Szalon-Garnitúra
Az epreskerti Jókai-szalon és Feszty-szalon
________________
CSÁSZTVAY TÜNDE

 

Ha valaki több mint száz évvel később ismerősként igyekszik belépni a Bajza utcai Jókai-Feszty-villa kapuján a Feszty- szalonba, és világosan akarja látni a Feszty- ház szövevényes magánéleti kapcsolatait, ugyanakkor meg akarja ismerni a híres Jókai-Feszty-szalon különlegességét és titkait, nem lesz valami könnyű helyzetben. A házról, lakóiról, a szalon életéről egyrészről sokat, másrészről viszont alig tudhatni (viszont sokat sejthetni) bármit is.

Az ismert közéleti szereplők, írók-művészek magánéleti intimitásairól szóló hírek csak a század nyolcvanas éveitől sűrűsödtek meg a magyar nyelvű lapok hasábjain. Korábban ilyesféle tudósítások inkább csak a királyi párról és családról láttak napvilágot, bár az osztrák kutatások szerint ezeket erősen cenzúrázták még a 19. század legvégén is, és szükséges esetekben a hírek kemény kozmetikai kezelésen estek át a megjelenés előtt.

A civil szereplők esetében talán csak a színészvilág alakjait lehet kivételként említeni, akiknek magánéletéről, botrányairól, szerelmeiről már a vándorszínészet korától általánosan elfogadott dologgá vált a frivolabb hangvételű és nem pusztán a szereplők kedvező tulajdonságait vagy örömteli eseményeit felröpítő híradás is. A kialakuló, egyre színesebbé váló és specializálódó magyar médiapiacon is mind inkább szerepet kapott a szenzáció. Az ismert emberek intim szférájának újsághírei azonban még sokáig szinte kizárólag a pozitív kicsengésű, szeretetteljes eseményekről tudósítottak (kivéve az 1880-as években egyre sűrűsödő párbaj-ügyeket vagy öngyilkossági drámákat). A nyilvános sajtóban a közszereplők kínos ügyeire vonatkozó célozgatásokat jó ideig csupán az élclapok (vagy a nagyon szűk körben olvasható magánkiadású alkalmi lapok) merték közölni, a többi újság még sokáig csak a nagyon érzékeny füleknek meghallható és megfejthető utalásokkal ügyeskedett. Ám vitathatatlan, hogy akkoriban még alapszabályként működött az is, hogy többnyire tényleg csak a nagyobb formátumú vagy formabontó egyéniségek magánéleti hírei számíthattak komolyabb közönségpiacra. Szerencsénkre a Jókai-Feszty-szalonban több is akadt, s ez - látszólag legalábbis - megkönnyíti a szalonélet rejtelmeit kutatók dolgát.

Még ennél is nagyobb szerencsénkre a sok-sok hozzátartozó, rokon és családtag, valamint a számos szalonvendég sokat és sokszor emlékezett és még többet pletykált, még ha ezek többsége tíz-húsz-harminc (sőt esetenként hetven évvel) később látott is napvilágot, és az időközben lezajlott események erős torzítótükrében jelent is meg. Igaz, éppen ez jelenti a legnagyobb gondot is, hiszen a forráskritika fogódzói csak ritkán alkalmazhatók a "pletykakritika" esetében.

 

Elő-szalon

Arra, hogy a Feszty-szalon pontosan mikor született meg, nem egyszerű a válasz. Mert az attól függ, honnan nézzük. A nagy fényű, későbbi Feszty-szalon ugyanis Jókainak már a Sándor utcai, még csak ideiglenesen működő szalonjából táplálkozva és annak mintáját felhasználva nőtt ki. Róza - a vasakaratú nagymama, Laborfalvi Róza hatásától felszabadultan - elhatározta, minden igyekezetével azon lesz, hogy módszeresen - és bevallottan az addigi kialakított életmód ellenében - feledtesse a legendává nőtt Laborfalvi emlékét, és felvidítsa a gyászoló Jókait.
Róza 1904-ben (már Jókai halála után írt) visszaemlékezése szerint elsőként Jókai be- és elzártságát tartotta fontosnak felszámolni.

Róza művészeti tanulmányait félbehagyva - az összetört Jókaihoz hazatérve - (ekkor még) egyetlen zokszót sem ejtett arról, hogyan kellett lemondania élete minden álmáról, hogyan húzta keresztül minden reménységét nagyanyja betegsége, majd közeli halála és Jókai elesettsége. Róza művészi becsvágyának és akaratának tényleg csak önlegitimációs pótlékaként, de mégiscsak pótlékként tűnhetett fel egy Jókai köré épített irodalmi-művészeti szalon kiépítésének sietős terve, mely olyannyira fontos volt, hogy megindításával ki sem várta az akkor még igencsak kötelezőnek tekintett gyászév leteltét.

A Sándor utcai társasélet még a gyászév letelte előtt, tehát 1887 őszén megindult. Fényes estéllyel, a megváltozott életvitel nyilvánvaló demonstrációjának szándékával - és a rokonok nem kis megütközésére - éppen azon a napon, amikor felállították Laborfalvi Róza síremlékét. Ekkortól - legalábbis Mikszáth szerint - "valóságos idilli élet" kezdődött. "Leány és apa versenyeztek, hogy egymásnak örömet okozzanak. Róza Jókainak hítt társaságot, írókat, akiket ő szemelt ki, Jókai pedig Rózának hítt festő-»kollegákat«, hogy ő se unja magát. Kedves, nyílt házat vittek."[1]

Mindazonáltal - ha alaposan belegondolunk - ez a fiatal, akkor még férjhez nem ment, már a származása körüli tisztázatlanságot is magán viselő[2] (a közvélemény ugyanis nem tudta pontosan, Róza mostohalánya, nevelt lánya, mostohaunokája vagy mije is Jókainak, azt meg végképp nem, hogy valószínűleg Andrássy Gyula gróf törvénytelen gyermeke), valamint önállóságával és modernségével kérkedő lány és az eddig a zajos társaságot kerülő, mélyen gyászoló nagyapa kettős pillérére épített szalonélet a korban azért mégsem számított éppen szokványosnak. Minden bizonnyal Jókai neve és nimbusza, de éppannyira Jókai Róza megnyerő személyisége és átgondolt "szalonszervező politikája" nélkül nyilván nem is tudott volna elfogadottá válni. Mindez csak úgy sikerülhetett, hogy Róza már kezdetben is - hangsúlyozottan a nagymama, a volt feleség eszközeitől, módszereitől és stratégiájától különbözően - a "pápit" az elzártságból kikergetve fontos társasági szereplővé formálta.

Róza mindenekelőtt Jókai legmagasabb szintű politikus-ismerőseit hívta meg a házba, s e kör legitimációjával kezdte mindinkább bővíteni a meghívottak névsorát író- és művészvendégekkel. És amilyen mértékben bővült a szalon látogatói köre, éppannyira - az eddigitől feltűnően különböző, immár a korhoz jobban illő, modern stratégiával építkezve - erősödött Jókai nemzeti jelképpé avatása és nemzeti idollá emelése is. Immár nem pusztán - vagy éppen nem - a megjelenő írói produktumok által.[3] Nem feledhető ugyanis az sem, hogy Jókai ekkor, Laborfalvi halála után élte át élete talán legnagyobb írói válságát; saját mércéje szerint pokoli hosszú ideig nem is született új mű. Róza ráérzésének vagy épp érzékenységének köszönhetően az átmeneti, nehéz időben megjelent az imázsváltó írófejedelemnek - a sajtóban is bőven taglalt - szinte a nyilvánosság előtt zajló magánélete, amely folyamatosan fenn tudta tartani a nemzet költőjének apoteózisát, amíg újra visszatért az erő a regényírói ujjakba.

Nem egészen egy év múlva, 1888 nyarán Feszty Árpád és Jókai Róza nagyon szűk baráti körben örök hűséget esküdött egymásnak Fiuméban.[4] Feszty csak két barátját, Justh Zsigmondot és Mednyánszky Lászlót hívta meg - mint azt Justhnak írta - az "egész csöndben incognitóban" tartott esküvőre.[5]

Jó barátja, Pekár Gyula szerint Feszty Árpád "...maga is talpig bohém volt s baráti kedvességével, romantikus férfiszépségével egész Bohémiát elbájolta. Írónők, művésznők, színésznők..., mindenki bomlott a daliás piktor után."[6] De Feszty ugyanúgy magába tudta bolondítani a férfiakat is. Bámulatosan értett az emberek nyelvén, pillanatok alatt megkedveltette magát az emberekkel. Justh Zsigmond jellemzése szerint: "Feszty Árpád. Vér, vér és vér. Mednyánszky tigriskének nevezte el - s valóban a tigrisre emlékeztetett leginkább. Szenvedélyes, tüzes, s amellett lágy, bársonysimaságú mozdulatok. ... Csak a napfényt akarja meglátni. [...] Mióta Jókai Róza férje, sokat beszél a modernizmusról, és - a divatra is kezd adni. Sőt! még a zenét is szereti. Azelőtt a zongorával el lehetett kergetni, csakis a cigányokat tűrte."[7]

A fiatal festőért már kezdettől, megismerkedésük óta Jókai is rajongott, és tehetségét nagyra tartotta. Az 1870-es évek végén már ismerték egymást, az 1880-as évek elejétől pedig több vállalkozásban is részt vettek együtt. 1886 elején már annyira jó barátságban voltak, hogy a Vasárnapi Ujság híradása szerint: "Jókai Mór április közepére Dalmáciába utazik, onnét pedig átmegy Boszniába, hogy bejárja az okkupált tartományokat és adatokat gyűjtsön új regényéhez. Utazásában Feszty Árpád jeles festőnk és Thallóczy Lajos fogják kisérni."[8] Feszty tehát már a Rózával kötött házassága előtti néhány évben is Jókainak jóformán minden vállalkozásában szerepet kapott és minden Jókainak rendezett reprezentatív közéleti eseményén ott ült a legillusztrisabb vendégek között. Arra persze aligha lehet valaha is bizonyítékot találni, hogy Feszty nagy munkáinak megrendelésében és nívós díjainak elnyerésében mennyiben játszott szerepet saját tehetsége, szeretnivaló személye, fölkapottsága vagy éppen Ipolyi, Gyulai, Jókai (stb.) kitüntető barátsága.

