A NEMZETI SZALON TÖRTÉNETE

Tíz esztendõ nagy idõ egy egyesület életében, különösen az elsõ tíz esztendõ.

Beilleszkedni a társadalom többi organizmusai közé, fennálló hézagokat kipótolni, igazolni, hogy szükségletet elégít ki, dacolva a társadalom kényelemszeretetével, idegenkedésével minden új, szokatlan és a meglévõ rendet zavaró iránt: ez a sorsa minden új egyesületnek, mely megkezdi küzdelmét a létért. Annál nehezebb ez a feladat, ha ez az új egyesület nem csillapít közvetetlen szükségérzetet, nem pótol kiáltó hiányokat, ellenkezõleg, az a feladata, hogy mindenekelõtt fel-ébreszsze a társadalom lappangó lelkiismeretét, felkeltse ezeket a szükségérzeteket, tudatossá tegye létezésének jogosultságát, elõbb érzelmek felébresztésével, majd értelmi belátással, célszerûségi érvek hangoztatása által, hogy azután vitális fontossága kiderüljön.

A Nemzeti Szalon története is élénken mutatja ezeket a fázisokat, melyek minden életküzdelemnek jellemzõ jegyei. Nagyon természetes, hogy e cél elérésében lehetnek sikerült és kevésbbé sikerült taktikai mozgások, melyek a körülmények szerencsés vagy szerencsétlen egybetalálkozása folytán néha sikerre, máskor bukásra vezethetnek.

Hogy a Nemzeti Szalon megerõsödhetett, azt a mûvészet iránt való érdeklõdés felébredésének köszönheti. E mozgalom még nem lehet tárgya a históriának — nagyon is benne élünk, az emberek és célzataik, törekvéseik és sikereik igen közel állanak hozzánk, közelebb, semhogy nyugalommal Ítélhessünk. De egy pár szóval összegezhetjük a fõbb tényeket.

A millennium megünneplése elõtt állott a nemzet. Kulturális haladásunkat kellett országvilág elõtt beigazolnunk. Lázas szorgalommal nagyarányú tevékenység indul meg minden téren. A mûvészet terén is. Külföldön élõ mûvészeink hazajöttek, maga Munkácsy is vágyott haza, kedvéért törvényjavaslat készült, mely egy nagyarányú mûvészeti iskola élére állította volna. A különben is felizgult társadalom ez idõben hallott hangosabb szókat a mûvészetrõl, a megyék megmozdultak, a hivatalos testületek történeti képeket rendeltek, a mûtermekben megkezdõdött a munka, mindenki dolgozott, hitt és remélt. A Képzõmûvészeti Társulat rendezte a maga kiállításait, a rendes idõközökben, a szokott helyiségben. De a mûvészek még több kapcsolatot óhajtottak a társadalommal. A felébredt érdeklõdést ki akarták használni, közelebb hozni egymáshoz a mûvészt és a közönséget és — egy klubra gondoltak. Afféle kaszinóra, ahol képkiállításokat is rendezhetnek, de ahol zeneestélyek-kel, szavalatokkal, mûkedvelõ elõadásokkal a mûvészt és a közönséget egymás megismerésére szoktatnák.

Hogy Budapesten, a kaszinó-élet fõ fészkében ez a gondolat feltámadhatott s hogy feltámadván, mihamar akadtak pártolói és megvalósítói, nagyon természetes. Azt hitték, hogy klubélet teremtésével lehet a mûvészetnek is közönséget teremteni. Hogy a társas összejövetel a mûvészi élvezet nemességével homlokegyenest ellenkezik, még nem fogták fel. Nálunk meggyökeresedett szokás volt, minden nemes eszmét kaszinói formához kötni. Az történt tehát most is.

1894 március 12-én alakult meg ilyen alapon a Nemzeti Szalon, 973 rendes taggal, 14 alapító taggal, ezek közül 8 mûvész mûtermékkel váltotta meg alapító tagságát. A társaság elnökének megválasztották gróf Zichy Jenõt és Vastagh Györgyöt, alelnöke Margitay Tihamér, titkára Palmer Kálmán, mûtárosa Mesterházi Kálmán lett. Elsõ helyiségük a József-körût 45. szám alatti ház elsõ emeletén volt.

A forma, melyhez magukat tartották, nem vált be. A társaság rendezett ugyan kiállításokat is, de fõleg estélyeket, tánccal és más társasmulatságokkal egybekötve. Elsõ kiállítását (1894 október 27-én) az akkori kultuszminiszter, br. Eötvös Lóránt nyitja meg, de ez érdeklõdést alig keltett. A mûvészi kiállítások iránt közönyös volt a közönség, az egyesületnek pedig e közönyt megtörnie nem sikerült. 1896 végén volt az egyletnek 1144 tagja, 1897 márciusában 1183, az elhaltakat és kilépetteket leszámítva 1134. De e szép szám ellenére, kiállításaikat alig látogatták s például 1896-ban (Jankó János 42 drb rajzát is beleszámítva) összesen 79 képet vásároltak, 3486 frt értékben. Az elsõ három évben ösz-szesen 17,796 frt ára képet adtak el. Ez igen csekély eredmény, gondolkoznak is, hogy mit tegyenek. Ki is mondják, hogy a kezelésben van a hiba, nem üzletszerûleg járnak el, megpróbálják tehát a részletfizetési árusítást, de ez oly nagy nehézségbe ütközik, hogy mihamar lemondanak róla.

Ez a szomorú hang a millennium évébõl hangzik felénk, amikor lázban volt az egész ország, telve volt fõvárosunk idegennel, amikor József-körúti helyiségüket elhagyva, a Kossuth Lajos-utcába költöztek át.

E mögött tehát lappangania kell valaminek. Úgy látszik, hibás volt az egész alap, melyre az egyesületet felépítették. Családi estélyek rendezésével nagyon is elfoglalták magukat s klubélet és a közönség mûvészi nevelése két, egymással nem sok összefüggésben lévõ feladat.

Az elsõ ciklus letelvén, a közgyûlés újból megválasztja a tisztikart, csak a titkári teendõket viszi ezidétt dr. Esztegár László. A társaság tagjai 41-gyel szaporodtak, de a mûvásár még csekélyebb volt, mint az elõzõ években: 6131 frt. Pedig ez évben már 1000 forint államsegélyt is kaptak s 2000 frt erejéig az állam vásárolt náluk. Ez egy szebb jövõ reményét kelti fel bennük, de még mindég a "családi estélyek "-ben keresték a boldogulás útját. Jászai Maritól lefelé, mindenki részt vesz estélyeiken, ahol szívesen táncolnak, de a Szalon már-már a kerületi társaskör benyomását kelti. Közben mûtárosa, Mesterházi Kálmán tragikus halálát gyászolták, de az a kétségbeesés, mely a mûvészt a halálba kergette, a Nemzeti Szalon veszni indult sorsában is megtalálhatja egyik gyökérszálát.

Eközben a lappangó elégületlenség kitört és hirtelen nagy vihar tombolt szerte a végeken. Az 1897. év õszén Hock János "Mûvészi reform" címmel könyvet adott ki, melyben részben mûvészeti viszonyainkról nyilatkozott, részben mûvészeti reformterveket ajánlott a közönség és a miniszter figyelmébe. Könyve a nyilatkozatoknak egész sorozatát szülte s támadásai nagy elkeseredést a megtámadottak sorában. Közben WlassicsGyula kultuszminiszter az iskolát arra a kötelességére figyelmeztette, mely a növendékek lelki életének harmonikus kifejlesztésében áll s rámutatott az eszthetikai nevelés szükséges voltára. Nagyarányú reformok indultak meg, mûvészi fali képekkel, mûvészeti elõadásokkal, fõkép a rajzoktatás reformjával, mûkiállítások s múzeumok látogatásával próbálták az elmulasztottakat kipótolni. Hock János könyvében minderrõl szó van. De õ a fanatikus egyoldalúságával lerombolt mindent, hogy újra építhessen. Mi már akkor is kétkedtünk abban, hogy tömeges statáriumokkal egészséges viszonyokat lehessen teremteni. De Hock Jánost sem a támadások, sem a nyugalomra intés nem tartóztatták fel útjában. Már a Nemzeti Szalon 1897-iki téli tárlatának rendezésében részt vett, felszólalt a parlamentben, prédikált a szószéken, írt a lapokban és szenvedélyes temperamentuma egész erejét a mûvészet iránti érdeklõdés felkeltésének szolgálatába állította.

Eközben átvette 1898 tavaszán a Nemzeti Szalon vezetését, melynek elnökévé gr. Andrássy Gyulát, alelnökévé pedig õt választották meg. Hock János igen helyesen fogta fel hivatását, de túlbecsülte erõit. Azt hitte, küzdhet a felkorbácsolt elemekkel. De az elemek háborogtak. Amikor õ ez év karácsonyán kiállítást rendezett, a mûvészek legnagyobb része tüntetõén távol maradt a Nemzeti Szalontól, perhorresz-kálva Hock vezérségét. Hock energiájának azonban ritka erejére mutat, hogy rendezett õ azért kiállításokat mégis. Propagálta Szik-szayt és felfedezve Katonát. A Nemzeti Szalon ilykép mûvészeti egyesület volt, mûvészek nélkül. Hock János ekkor elindult a vidékre. Szeged és Arad volt az elsõ két megállóhely, ékesszólása erejével mindenütt hatott, noha képei nem voltak.