Róza szerint Jókai "a házasságunk után pár évvel az uramat sokkal jobban szerette már, mint engem" - emlékezett. - "Nem csoda! Komáromi volt. [...] Árpád politizált, koccingatott pápival és versenyt anekdotázott vele óraszámra. Mind olyan kvalitások, mik belőlem bizony hiányoznak. Még a koccingatást szívesen vállaltam, de politika nélkül..."[9]

Feszty Árpád - minden forrás szerint - tényleg értett az emberek nyelvén, és talán nem annyira számításból, mint inkább ösztönösen - a mindennapi életben való helyezkedéshez. Csodálatra méltó érzéke volt az üzlethez meg a szervezéshez. Ez a könnyűkezű festő, ez a jóképű, imádnivaló showman kifogyhatatlan ötleteivel képes volt összegyűjteni és békén maga körül, a társaságában tartani egészen különböző habitusú, származású, nézetű és véleményű embereket. Ennek talán legjobb példája, hogy még azt is elérte, hogy Gyulai egy-egy esetben megjelent a Jókai-Feszty-villában, holott köztudomású volt, hogy Jókai és Gyulai mennyire nem kedvelték egymást. Feszty arra is képes volt, hogy érvényes válaszokat fogalmazzon meg azokra a kihívásokra, amelyeket a reformkori művészeti-irodalmi intézményrendszernek a kiegyezés utáni korszakban való újraépítése és modernizálási folyamata állított, ráadásul sikeresen össze tudta toborozni a művészeti áruk kínálatát nyújtó és az ezt finanszírozni tudó fizetőképes kereslet képviselőit. Nem elégedett meg azzal, hogy csupán a maga pénztárcájába gyűjtögesse a pénzt, de nagyobb tömegeket és pénzeket is sikerült megmozdítania a művészet ürügyén. Látványos, "meglepetést tartogató" akcióival saját korában páratlan módon össze tudta terelni, barátkoztatni és vegyíteni "a főrangúakat és a polgárokat," illetve a művészeket és a közönséget. Biztos lábon állt a való életben, így pompásan lehetett vele dolgozni, ha azokról a gyakorlati kérdésekről esett szó, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a műtárgy-előállítás és a művészeti mecenatúrarendszer átalakulása igazodjon a polgári viszonyokhoz és valamiképpen betagozódjon a piacosodási szisztémába.[10]

Feszty egyik kedvenc mulatságáról, a művészestélyek szervezéséről, ahol összehozta a fizetőképes vásárlóközönséget meg a művészvilág tagjait, Lyka Károly így vélekedett: "Derűsebb esetek azok a művészvigasságok, amelyeket a közönség részvételével rendeztek, féligmeddig a müncheni Fastnacht, féligmeddig a párizsi Micarème emlékeként. Ezeknek a mulatságoknak Feszty Árpád és Stróbl Alajos volt a főmestere, a színhely pedig az Epreskert, ahol a Mintarajztanoda és mesteriskola növendékeinek voltak munkatermeik. Olykor hetekig dolgoztak a regényes kert fái és épületei közt festők és szobrászok, hogy fantasztikus színhelyét formálják a jelmezes mulatozásoknak.
Ezekkel sikerült a közönséget a művészek közé vonzani, ami tulajdonképpeni céljuk volt, igaz, hogy csak időlegesen. De egyben jellemezte korszakunk dáridós kedvét, a nagyon elharapódzott kivilágos-kivirradtig való mulatozásokat, híres táncokat, nagystílusú cigányozásokat. Akkoriban ezt magyarosnak vélték."[11]

Ennél azonban bizonyosan többről volt szó. Feszty Árpádban - neveltetése mellett leginkább Justh Zsigmond, Batthyány Géza, Mednyánszky László, Czóbel István hatására - komoly hazafias érzelmek és őszinte nemzetféltő buzgalmak éltek, amelyek leginkább - némileg vulgarizálódott módon ugyan, de - a századvég magyar arisztokráciájának újkonzervatív eszmeköréből táplálkoztak.[12] Feszty szinte itta Justh Zsigmond - erősen Taine miliőelméletének rendszerébe simított - társadalomreformról szóló elképzeléseit s - Justh közvetítésén keresztül - Mednyánszky sógorának, a "szobafilozófus" Czóbel Istvánnak tanait. Czóbel a magyar újkonzervativizmus agrárius mozgalmának képviselője, s főleg Spencer tanait valló ideológusa.[13] Az agráriusok azon morálfilozófiai alapon, mely idealizálta a feudális-patriarchális viszonyokat és "rehabilitáló szembeállításba" helyezte a "bekövetkezett polgári fejlődéssel," azt vallották, hogy az arisztokráciának "hatóképes gazdasági pressure grouppá" kell formálódnia, és a kormányzattól ki kell kényszerítenie az érdekeit szolgáló gazdaságpolitikai döntéseket. Az elmélet szerint - az organikus fejlődés tana alapján - "a nemesi, paraszti, kisiparos rétegek tönkretétele megbontotta a magyar társadalom organizmusát," és ezt az arisztokráciának kell orvosolnia. Hitték, hogy "az organizáció, a szervezett egységes fellépés semmivé teszi az »erősek« fölényét. Az eddig »gyengének« bizonyult rétegek gazdasági érdekképviseleti organizációkba szervezve konkurrenciaképessé válnak a versenyben. [...] A tradicionális és kispolgári rétegeket egységes érdekképviseleti fronttá kell szervezni."[14] Czóbel szavaival pedig: "Alakuljon meg valahára a magyar hazafiak ligája... Úr és polgár, honorácior és telkesgazda, szóval mindaz, aki nem részese sem a nagy Panamának, sem a szocializmusnak, álljon össze. [...] Tegyük hát azt a szövetséget, amelyet komoly és előrelátó férfiak alapítottak, élő hatalommá, a társadalmi élet egy nagy gócpontjává. [...] Akkor fog az egy nagy nemzeti ligává átalakulni, amely imperatíve léphet fel a zsaroló rendszer, a szociális bajok és a korrupció ellen."[15]

Justh már évekkel korábban dédelgette magában annak tervét, "hogy megcsináljuk az irodalmi salon-t, össze igyekezve hozni a nálunk még olyan igen ellentétes »mondain« és »lettré« köröket. Persze ez kezdetben csakis az úri társaságban lesz lehetséges; később ha dámáink úgy akarják, s elég erősnek érzik magukat erre, tán sikerülend tovább menni."[16] A legelőkelőbb magyar családok egy része "a »nemzetek feletti« birodalmi arisztokrácia részének tekintette magát",[17] de azért voltak jó néhányan, akik továbbra is felvállalták, sőt egyre erőteljesebben hangsúlyozták felelősségüket és feladatvállalásukat a magyar társadalom vezetésében. Justh Zsigmondnak - életvitele, majd betegségének súlyosbodása miatt - mindinkább le kellett számolnia azzal az elképzeléssel, hogy saját szalonjában terelheti össze a válságból kivezető utat megmutató, az új Magyarországot megteremtő, felelősen gondolkodó politikai és modern művészeti-szellemi elit tagjait. Ahhoz viszont elég karizmatikus ereje és intellektuális befolyása maradt, hogy eszméit elfogadtassa barátjával, Feszty Árpáddal.

Feszty mind magánéletében, mind közéleti szereplésében megjelenített tehát egy nagyon a korhoz illeszkedő, de a saját ambícióit is teljességgel kielégítő, némi elméleti megalapozottságot sem nélkülöző művészmagatartást, aminek elengedhetetlen eleme volt az újságokban is folyamatosan dokumentált, zajos magán- és szalonélet, amely mellesleg magával hozta a további komoly megrendeléseket. Ez pedig pompásan illeszkedett a Jókai Róza-féle Jókai-szalon megteremtésének gondolatához.

A Jókai-Feszty-szalon élete - egy ideig legalábbis - mindhármuknak szükséges és szerencsés volt, és egészen addig (sőt egy kicsit tovább) állt fenn, amíg folyamatosan dinamizálni, stimulálni tudta mindhármuk személyes érzéseit és családi, társadalmi, közéleti vagy művészi pozícióit. Ez még akkor is igaz, ha - a szerencsés vállalkozások, a sikerrel működtetett véd- és dacszövetségek kialakítása és fenntartása mellett - teljesen őszintének hat Feszty Árpád egy levélbeli vallomása K. Lippich Eleknek: "A barátság jól eső melege többet ér az általunk kergetett fényességek hideg ragyogásánál,"[18] és a források szerint - ekkor még legalábbis - ez a három kitűnő ember amellett, hogy munkájukban és elismertségükben az együttlakás ideje alatt minden segítséget megadtak egymásnak, tényleg igazán szerette és becsülte egymást.

 

Szalon-nyitó

A Feszty-szalon élete - konkrétan - az epreskerti nagyon jutányos telek megszerzésével és a Bajza utcai palota - hihetetlen műgonddal eltervezett - megépítésével kezdődött.

Gábor Eszter alapos tanulmányában[19] aprólékosan elemzi, hogy az epreskerti művésztelep parcelláinak megszerzéséhez, majd az állandó otthon fundálásához rengeteg összeköttetésre és igen sok pénzre volt szükség. Írásában lépésről-lépésre bemutatja az Epreskerti Művésztelep 1871 utáni lassú kiépülését, benne a Jókai-Feszty-villa építésének, berendezésének részletes történetét.

Miután 1890. február 10-én kiutalták Fesztynek az epreskerti telket, felgyorsultak az események. 1891. július 30-án már ki is adták a lakhatási engedélyt a Feszty-villára. Az elkészült, nagyon ízléses palota csodájára járt az egész város. Jókaiék azonban csak 1891 őszén költöztek be a már teljesen berendezett villába.[20] Feszty stílusosan egy 1892-es tavaszi epreskerti művészestéllyel nyomatékosította a nagy eseményt. A magánéleti eset így a sajtóban igazi közéleti üggyé nőhetett. A Műbarátok Körének támogatásával rendezett művészestélyről - melyen Feszty festő és szobrász barátaival igazi romantikus "Walpurg-éjszakát" varázsolt a májusi Epreskertbe - tudósító lapok mindenekelőtt azt hangsúlyozták, hogy az árverésre a magyar művészek által felajánlott műtárgyak, festmények bevétele, valamint a belépti díjakból befolyt összeg az Árva megyei ínségesek javára megy. A híradások szerint - "amit fantázia kieszelhet, ami bohó és bizarr ötlet ... felmerült, ami komikum és humor a 19. század blazírt embereire még hatást gyakorolhat..." - az ott mind látható volt.[21]

A Feszty-ház nemsokára Budapest egyik szokatlan, de jellegzetes és jelentős színfoltja lett. Mindamellett, hogy az újságok lapjain - elsősorban olasz és francia példák nyomán - amúgy is megsűrűsödtek a nagy művészek "látvány-műtermeinek," "látvány-alkotóműhelyeinek" részletező, intim részletekkel szolgáló, képes bemutató-riportjai, a Jókai-Feszty-villa visszatérő és feltűnően kiemelt témája lett a korabeli lapoknak. A két művész lakásának aprólékos bemutatását és az ott zajló események taglalását időről időre előszeretettel vette elő a Vasárnapi Ujság, mint például a Jókai lakóháza című hosszú írásban: "Az epreskerti művésztelep legérdekesebb s valóban művészi kivitelű épülete az a velencei stylben készült ház, melyben az ünnepelt nagy költő lakik. [...] A verandán át belépve, az előszobába nyitunk. Szemben a műterem, jobbra a lakószobák nyilnak. Nagy, tágas műterem, a legnagyobbak egyike a fővárosban. Hatalmas ablak a tárgyak s művészi alkotások egész seregét világítja meg. Kisebb vidéki múzeumnak elég volna az, mi itt a legteljesebb művészi rendetlenségben ideiglenesen elhelyezve van. Egyik oldalát magas karzat foglalja el, a mely az emeletre, Jókai lakosztályába vezet. [...] Valami csodálatos hangulat, kifejezés van minden tárgyon; mintha mindemez élettelen holminak lelke volna. Oly érdekesek, oly összetartozók, sokféleségükben is oly egységesek. [...] Ez itt igazán Jókaihoz illő lakás!"[22]

 

Szalon-berendezés

Bródy Sándor szerint a Bajza utca "a mai Budapest népe kicsinyben: nagyúri, vegyes, szegényes, kezdődő, pompázó, kicsinyes és nagyszabású, mindenekfölött pedig csudálatos. [...] Ebben az utcában van még egy ház: egy kis velencei palota, a melyet egy magyar festő épített a maga és a családja számára. Az emeleten lakik az apósa, egy komoly öreg úr, a kiből már vagy 50 esztendője táplálkozik az egész ország kedélye [...][23]

Az "igazán Jókaihoz illő lakás," a kétszintes - a velencei Canale Grandén álló Palazzo Erizzo mintájára - tervezett ház és a Feszty-, valamint a Jókai-lakás beosztását egészen pontosan ismerjük.[24] Az alaprajz és a szobák tervei alapján Gábor megállapította, hogy "az új villát úgy terveztették [...], hogy abban nyitott házat lehessen vinni. A »munkahelyek« - Feszty kb. 100 m²-es műterme és Jókai több, mint 50 m²-es dolgozószobája[1] - voltak a két meghatározó helyiség, köréjük szerveződött a többi. A leírások utalnak arra is, hogy mindkét terem vendégfogadási célokat is szolgált. Jókai nagy dolgozószobájának az ebédlőhöz közeli sarkában állt a két híres tarokk-asztal. [...] Jókai nagy dolgozószobájából »nyílik balra egy ajtó, amely a költő kék szövettel bevont hálószobájába vezet. Egyszerű faragott ágy van benne, felette édesanyja és felesége arcképe. Egy pár szék, egy asztal még, s ennyi az egész.«[26] Az író lakosztálya eredetileg mindössze két - igaz, nagy méretű - szobából állt, ezt 1894-ben a hálószobából nyíló további kis szobával és egy igen kis méretű fürdőszobával egészítették ki.

A dolgozószobához ellenkező oldalon csatlakozott a nagy ebédlő. [...] A tervek azt valószínűsítik, hogy az emeleti ebédlő közös lehetett, az eredeti és a módosított terven is csak egy ebédlő szerepel, mindkét terven az emeleten, a dolgozószoba és a műterem között."[27]

Az alsó szinten Fesztyék lakrésze ötszobás volt, később a Masa érkezése előtti átépítéskor alakítottak ki benne még egy hátsó szobát és egy fürdőt. Fesztynének egy zöld kárpitos külön szalonja is volt, amelynek falát jó nevű festők ajándékképei díszítették. Gozsdu Elek szerint "különös varázsa volt ennek a szobának. [...] volt egy egyméteres fülkéje, a fülke ívelt volt, és a padkáján állott egy gyönyörű fehér márvány mellszobor, amely Jókai Rózának az édesanyját [!] ábrázolta, és ezt a szobrot a mi Stróbl szobrászunk alkotta. [...] A mellszobor körül apró villanykörték voltak elrejtve és fényglóriában ragyogott a fehér márvány..."[28] A műtermet a lakórésszel csúcsíves törpeárkád attikájú bejárati rész kötötte össze.

A lakás központi tere azonban hangsúlyozottan a műterem volt. Míg a korabeli vendégek még érezték-értették a villa berendezésének emberi-művészi-nemzeti megalapozottságú átgondoltságát, műtárgy-voltát, addig a kései olvasók és elemzők többször úgy gondolták, hogy a műterem berendezése valami eklektikus összevisszaságot, illetve művi keresettséget mutatott. Pedig Feszty valószínűleg - ugyanazzal az aprólékos utánajárással és komoly történeti-gyakorlati felkészüléssel, ahogy valamivel később a Körkép készítésekor tette - minden egyes bútor, tárgy és díszítőelem helyét nagy műgonddal előre megtervezte, kikereste és úgy helyezte el.[29]

Fesztyéket ugyanis bevallottan a nemzeti szalon, azaz a Nemzeti Szalon megteremtésének gondolata vezette. A Nemzeti Szalonnak pedig minden részletében és minden elemében - a korabeli divat diktálta eszközök mellett, esetenként pedig épp annak ellenére - a nemzet felvirágoztatása és a nemzeti jövő érdekében tett erőt és tevékenységet kellett szimbolizálnia. Ebből a szempontból - a szalonélet megindításakor és korai szakaszában legalábbis - hihetetlen jelentőséggel bírt a már életében nemzeti ereklyeként, szimbólumként tisztelt, a 100 kötetes díszkiadását ünneplő Jókai (és lakrésze), és a kicsit kevésbé központi helyre, egy női budoár intimebb terébe állított, örökmécsesként világító Laborfalvi-szobor. A berendezési tárgyak kiválasztását ugyanaz a Justh Zsigmondtól tanult-közvetített, a taine-i miliőelméletre visszavezethető, de már a mindennapi élet viszonyai között vulgarizálódott elv vezette, mint ahogy a majdani szalon vendégkörének kialakítását is. Ahogy a szalonba a születési hovatartozás, a kiválasztottság vagy a kiemelkedő (és nemzetjavító) művészi teljesítmény, a tehetség révén, illetve a magyarság ősi eredetéhez visszavezető kötelékek, törekvések vállalása vagy a jelképszerűsége alapján lehetett bekerülni, úgy a szalon tárgyainak is ezt kellett tükrözniük. Így kerültek tehát a falra és a térbe egyrészről az ősi magyarság hagyományát, keleti eredetét hangsúlyosan idéző eszközök, szerszámok, hangszerek - másrészről pedig a nemzet történelmét formáló és a magyarság történelmén végigvezethető arisztokrácia megszokott környezetét idéző antik, míves berendezési tárgyak.

Bródy Sándor úgy emlékezett: "Feszty Árpád műterme meg éppen kivételesen barátságos. Járja a nap, de homályos zugok is vannak benne.
Ha akarom templom, ha akarom búvóhely, rejtett dolgozószoba. Mulatni sehol sem lehet jobban, amit ott igen gyakran meg is cselekszenek, de a dologra is nagyon alkalmatos, amint azt a festő néhányszor megmutatta ...[30] Jókai lakosztályába a műteremből is föl lehetett jutni (a másik feljárat az előtérből vezetett föl), "melyen csak a család és a család vendégei járnak. Egy sajátságos lépcsőzet vezet innen fölfelé, kő-angyalok, hadi bárdok, cserkesz-tőrök, perzsa sisakok, kirgiz kucsmák, íjak, puzdrák, pajzsok, dárdák, katrincák, misemondó ruhák, rengeteg vázlatok halmazai és máseffélék közt."[31]

A gerendás famennyezetű műterem esti megvilágításban még hangulatosabb lehetett: "Hatalmas, emeletes műterem, fagalériáját fecskefarkú zászlók, falait régi magyar fegyverek ékesítik - emlékezett Herczeg Ferenc. - És egy nagy olajfestmény: fiatal asszony ül fekete bivaly hátán, jobbra-balra tőle keleti szőnyegbe kötött batyu - az asszony olyan egykedvű megadással tekint a messzeségbe, mint maga a távoli kelet. A műtermet csak a pajtakapunyi kandallóban lobogó máglyatűz világítja meg. A lámpákat a hangulat kedvéért eloltották. Hideg, fehér plasztronok, meleg fehér női vállak világítanak a félhomályban; itt-ott egy gyémánt ékszer, egy női szem, vagy egy cigaretta izzó fénypontja sziporkázik. Széles ívben a kandalló körül emberek ülnek és könyökölnek a kereveteken. A fiatalok a szőnyegre vetett diványpárnákon heverésznek. A szomszéd szobában egy cimbalom pendül halkan, mintha álmában énekelne."[32]

 

Szalon-garnitúra

A kandalló-megvilágította és cimbalom- pendüléses Feszty-szalon Magyarországon Fesztyné, Feszty Masa, illetve Bródy és Pekár vissza-visszatérő emlékei és elemzései szerint is - Beniczkyné Bajza Lenke és Wohl Jankáék szalonja után (mely Feszty Masa megfogalmazása szerint: "a maguk szerény viszonyai között," Pekár szerint pedig "a maga szegénységében" és "szűk lakásában" működött pompásan, de mégis csak jóval kisebb vendégkörrel irodalmi-művészeti szalonként) - a harmadik, immár "igazi" szalon volt. A Bajza utcai kis házban - mint Feszty Masa írja - szülei "szinte izzó, sziporkázó szellemi légkört" teremtettek meg,[33] ahová - Herczeg emlékei alapján - "járatos volt majd mindenki, aki akkoriban valaki volt Budapesten. Nők közül a legszebbek, politikusok közül a legnépszerűbbek, művészek közül a legtehetségesebbek, korhelyek közül a legjobb ízűek. Fesztyben, bár maga el tudott volna élni egy csőszkunyhóban egy darab szalonnán, megvolt a renaissance urak pompakedvelő vendégszeretete. És ő - anélkül, hogy tudott volna róla - vezérnek született; akkor volt igazán Feszty Árpád, mikor egy tucat lelkes ember járt a nyomában. .... [Meghívásuk] Társadalmi rangemelkedést jelentett; azzal, hogy Fesztyékhez jártam, én is valaki lettem Budapesten."[34]

Az, hogy "mindenki" bejáratos lehetett volna a szalonba, persze írói túlzás. Sokkal inkább igaz volt viszont, ha az ember volt vagy láthatóan nemsokára már lehetett "valaki", akkor megkaphatta a kézzel írt vagy nyomtatott meghívót egy-egy délutáni vagy esti összejövetelre. Csak néhány kiválasztott volt, a ház legkedvesebb barátai: Justh Zsigmond,[35] Bródy Sándor, Gárdonyi Géza (és esetleg Gozsdu Elek), akik akár előzetes bejelentés nélkül is bármikor beállíthattak. Feszty Masa - aki maga nem volt íróember - valamivel objektívebben így magyarázta a kiválasztás indokait: "Tudtommal a maga nemében egyetlen olyan magyar kísérlet, amely egyazon társaságban próbált egyesíteni politikusokat, írókat- művészeket a szellem ügyei iránt érdeklődő, a maguk idejének mércéje szerint valóban művelt asszonyokkal, férfiakkal a főváros akkori ún. »magas« társadalmi köreiből. Ennek a szalonnak légkörében ez volt a fővonás, hogy »tagsága«[36] igényei éppen elsősorban szellemi rangot követelt mindenkitől. Attól, aki ott megfordult - gróf, miniszter, kishivatalnok,[37] képviselő, világhírű művész vagy vidéki tanító, vagy akár cigány[38] - egyet követeltek csak meg: a szellemi alkotókészség jegyét. [...] S a meghívottaknak teljes egyenrangúság alapján kellett egymást kezelniök. Egy alkalommal előkelő miniszteriális ember felesége lekezelően bánt Édesanyám legkedvesebb barátnőjével, Szarvassy Margittal, aki tanárnő volt s a magyar nőképzés egyik legkiválóbb szakembere. A »méltóságos asszony« nem kapott többé meghívót a Feszty-házba. [...] Csak társadalmilag, lelkileg egyaránt független művészemberek merhettek felülkerekedni ennyire a nagyvilági élet szokványos szabályain, s a rangokon, címeken, formákon."[39]

Már Masa is úgy vélte, hogy "a Feszty- szalon valójában több rétegből és csoportból állt. Volt közéleti, írói- és irodalom-politikai, képzőművészeti stb. csoportja. Ezeket általában külön-külön hívták meg, ha csak nem vezette Apámat éppen valami közös tárgyra való összehívás szándéka, vagy egyenesen valami nagy »békéltetés.«"[40] A részleteikben sokszor szétfelé mutató visszaemlékezések és Feszty magánlevelezése ugyanezt támasztják alá. A Feszty- szalonban valóban sokrétű és különböző funkciójú, a vendégkört tekintve más-más összetételű események zajlottak.

Nyilván ez is magyarázza, hogy még olyan, viszonylag egyszerű kérdésekről sincs egyezség, hogy például mit ettek-ittak az összejöveteleken. A rokonok visszatérő állítása szerint míg Fesztyék pokoli pénzeket herdáltak el a vendégeskedésre, s ezenközben folyamatosan ostorozták Rózát csapnivaló háziasszony-volta miatt, addig Fesztyék és a Fesztyék pártján állók állandóan azt fejtegették, hogy a szalonbeli élelmezést milyen "ötletesen, egyszerűen és olcsón" oldották meg. Valószínűleg ez a két forrás táplálja, hogy többen olyan (igaz vagy sem) vad emlékeket őriztek, hogy "Róza asszony sült krumplit tálalt fel szilvalekvárral, vagy amit a kifosztott kamra kínált" vagy csak egyszerű sóskiflit, sós perecet vagy virslit szolgáltak fel, vagy önmagukat kiszolgálva ilyen menűből választhattak.[41] Feszty Masa szerint: "ötleteikkel néha olyan hangulatot teremtettek Szüleim, amit Dárius minden kincsével sem lehetett volna elérni. Ilyen volt például a »Glieder Puppe«-vacsora. A Glieder Puppe egy drótra dolgozott rongybaba, amelyet a festők használták, amikor egy arckép befejezésekor már csak a hátteret festették. Az esten a parasztmenyecskének felöltöztetett babát maguk közé ültették, beszéltek hozzá, mintha élne - s elfogadták a kosarában felszolgált perecet, kiflit, virslit." Bizonyos, hogy a szalon vonzereje tényleg nem a feltálalt étkek különlegességében vagy gazdagságában állt, de Róza - esetenként szinte kérkedve ezzel - el tudta hitetni, hogy ez is a szalon extravaganciájának és modernségének bizonyítéka, s még ezt a kifogásolnivalót is fel tudta használni a szalon imázsának erősítésére: arra, hogy a szalon vendége számára szellemi, s nem földi táplálékot nyújt. Arra pedig, hogy ez mennyire jól sikerült, talán az a legfőbb bizonyíték, hogy a sok-sok visszaemlékezőből szinte alig volt, aki fontosnak tartotta erről szót is ejteni.

Az ételek mellé főként Jókai svábhegyi borát kínálták. Nagy vita alakulhatna ki abból, hogy a szalonban szolgáltak-e fel pezsgőt. Pekár Gyula és Mikszáth Kálmán szerint például igen, Feszty Masa szerint viszont soha.[42] Hasonlóan nehéz kérdés, volt-e tánc valaha is a szalonban. Masa szerint anyja gyűlölt táncolni, és soha nem engedte volna meg, hogy szalonjában ilyesmi történjék. Pekár viszont egy estéről azt jegyezte föl: "Ama estélyen - folyt a pezsgő, roptuk a táncot, még maga a holtfáradt, lázas Justh Zsiga is oly hévvel csárdásozott, hogy végre is nekem kellett aszott alakját a forgatagból kiemelnem."[43]

Gozsdu Elek gyakori délutáni teázásokat emlegetett, amelyet akkor kezdtek, amikor Feszty befejezte az aznapi festést: "Tónusban meleg, intelligens szoba volt ez, és innen be lehetett menni a hatalmas ívlámpákkal megvilágított műterembe, ahol teázni szoktunk. Feszty délután csak ritkán dolgozott, és a délutánokon mindig összeverődött egy kis kongeniális társaság, vegyítve a szociális élet előkelőségeivel, akiket mi rendesen tehernek éreztünk."[44] Czóbel Minka látogatásakor is[45] - bár az este volt - teát szolgáltak fel, de ugyanúgy teáztak a művészprodukciókkal színesített előadóesteken is.[46] Szalonbeli teázásra számosan, kávézásra ellenben egyáltalán nem emlékezett senki. Ennek nyitja talán abban kereshető, hogy a - leginkább Justh Zsigmond eszméi nyomán - kialakított "igazi" szalon mintája egy angol típusú irodalmi vitakör (debating society) volt, amelyet Justh már diákkora, azaz 1883 óta - különböző formákban - újra és újra próbált megfundálni.[47] Nem feledhető azonban az sem, hogy - mivel Laborfalvi Róza rítusszerűvé vált kávéfőzési tudománya akkoriban még az olvasók előtt is közismert volt[48] - a kávéfőzés ügye, a szalonbeli tea- vagy kávéivási szokások megváltozása - akarva-akaratlan - szintén arról árulkodott, hogy a Jókai-ház mindinkább Feszty-házzá kezd alakulni, ahol a modernebb serkentő italok mellett nem akadtak már hosszú, várakozásteljes másfél órák egy-egy csésze kávé elkészültére.

Fesztyék magánlevelezéséből kiderül, hogy gyakran tartottak intimebb, csak néhány vendégnek szóló baráti vacsorát. Ezeket este 8-kor vagy a színházi látogatást követően este 10-kor kezdték. A meghívott az ilyen összejövetelre mindig kézzel írt, néhány soros levelet kapott, nemegyszer utalva arra, hogy a meghívó fél pontosan tisztában van azzal, hogy vendége nem szereti a nagyobb, zajosabb társaságot, vagy azt is jelezte, ha valami személyes ügyben akart vele tárgyalni.[49] Fesztynek az egyetlen, Kiss Józsefnek írt fennmaradt levelében például ez állt: "Kedves Barátom! Nagyon kedves lenne, ha eljönnél hozzánk szerdán este 8kor egy kis kerti vacsorára. T. i. Ha szép idő lesz, kinnt vacsorázunk a kis kertünkben. De ha rossz idő lesz, vacsora akkor is lesz. Gyere el, de csak úgy tavasziassan atyai ruhában. A viszontlátásig üdvözöl igaz híved és barátod Feszty Árpád." Az üzenetet azonban nemegyszer Róza fogalmazta meg: "Minden vasárnap este három vagy négy cigány pajtás (Fesztyék író-festő társasága) el jön legyen olyan egészséges, hogy maga is jöhessen előleges meghivás nélkül."[50] Legsikeresebben az író-, színész- és művész-szalon működött, amire viszont általában nyomtatott meghívót küldtek, csak a dátumot és időpontot írták be kézzel.[51] Ezeket tarthatták délután (akkor kicsit kevésbé feszélyezett hangulatban) vagy este (akkor kicsit ünnepélyesebb keretek között).

Herczeg Ferenc és Bródy Sándor meglátása szerint a szalont összetartó személy kétségtelenül Feszty volt. "Feszty nemcsak maga tud és szeret beszélni, de ért hozzá, hogy másokat is megszólaltasson. A műteremesték valóságos szimpozionok, ahol az emberek megmámorosodnak a saját gondolataiktól." Bródy meg azt írta: "Az esték néha nagyon is előkelőek voltak, a mitől a művészek megrettentek. És talán ezóta van némely kollega szivében egy kis elkeseredés Feszty Árpád iránt. Igen előkelő a bársony zekéjében, a szép bodri fejével, azzal a különös természetével, hogy a római gróf és a vályogvető cigány neki egy, ha szereti. És mindenkit szeret, ha csak lehet, mert ebből él, ez a természete."[52]

Pekár Gyula emlékei szerint: "a hétköznapi irodalmi délutánok tán még elevenebbek és mulatságosabbak. Ezeregy éjszakai mintára az írók, költők szabadon mesélnek, a végén a hölgyek szavazótöbbséggel osztogatják a babért hol Ambrus Zoltánnak, hol Szomaházynak, Bársonynak, Loviknak, hol a mélázóan édesszavú kis Makay Emilnek. Egyszer, emlékszem, kettesben Bródy Sándorral egy »Albina« című regényt rögtönöztünk, melynél csak annyi volt kikötve, hogy Bródy a páratlan, én a páros számú folytatásokat mesélem, s a hős és a hősnő kivételével mindenkit szabad agyonütni, elpusztítani."[53]

Az esti, ünnepélyesebb irodalmi összejöveteleken - főleg a szalon utolsó éveiben - általában művészek is felléptek. 1899 farsangján "a szép asszonyoknak Szép Aladár muzsikált a rózsaszín fényben úszó büffé- szobában. Ábrányiné pár remek dalt énekelt, Z. Singhoffer Vilma Tarnay Alajostól előadta a Millórát és a Nyárfát. (A szerző maga kísérte zongorán.) Az egyik sarokban Lányi Géza czimbalomjátékát hallgatták, majd Márkus Emma szavalt és Hegedűs Gyula adta elő egy költő legújabban megjelent verseit nagy derültség közt. Éjfél után Feszty Árpád két nagy történeti festményéhez készült körülbelől hatvan darab vázlatát osztogatta szét sorshúzás útján. Két órakor a »Hajnali Hirlap« czím alatt egy kis lap jelent meg, melyet amerikai gépen a vendégek előtt nyomtattak."[54]

"Hajnalkor különösen, a mikor az előkelő társaság eloszlik, néhány »jó fiú« asszony és egy-két cimbora marad vele [Fesztyvel] együtt a műteremben, a mely lassan-lassan fehérlik a hajnaltól és a villamos lámpa fáradt fényétől - merengett régi cigarettafüstös éjek emlékén Bródy Sándor. - A nagy velencei kandallóban szunyókál a tűz, bóbiskolnak a kőnémberek is rajta... Egy kissé hűvös van, a társaság tehát a földre telepszik, maskara-ruhákkal, állatbőrökkel, könnyű szövetdarabokkal védvén magát. A hangulat azonban oly meleg, édes és őszinte, hogy az kimondhatatlan. Feszty Árpád roppant nagyokat sóhajt, el-elrévedez búsan, szomorúan, hogy mért nem pásztor ő, aki most hajtja föl egy hegyszakadékba a nyáját... És hogy miért megy minden dolga úgy, mint a karikacsapás. Valami nagy baj kéne, mindene van, kellene, hogy szűkölködjék valamiben. [...] A cifraruhás társaság vígasztalja, no egy kicsit kurizálnak is neki. Mert szegény szomoru.

Ez oszt' a hangulat, barátaim! Soha ilyen hangulatot és társaságot!"[55]

 

Szalon-spicc

Ahogy az idézett emlékezésdarabokból, hasonlóan szorult és kopott ki mindinkább az egyre élénkebben működő Feszty-szalonból Jókai Mór. Az idő előrehaladtával, úgy tűnik, a Jókai- és a Feszty-szalon mindinkább különálló életet kezdett élni, s az egyikből a másikba való rendszeres átjárás csak egy-egy személynek sikerült, valamint a nagyobb ünnepi eseményekre szűkült. Jókai szalonjában, az emeleti ebédlőben tulajdonképpen egyetlen visszatérő esemény zajlott: szombat esténként mindvégig megtartották az író tarokkpartiját. Ezt az együttlakás ideje alatt végig tabuként kezelték. Ezen általában még Róza és Árpád is csak rövid ideig tette tiszteletét, bár Róza szerint a Jókai lakásán tartott politikusi tarokk-partikat az ő ötletére és konkrét meghívására vezették be.

Jókai amúgy mindvégig öntörvényűen közlekedhetett és vehetett részt bármely Feszty-rendezvényen. Eleinte sokszor meg is jelent, és többször említette Fesztynek, legalábbis kezdetben, mennyire megfiatalítja őt a fiatal társaság.

A beköltözést követő idők emellett más, eddig ismeretlen örömökkel is kecsegtettek. Mikszáth jegyezte föl, hogy "...néha, ha vendég nincs, csupán kettecskén Fesztyvel be az éjfélbe is eliszogatnak az »öt hektó«-ból (ennyit kényszerítenek ki a Svábhegyből). Két ember se unja meg magát, ha mind a kettő Komáromból való. Jókai igen jól tudott otthon az övéivel, akik nem feszélyezték, trécselni." De ugyanígy látták mások is. Lőrinczy György emlékei szerint: "Soha nem láttam még két férfi között szebb és érdekesebb viszonyt, mint a költő-após és a festő-vő között. [...] Kétségtelen, hogy a költő igen nagy, bár öntudatlan hatással volt a festőre. A hulló mag, amely Jókai pazar gazdagságú terméséből szétporzott, csodálatosan termékeny talajra esett Feszty lelkében. [...] És bizonyos, hogy Feszty is igen nagy hatással volt Jókaira, aki a fantáziáját tápláló szívócsápokat ösztönszerűen mindenhová kinyújtotta, ahol valami prédát sejtett. [...] Nem ismertem még egy családhoz tartozó férfiakat, akik olyan élvezettel el tudtak volna maguk között beszélgetni, mint ők ketten. Jókai elismert jó beszélő volt, azonban Feszty, aki nem adta ki minden energiáját az alkotásban, mint tette a nagy öreg, igen gyakran túltett rajta. [...]

Minden érdekelte és izgatta kettőjüket, ami magyar. [...] Ezt a tárgyat, a pásztorkodó, halászó, szántóvető és katonáskodó magyar paraszt életét, annak összes furcsa, kedves és nagyszerű vonatkozásait és lehetőségeit, ők ketten az éjtszakába nyuló vitákon alaposan megbeszélték és aki hallgathatta őket, az egész életére szóló lelki benyomásokat vitt magával. [...] Meggyőződésem szerint ez a hatás sokkal nagyobb volt, mint maga Jókai és Feszty sejtette. Midőn az élet elszakította őket egymástól, igen fájdalmas sebhely maradt mindegyikük lelkében. Ez a seb soha egyiküknél sem gyógyult be teljesen."[56]

Az 1891-es őszi villába való átköltözés után nem sokkal megkezdődtek az 1893-ra tervezett, majd az 1894-es évek elejére is átcsúszott nagy Jókai-ünnep szervezésének munkálatai és sűrű eseményei, melyet - Magyarországon élő költőnek-írónak még addig soha nem látott (és azóta sem jellemző) csinadrattával - 50 éves írói jubileuma alkalmából rendeztek. "Megindultak szerte a Jókai-ünnepek - írta a közhangulatot tükröző Mikszáth. - Maga a székesfőváros már 1893-ban március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot sorba utána csinálták az ország többi városai. A megyék csak majd a nagy budapesti ünnepségre menesztenek küldöttségeket. Az egész ország Jókai-lázban nyüzsgött-mozgott. Az oskolás fiúk szavalatokra készültek. A kertészek ritka virágokat neveltek. A piktorok Jókai életéből vett epizódokat festettek. Kompaktorok, ötvösök és kalligrafusok cifrábbnál-cifrább kötésű és díszítésű albumokon törték a fejüket."[57]

1894-ben megindultak és évekig folytak a 100 kötetes díszkiadású Jókai-összes munkálatai. Közben a villában a földszinten és az emeleten is átalakítások zajlottak, melyek áthúzódtak a következő év első felére is. 1894 tavaszán[58] óriási érdeklődés mellett, versenyt futva az idővel, elkészült A magyarok bejövetele című, hatalmas körvászonra festett körkép, amely komoly anyagi kockázatokkal is járt, hiszen Fesztyék és Jókai is hatalmas pénzösszegeket pumpáltak a saját tulajdonú vállalkozásba.

1895 elején pedig megrendezték Jókai 70. születésnapját. A Bajza utcai villában - szintén nagy publicitás mellett - Jókai születése napján, február 18-án tartották a Jókai által csak "gyászvacsorának" nevezett estet. Mikszáth emlékei szerint Feszty íróbarátai mellett Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Csáky Albin gróf, az akkori miniszterelnök, Bánffy Dezső báró és a kultuszminiszter, Wlassics Gyula ültek az ünnepi asztalnál. Mivel Jókai rendes ebédlője kicsiny lett volna a társaságnak, tehát a földszintre költöztek le a vacsorához, Feszty e célra földíszített műtermébe. "Fejedelmi mulatság volt ez. A kappannál (aki az egyedüli parlamenti egyéniség a holt állatok között) Horváth Gyula kezdte meg a Jókai érdemeit magasztaló tósztokat, szép, lendületes pohárköszöntővel, mire Jókai felelt [...]: Hetven évet éltem, de úgy rémlik előttem, mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, azután nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt - most másodszor megint az a régebbi hazám van, amelyik szabad, boldog.

Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most ujabban megint van családom."[59] Ha valamikor, ezt most tényleg mondhatta Jókai, hiszen Fesztyék ekkor már hárman voltak; Mikszáth szerint a kéthetes Masát, "a kis karonülőt fehér bársonyköpenykéjében a vacsora alatt mutatták be a vendégeknek."

1895-ben állandósultak a Feszty-körkép körüli feladatok, s a nagyközönség érdeklődését újabb és újabb ötletekkel kellett fenntartani, hogy a vállalkozás a megnyitás utáni években is sikeresen működjék, s folyamatosan forgassa vissza a már beleölt és ráfordított pénzeket.

Az 1896-os millenniumi nemzeti év novembere a nemzet költője, a 48-as szabadságharc tanúja, a nemzet (Deák, Kossuth és Arany halála után jóformán egyetlen, egyedül maradt) szimbóluma, Jókai Mór számára - általános megdöbbenésre - több évtizedes képviselői múlt után óriási választási kudarcot hozott. "Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába - hitetlenkedett Mikszáth. - [...] A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. [...] Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember."[60]

 

Szalon-tusa

Ekkorra, az 1890-es évek második felére a Bajza utcai ház már valószínűleg telis tele lehetett apróbb, ki nem mondott sérelmekkel és sok-sok, önmagában talán nem túlzottan nagy jelentőségű megbántottsággal, vagy csak alig titkolt, kisebb-nagyobb félelmekkel, megfáradó és feladott reménységekkel, az elhallgatottságban egyre mérgesedő fullánkoskodásokkal. Lakói a hangos, mindennapos jókedvben és állandó vendégjárásban - úgy képzelem - már nem találtak időt egymásra és a bensőséges, csak a szűk családi körben zajló, hajnalig tartó, haragkibeszélős és haragoldó borozásokra.

A Kossuth (az "óriások közül az utolsóelőtti, a legnagyobb") halála körüli díszes emlékezések képei, jelenetei egy koros és szintén nemzeti jelképnek tekinthető ember számára még inkább a saját, nem túl régen végigélt ünneplésének képeivel kapcsolódhattak össze - s emlékeztethették mindegyre arra, hogy egyre kevesebb ünnepnap várhat már rá. A hihetetlen ünnepléssorozat megformálta ugyan Jókainak, a Nemzet Koszorús Írójának szobrát, kiemelte a mindennapok világából, az állandósult istenítési-istenülési procedúra pillanatokra ígérhette bár az örökkévalóságot, de az egyre több magányos és magára maradt órában Jókainak szükségszerűen eszébe kellett tolulnia, hogy a még rá váró földi világban egyre kevesebb földi öröm nyílhat már neki, és akkor is halandó ember ő is,[61] ha az újságok folyamatosan azt bizonygatták, amit maga az isten-társ Merkur:

Az ég küldöttét ünneplik a földön,
Kit, Zeüsz, szavad küldött le egykoron,
Hogy a költészet hajnalpírja gyúljon
Nagy, halhatatlan eszmeormokon.
Hogy játszi álmok tündérfátylát szőjje,
Egymásból csiholódjék köny, mosoly;
S a fenséges szép bűvkörébe vonja
Népét a szó, mely szent ajkáról foly.[62]

Ha Jókaiban a közös lakás gondolatát alapvetően az a remény táplálta, hogy ettől a két (majd három) szeretett fiataltól, Rózától és Fesztytől földi örömöket, szeretetet, megbecsülést, elismerést kap, bizonyosan nem csalódott. Átélhette, hogy szeretik, hogy felnéznek rá, hogy minden plánum születésénél kikérik a tanácsait, sőt az ő nevét tűzik fel minden elindított vállalkozás élére, az ő sikert hozó tollával lendítik mozgásba. Jókai bármennyire nagy formátumú ember volt is - ahogy Mikszáth, Bródy és még számosan írták -, egész életében tényleg beleszokott önmaga ünneplésébe. Ahogy Herczeg megfogalmazta: "az ünnepeltetés volt Jókai megszokott érintkezési formája a külső világgal."[63] Nyilván nem is tudatosítva magában, mint a levegőt szívta be - s ennek a legkisebb csorbulását is értetlen sértődöttséggel vette tudomásul. Ám lassacskán odahaza is valamiféle "istenülési" folyamat indult be, s egyre kevésbé volt a házban olyan, akinek ideje, kedve, elég odafigyelése lett volna megérezni, hogy mikor és milyen arányban adagolja az olymposi istennek kijáró hódolatot (amire igenis igényt tartott) a legszemélyesebb, a belső kétségeket és félelmeket - legalább időlegesen - elaltató, meleg babusgatással és lélekgyógyítással. Jókai Róza nyilván ilyesmire utalt, mikor azt írta: "Ez az én nagy hibám. Bálványt csináltunk belőle, és ő azt megunta."[64] Majd később: "Azt akartuk, hogy bálvány maradjon és nem akartuk engedni, hogy a piedestálról leszálljon és ezzel mi, akik legjobban szerettük, mi szereztünk neki legtöbb keserűséget. Most már tudom, hogy nem így kellett volna tenni. Hiszen a görög istenek is hányszor leszálltak az olympról a földre, hogy néha emberek lehessenek."[65]

Pedig egy öregedő ember esetében teljesen érthető, ha belefáradva az örökös otthoni zajoskodásba, ami egyébként sem volt soha igazán az övé, mindinkább a maga életének bezáruló lehetőségei kezdték izgatni, s akár - előbb bosszúságot, majd - dühöt is érezhetett, hogy a bensejében forrongó félelmeket szerettei nem hajlandók észrevenni. Jókaiban a Laborfalvi Róza utáni időszak üdítő és addig szokatlan felszabadultsága és szabadsága egyre inkább terhes magára hagyottságnak értelmeződhetett.

Különösen, ha - egészen váratlanul és felkészületlenül - az ünnepi díszre olyan óriási sárfolt is fröccsent, mint az évtizedes Jókai-ünnep végén a költőre a választási kudarc. És ekkor, mi, emberek, tudjuk, hogy milyen könnyedén átfordulhatott minden önnön ellentétébe. Lehet úgy érezni, hogy a gyermek nevelése körüli gondok, az amúgy szeretett és becsült barátok jókedvű és időt rabló szórakozása, Róza betegségei, Árpád nyüzsgő lobogása, a ház rendszertelen napirendje, a gyakori utazgatások (stb.) mind az ő egyre jobban szűkülő és fogyó életétől, alig kimért boldogságától veszik el a drága időt, és azt igazolják, hogy már nem számolnak vele. A korábban szívvel felkínált szellemi és anyagi segítséget visszamenőleg lehet áldozatnak érezni. Lehet őszintén úgy gondolni, hogy míg a beindítás időszakában - bezzeg - mindig szükség volt rá, addig a sikeres megvalósulási folyamatban már nem tartanak igényt sem a segítségére, sem a személyére, és lehet úgy látni, hogy az elvesztett képviselőséggel (előtte pedig az önként feladott hírlapszerkesztéssel, a kevesebb regényírással) megsokasodott szabadidő minden eltelt perce a feleslegességet és az odahaza elvesztett szeretetet is bizonyítja. Ebben a lelkiállapotban minden újabb közeledési kísérlet a családhoz, a társasághoz még nagyobb jelentőséget kapott, mert egyben sok egyébbel is terhelődött; a próbálkozás sikertelensége pedig fájó igazolásnak mutatkozott.

Adorján Sándort komolyan elgondolkodtatta és hosszabb elemzésre késztette a társaságban egyre inkább csak eltévelyedett idegenként topogó Jókai dolga: "Pedig épp Jókain láthattam elég gyakran, hogy nagy embernek lenni vajmi keserves dolog. Amikor a talentum kezdi az emberét a többi közül kiemelni, bizonnyal hoz neki valami kellemes, hiúságra hízelgő, jól eső, őt magát önérzetessé, büszkévé tevő érzést. De amikor ez a talentum már általánosan elösmert, és tulajdonosa már kétségtelenül nagy ember, akkor jön az u. n. nagyság átka.

Ha egy társaság gondtalanul mulat és nagyokat nevet magában - egyszerre elcsitul, merevvé, ünnepélyessé, ceremóniássá lesz, amint a tisztelt nagyság közibük lép. Hajlonganak előtte, megbámulják, mint valami csudát, tudakozódnak is egy kissé félénken becses egészsége után, de hogy egy jóízű szót mernének vele váltani, arra alig van eset, mert senki sem akar szerénytelen vagy tolakodó lenni. Pedig a szegény nagy ember olyan hálás volna érte, ha néha, vagy akár lehető gyakran bánnának vele ugy, mint közönséges emberrel, s ne ünnepeljék mindig. Igyekszik ő is belevegyülni a tréfálkozásba, de mihelyt észreveszi, hogy minden mondására egész udvaronc készséggel kacagnak, pedig okuk sem volt rá - elhúzódik és marad magában az ő bámult, de gyakran vajmi terhes nagyságával. [...] Szóval, sok egyeben kívűl a nagyság átka még az is, hogy a nagy ember még az igazi világvárosban is olyan figyelemnek és szemlélésnek van kitéve, mintha valamelyik olyan vidéki kis városnak volna irigyelt lakosa, ahol már föltalálták a pletykát."[66]

Jókai igazi befogadása a Feszty-szalonba - valahol az 1890-es évek közepe tájától már - ha mindannyian nagyon akarták is - mégsem járhatott sikerrel. A Bajza utca lakói már semmiképp sem érthették meg egymást.
Jókai láthatóan és kézzel foghatóan - a házigazdák és a vendégek teljes megbecsülése és az iránta való tisztelet fenntartása mellett - már tényleg más, egy elmúlt világban élt, és egyre kevésbé találhatta meg Fesztyékkel és a társasággal a közös hangot.

Az pedig, hogy mindezzel tulajdonképpen egy új, tematikájában, kérdésfeltevéseiben, világlátásában és -értelmezésében, poétikájában, szerkezetalakításában, jellemábrázolásában, stílusában, humorában stb. egy egészen más, a korábban született Jókai-regényektől mindenképpen erősen különböző - egyre több vélekedő szerint: modernebb - írói látásmód kialakításához kapott lehetőséget, nem tudni, hogy mennyire boldogította és képes volt-e kárpótolni őt.

Feszty Árpád és Jókai Róza ezt a hatalmas törést nyilván nem, vagy csak évekkel később vette észre. Az egymás iránti szeretet és az együttlakás miatt úgy gondolhatták, az ő gondjaiknak Jókai ugyanúgy részese, s ő is látja és megérti, hogy a mindennapok nehézségei: a gyereknevelés, a házaspár közötti esetleges érzelmi távolodás,[67] az átépítések, a hatalmas villa fenntartására szükséges pénz előteremtése, a beindított vállalkozások működtetése, a - szalon roppant sikeresen megvalósított sajtóbeli bemutatásának és a sajtó erejének következtében beérkező - folyamatos megrendelések szállításának gondjai mennyire felőrlik idegeiket, idejüket, energiáikat és tehetségüket. Saját korukat és habitusukat például véve bizonyosan hittek abban, hogy a baráti összejövetelek balzsamszerűen enyhítik a "kiválasztottak" megterhelő szellemi és fizikai fáradozását, valamint stimulálják vagy éppen levezetik a művészi tehetség lobogását, még ha ennek - előre ki nem számítottan - az lett is az ára, hogy önmaguk legbensőbb érzelmi világának és személyes kapcsolatuk háromszögének bizonyos érzelmi részét kellett érte feláldozni. És persze nem kizárt, hogy a napi együttélés súrlódásai bennük is sok tüskét hagytak, s akarva-akaratlan maguk is beleuntak a nagy ember, a "nemzeti ereklye" örök csodálatába vagy a Jókai személyes megjelenését követő feszengésekbe.

Hosszú ideig sokkal szembetűnőbb volt, hogy a szalon - a terveket is túlszárnyalva - kitűnően működik. Az előkelő vagy extrém vendégek jelenléte nagyon fontos kapcsolati tőkét jelentett, s ennek csak az egyik részét tette ki a megrendelésekben, közös vállalkozásokban, politikai és hivatali előrehaladásban, kiosztott díjakban és felkínált lehetőségekben mérhető anyagi-egzisztenciális gyarapodás. Ennél sokkal fontosabbnak számított, hogy a kiválasztottakból álló társaság a szalonba lépve még inkább megerősödött szellemi kiválasztottság-tudatában, s ez folyamatosan dinamizálta önmagát; külön-külön is a szalon tagjai, valamint - összesítve mindannyiuk hírét-nevét-befolyását - az egész szalon imázsát. A szalon (azaz Feszty és Róza, és mellettük Jókai) - nem kis részben a kiváló sajtóvisszhangnak köszönhetően - nagyon hamar elérte, hogy a látogató nem pusztán egy baráti társaságba lépett be, hanem a modern művészelit csapatának kiválasztott és beavatott tagjává vált, tehetsége pedig igazi elismerést nyert. De a szórakozáson, az angyali házigazdákon, a bűbájos és tehetséges vendégseregen, a nívós művészelőadásokon, a hanyag, a korban extravagánsnak számító (de még csak elemeiben dekadens) és szokatlanul modern elegancián és a felkentség, a rátermettség átélhető reprezentálásán felül (egyre nyilvánvalóbban már csak a Fesztyék szalonjának) a vendégek valami olyasmit is megkaptak itt, amelyet egyetlen más szalon sem kínálhatott.

A szalon - rövid, átmeneti időre - azt az illúziót adhatta, hogy a különböző művészeteket, tudományágakat lehetséges az embernek (vagy egy szűk elitcsoportnak) átlátni, együtt élvezni, s egymásra hatásuk eredményeit felhasználva ezt sors-, nemzet-, művészetformáló érdekek szerint alakítani és koordinálni. Az idelátogatók éveken keresztül hittek benne, hogy a szalonban valami nagy nemzeti ügynek a részesei lehetnek. Hitték, hogy a szalon lassanként az országnak azt a vezető elitjét gyűjti egybe, amelyre - a nem túl távoli jövőben - rá lehet bízni az ország politikai, de főként művészeti-kulturális, valamint morális, ízlés- és mentalitásbeli vezetését. S akik pontosan tisztában voltak azzal, hogy a modern, nyugat-európai szintű, új Magyarországot - mely az ősi, született nemzeti arisztokrácia és a szellemi arisztokrácia összekapaszkodó erejéből és tehetségéből épül majd fel - az ősi magyar eredet megkeresésével, a magyar vér, a magyar ész és a magyar tehetség felkutatásával és állandó szorgalmazásával lehet majd megvalósítani. Ez a fanatikus hit és akarat pedig olyannyira erős és kisugárzó volt, hogy képes volt beépülni a szalon imázsába és átragadni a szalon vendégeire is, akik akárcsak egy nemzeti intézménybe, úgy léptek a szalonba. De ehhez - a korabeli sajtó komoly segítsége mellett - a szalonalapítók összetalálkozására és a köztük létező viszonyrendszer nagyon szerencsés konstellációjára volt szükség. A sikerhez ugyanannyira kellett a bulldog-elszántságú, extravaganciát sem nélkülöző, művészi tehetségét feladó s ezért valami kárpótlásra vágyó Róza, mint az erős 48-as családi indíttatású, ősmagyarságát kereső, mindenkit elbájoló Feszty és az 1880-as évektől az irodalmi piacosodási szisztéma felé is tájékozódó, nemzeti jelképpé növő Jókai.

"Három nagy fantázia és még nagyobb kedély került itten egy födél alá - ahogy Bródy Sándor írta. - Az első még mindig boldoggá akarta tenni a világot, a második csak Magyarországot, a harmadik, az asszony, csak a családja örök és megzavarhatatlan boldogságát kontemplálja és végig nézvén a száz öles udvarkerten, mondja: Ebből megcsináljuk a Paradicsomot! [...]
A festő enged, a költő is enged a maga álláspontjából, hamar megegyeznek, nagyon is egymásnak való emberek. Az egyik a honfoglalást írja versekben, a másik meghódolt és elesett tótokkal némettel, törökkel és vitéz magyarokkal népesíti be éppen mostan a milléniumra végszámra szőtt vásznakat. [...] csupa magyar dolog..."[68]

Az pedig, hogy Justh halála és Jókai kedvtelen kiszorulása után a szalonban az eszmei megalapozottságot a mind pátosztelibb 48-asság hangsúlyozása és a divathistorizmus kedvelte díszletek és a sziporkázó, de egyre magamutogatóbb ötletek kezdték mind jobban kiváltani - mindezek után szinte természetesnek tekinthető.

Hármuk közül láthatólag leghamarabb (Róza és Árpád előtt sokig észrevétlenül) Jókainak üresedtek ki a szalonélet nyújtotta lehetőségek, és ez jó pár évvel korábban megtörtént, mint a második házasság körüli botrányos távozás közös otthonukból. Az együttlakást minden valószínűség szerint pontosan az egymás iránti szeretet (és talán a megszokás) tartotta még évekig életben. A szalon korlátaival, esendőségeivel, esetenkénti túlkomolykodásával, olykori infantilizmusával, ügyetlenkedéseivel mégis fontos társasági feladatot kapott, és lassú kiüresedését a szalon vendégei vették észre legkésőbb. S ha ez így történt, hiába őrlődött Feszty Árpád: "... kérdés az, hogy az ember nyakába vegye-e a világot - vagy itthon maradjon magyar művésznek - aminek indult - és amire az egész eddigi életét - megengedem hogy bolondul - bazírozta. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez nemzetem iránti kötelességem - most pedig belátom, hogy veszett fene - csak kellemetlen alakká váltam ezzel a hóbortos ideámmal."[69]

[1] Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. 1905-1906. II. köt. 9. fej. Mikszáth Kálmán Összes Művei. 19. köt. Bp., 1960. 137-138. old. (A továbbiakban: Mikszáth, i. m.)

[2] Jókai és Fesztyék összeveszése után sértettségből Jókai többször vágott vissza Róza tisztázatlan származásának ügyével. Pl. Jókai Mór levele Feszty Árpádnak, Bp., 1901. május 23. "...őrültek házába akartok záratni." Jókai Mór kiadatlan levelei és Feszty Árpádné Jókai Róza visszaemlékezései. S. a. rend.: F. Almási Éva. Bp., 2001. 119. old. (A továbbiakban: F. Almási, i. m.)

[3] Mindezt egy jóval korábbi életrajzi helyzetben - a tardonai bujdosás történetén keresztül - alátámasztja Porkoláb Tibor tanulmánya is. Porkoláb Tibor: "Üldözöttje a hatalomnak." Egy fejezet a »Jókai-regényből.« (Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Szerk.: Takáts József. Bp., 2003. 173-186. old.)

[4] Az eseményről hírt adott a Vasárnapi Ujság 1888. 33. száma. (A továbbiakban röv.: VU)

[5] Feszty Árpád - Justh Zsigmondnak, 1888. augusztus 7-e előtt, Canal Grande, Venezia. OSzK Kt. Lt., a kézirattári rájegyzés szerinti 12. levél.

[6] Pekár Gyula: Fesztyéknél a Bajza-utcában. OSzK Kt. Fol. Hung. 2044. Rádióelőadás. (A továbbiakban: Pekár, i. m.)

[7] Justh Zsigmond naplója és levelei. Bp., 1977. 340..

[8] VU 1886. 5. sz. 129. old.

[9] A Jókai-ház. Feszty Árpádné, Jókai Róza jegyzetei. Jövendő 1904. október 9. 41. sz. 5-8. old. (A továbbiakban: Jókai-ház)

[10] A művészeti egyleti, társasági mecenatúrarendszer kialakulásáról és benne Feszty Árpád szerepéről bővebben: Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon. In: Mednyánszky László-katalógus. Bp., Kossuth Kiadó - Magyar Nemzeti Galéria, 2003. 89-100. old. (A továbbiakban: Császtvay, i.

[11] Lyka Károly: Közönség és művészet a századvégen. 1867-1896. Bp., 1947. 27-28. old.

[12] A kérdésről bővebben ld. még Szabó Miklós: A kontinentális Európa konzervatív ideológiája néhány új vonásának kialakulása a századfordulón. Történelmi Szemle, 1974. 326-327. old.; Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. Századok 1974. 3-65. old.; Németh G. Béla: A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában. Bp., 1981.; R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. 1-2. Bp., 1973.

[13] Czóbel István fő műve Die Entwicklung der Schönheitsbegriffe. Die Genesis unserer Kultur. Bd. 1-5. Leipzig, 1901-1907.

[14] Szabó Miklós: Új vonások... 8-9., 19., 20-21., 23.

[15] Cz. I. [Czóbel István]: Nincs megállás. Magyar Gazdák Szemléje, 1898. február, 35. old.

[16] Justh levele Nemeskéri Kiss Margitnak, Szenttornya, 1886. szeptember 17. - Gálos Magda: Sigismond Justh et Paris. Bp., 1933. 74. old. - A próbálkozás eredménye lett 1889-ben a Műbarátok Körének megalakulása.

[17] Fónagy Zoltán: Társadalom. A mozgásba jött társadalom. Magyar kódex. 5. Az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország művelődéstörténete 1867-1818. Főszerk.: Szentpéteri József. Szerk. Hargitai György. Bp., 2001. 104. old.

[18] Feszty Árpád - K. Lippich Eleknek. 1899. január 10-e előtt. OSzK Kt. Lt., a kézirattári rájegyzés szerinti 12. sz. levél.

[19] Gábor Eszter: Az epreskerti művésztelep. Művészettörténeti Értesítő 1990. 22-69. old. (A továbbiakban: Gábor, i. m.)

[20] Róza több levelében beszámolt a ház és a berendezkedés körülményeiről Czóbel Minkának. Fesztyné levele Czóbel Minkának, 1891. január 9. és augusztus 25. OSzK Kt. Fond 30/52. - A leveleket idézi F. Almási, i. m.

[21] Művészestély az Epreskertben. Magyar Szalon 1892. 17. köt. 371. old. - Az estélyről megjelent tudósítások: A Hét 1892. május 15. 20. sz. 318-319. old., VU 1892. 22. sz. 377-378. old. (A továbbiakban röv.: MSzal)

[22] A ház újságbeli ismertetései több oldalt tesznek ki. Az itteni - emblematikus - részletek K[acziá]-ny Ödö]-n: Jókai lakóháza. VU 1894. 1. sz. 9. old. - Vö. még: Szívós Béla: A Jókai dolgozószobája. VU 1893. 53.922-923. old. (A továbbiakban: Szívós, i.

[23] B. S. [Bródy Sándor]: A festő és családja. Új Idők 1896. április 12. 16. sz. 372-374. old. (A továbbiakban: Bródy, i. m.; a továbbiakban röv.: ÚjId)

[24] Ld. Gábor, i. m., 22-69. old.

[25] Jókai Bajza utcai dolgozószobájának berendezéséről, Jókai lakásának műalkotásszerű szimbolikusságáról és metaforikus jelképrendszeréről bővebben: Kalla Zsuzsa: A dolgozószoba mint műalkotás. Jókai Mór relikviái a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kézirat.

[26] A Gábor Eszter által idézett cikkrészlet lelőhelye: Szívós, i. m., 922-923. old.

[27] Gábor, i. m., 47. old.

[28] Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése. 1906-1915. Bp., 2001. 664. old. (A továbbiakban: Gozsdu, i. m.)

[29] Feszty - mintha csak számadással tartozna - leveleiben folyamatosan tájékoztatta Justhot a frissen beszerzett bútorokról.

[30] Bródy, i. m., 372-374. old.

[31] Szívós, i. m., 923. old.

[32] Herczeg Ferenc: A gótikus ház. Bp., 1939. 69. old. (A továbbiakban: Herczeg, i. m.)

[33] A Feszty Masa-idézetek lelőhelye: Dankó Pista és Feszty Árpád barátsága. Hogyan született az »Eltörött a hegedűm?« Nők Lapja, 1968. augusztus

[34] Herczeg, i. m., 72. old.

[35] Justh - Pesten járva - rendszeresen szállt hozzájuk a Svábhegyre, holott volt budapesti lakása. A fennmaradt Justh-Feszty-levelek azt bizonyítják, hogy Justh bármikor beállíthatott a Feszty-házba.

[36] A visszaemlékezők felsorolásából a következő névsor állítható össze: Ábrányi Kornél, Ábrányiné, Adorján Sándor, Ambrus Zoltán, Apáthy István, b. Bánffy Dezső, Bánffy Györgyné, Bársony István, Beöthy Zsolt, Berzeviczy,Albert államtitkár és felesége, Bródy Sándor, Bukovinszkyné, hg. Cantacuzone román főkonzul, Czóbel Minka, Csáky Albin miniszter és felesége, Dankó Pista, Dárdai Sándor számvevőszéki alelnök, Emmer Kornél kúriai bíró, Fadrusz János, Fejérváry Géza, Fenyő Sándor, Ferenczy Ferenc, Földváry Emma, Gajári Ödön, Gárdonyi Géza, Gerlóczy Károly polgármester, Gozsdu Elek, Gyulai Pál, Hegedűs Gyula színész, Hegyessy Mari, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond, Justh Gyula, Kardos Gyula festő, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Kiss József, Lányi Géza, László Fülöp, K. Lippich Elek, Lovik Károly, Makai Emil, Malonyai Dezső és felesége, Márkus Emma, Mednyánszky László, Mikszáth Kálmán, Morelli Gusztáv fametsző, Munkácsy Mihály, Náday Ferenc, Nagy Ibolyka, Nedeczky István, Ordódyék, Pekár Gyula, Pósa Lajos, Rickl Gyula és felesége Rippl-Róna József, Z. Singhoffer Vilma, b. Szalay Imre múzeumigazgató, Szarvassy Margit tanítónő, Szép Aladár, Szilágyi Dezső, Szomaházy, István, gr. Teleki Domokos, Teleki Sándor, Teleszky János Thorma János, Tisza Kálmán, Tolnai Ákos festő, Tornyai János, Ujfalussy plébános, Vadnay Andor főispán, Vadnay Károly, gr. Vay Péter, Vizváryék, Wlassics Gyula miniszter, Wohl Janka, Zala György, Vészi József. - Hogy ki milyen gyakorisággal vett részt az estélyeken, az teljesen eltérő lehetett. Fesztyék legközelebbi barátai és leggyakoribb vendégei Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Justh Zsigmond voltak.

[37] A forrásokból ismert és összesített névsorban egyáltalán nem található kishivatalnoknak számító személy.

[38] Az igazsághoz tartozik, hogy cigány kizárólag híres zenészként kapott meghívást a szalonba. Leginkább Dankó Pista és Lányi Géza fordult meg náluk.

[39] Feszty-Ijjas, i. m., 1966. 63. old.

[40] U.o., 63-64. old. - "A békéltető akciók" legismertebb példájának Gyulai Pál és Szilágyi Dezső meghívása számított.

[41] U.o., 65. old.

[42] "Pezsgő soha nem volt nálunk, nem is szerette Apám és elvből nem is engedte be a házába. Semmit sem, ami előkelősködő, aminek afféle hivalkodó pénzszaga volt." - U.o., 65. old. Masa emlékeit még évtizedekkel később is átszínezhette a csúnya rokoni vádak visszaverése és cáfolata.

[43] Pekár, i. m.

[44] Gozsdu, i. m.,old.

[45] Czóbel Minka: Bajza utca 21. Koszorú, 1938/39. 147-152. old

[46] Estély Feszty Árpádnál. VU, 1899. 3. sz. 48. old. (A továbbiakban: Estély)

[47] Justh kultúrnacionalista alapon álló próbálkozásairól és rövid életű eredményeiről, a Műbarátok Köréről és a debating society-eszméről bővebben: Császtvay, i. m., 89-100. old.

[48] Vö. például ifj. Hegedüs Sándor: Akik örökké élnek. (Bp., 1944.) című kötetének Jókai asztala című fejezetével.

[49] Például ld. Feszty leveleit K. Lippich Eleknek, Justh Zsigmondnak, Kiss Józsefnek. OSzK Kt. Lt., d. n. levél.

[50] Fesztyné - Ambrus Zoltánnak. 1899. február. Ambrus Zoltán levelezése. S. a. rend.: Fallenbüchl Zoltán. Bp., 1963. 99. old.

[51] Számos ilyen található az OSzK Feszty-levelezésanyagában. OSzK Kt. Lt.

[52] Bródy, i. m., 372-374. old.

[53] Pekár, i. m.

[54] Estély, 48. old.

[55] Bródy, i. m., 372-374. old.

[56] A - cz. aláírású cikk lelőhelye: Magyar Szemle. (Szerk. Herczeg Ferenc.) 1914. III. köt. július, 68-69. old.

[57] Mikszáth, i. m., 11. fej. MKÖM 19. köt. 153. old.

[58] Az ünnepélyes megnyitót 1894. május 13-án, pünkösd vasárnap délután 3-kor tartották.

[59] Mikszáth Kálmán: Vacsora a költőnél. ÚjId 1895. február 24. 10. sz. 178-179. old.

[60] Mikszáth, i. m., 12. fej. MKÖM 19. köt. 169. old.

[61] Rengeteg forrás számol be arról, hogy Jókait mennyire megviselte a hozzá közelállók halála. Már a kortársakat is foglalkoztatta annak megfejtése, hogy testvére, Eszter nénje és felesége, Laborfalvi Róza elvesztése mellett miért éppen Rudolf trónörökös halála viselte meg olyannyira. - Vö. például Mikszáth, i. m., 10. fej. MKÖM 19. köt. 146-147.

[62] Cserhalmi Hecht Irén: Jókai jubileuma az Olympuson. Jupiter, Istenek, szellemek, köztük Arany, Petőfi és Jókainé. MSzal 1893/1894. XX. köt. 899-900. old.

[63] Herczeg, i. m., 74. old.

[64] Jókai-ház, 41. sz. 5-8. old.

[65] Jókai-ház, 42. sz. 5-6. old.

[66] Adorján Sándor: Jókai közelről. MSzal 1893/1894. XX. köt. 751-754. old.

[67] A Feszty és a Róza között elhidegülésre egyedül Gozsdu utalt. Gozsdu, i. m., 664. old.

[68] Bródy, i. m., 372-374.

[69] Feszty Árpád levele K. Lippich Eleknek, d. n. OSzK Kt., Lt., a kézirattári rájegyzés szerinti 30. levél.