Elindult képfelfedezésre s megtalálta a Markó-gyûjteményt, melyet még 1899 februárjában állított ki. A kiállításnak volt bizonyos mûtör-téneti érdekessége és a magántulajdonban lévõ tárgyak mellett sikerült tavaszi tárlatára egy pár jobb mûalkotást is kapnia, nevezetesen a nagybányaiak csoportjából, akik az elõbbi esztendõkben külön kiállításokat is rendeztek, nem nagy anyagi eredménynyel. De Szikszay és Katona kollekciója dominált újból.

Õszre egy Münchenben élõ magyar mestert, Wagner Sándort mutatta be, télre hozzájuk csatlakozott Magyar-Mannheimer Gusztáv, Glatz Oszkár és László Fülöp is s a Hollósy-iskola most itt mutatta be haladását. Folytatta vidéki kiállításait, mindenütt mûvészi egyesületeket is alapítva s megnyerte Székely Bertalant, akinek vázlataiból rendezett mindjárt az 1900. év tavaszán nagyérdekû kiállítást. Ehhez egy nemzetközi grafikai kiállítás is társult, melyen fõ-kép a francia mesterek voltak képviselve. A magyarok közül Munkácsy egy nagyérdekû rajzkollekcióval, László Fülöp, Magyar-Mannheimer, Szikszay és Katona vettek részt. Még mindig ugyanazok a nevek, a boycott tartott. Az ezévi tavaszi, sõt a téli kiállításon is távol maradt a mûvészek zöme, hasztalan hirdette Hock élõbeszédeiben: "A Szalon fejlõdik, a Szalon virágzik, tehát életereje van". László Fülöpöt sikerül ugyan társalelnöknek megnyernie, de csak rövid idõre, mert bizony a mûvészek sehogy sem fogadták el a feléjük nyújtott békejobbot.

A Nemzeti Szalon azonban folyton hallat magáról. Vidéken rendezi a kiállításokat, felemelik államsegélyét 4000 frtra s végre is nagy munkába kap: nemzetközi tárlatot rendez. Magyar mûvészeket nem kapott, (ekkor alig volt 10—20 mûvésztagja), elhozta tehát — Szikszay Ferenc és Mourey Gábor, a "Studio" párisi levelezõje közremûködésével — az idegeneket. A tárlatnak zajos sikere volt, kellemetlen epizódokkal tarkázva. Mourey ugyanis, úgy tetszik, idegen sugalmazásra, cikket írt a magyar mûvészekrõl s ezért a cikkért sokan orroltak. Kis híja, hogy nem rendeztek demonstrációt ellene. De szerencsére, a mozgalmat sikerült még csirájában elfojtani, ami mind hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzeti Szalon tárlata iránt még jobban fokozódott a közönség érdeklõdése. És ekkor, az 1900. év közgyûlésén Hock Jánost kibuktatják és az ügyek vezetésére Ernszt Lajost, az ismert nevû amateurt választják meg igazgatónak, gróf Andrássy Gyula elnöklete mellett. Alelnökök Csók István és Vészi József lesznek.

A könyvek átvételénél azonban, hogy a bizottsági jelentés szavaihoz ragaszkodjam, "kellemetlen tünetekre bukkantak". A pénztár kezelése nem volt kifogástalan, szabálytalanságok számos esetben derültek ki, végül is felelõsségre vonták a pénztárost, aki mindent a volt ügyvezetõ alelnökre tólt, úgy, hogy az ügyet bírói útra kellett terelni. Mikor e sorokat írjuk, még mindég nem volt meg ez ügynek nyilvános tárgyalása. Tartózkodnunk kell tehát minden véleménynyilvánítástól.

Hock János már jól fogta fel a Nemzeti Szalon feladatát, de a sértett mûvészek ellentállásán megtört minden ereje. A harmadik ciklust a konzekvens munka jellemezte. Most már tudatosan a kisebb, olcsóbb mûfajok kultiválására határozta el magát a Szalon. Mindjárt az elsõ évben öt tárlatot rendezett, a fõvárosban és a vidéken (Fiume, Újvidék, Arad) egyaránt: Ezek között jelentõs Zichy Mihály mûveinek nagysikerû kiállítása, amely a már-már pusztulásnak indult mûremekeket mentette meg s egyes tárlatai is igen érdekesek voltak, mert a mûvészek felfogták a Nemzeti Szalon hivatását s apróbb, kisebb alkotásaikkal szívesen vettek részt tárlatain. Faragó és Garay humo-risztikus karrikatura-kollekciókkal, a Hollósy-iskola munkálkodása eredményeivel tarkították a tárlatokat.

Most aztán megkezdõdött az ernyedetlen, termékeny munka. Tárlatot tárlat követ. Csak a fõvárosban öt tárlatot rendez egymásután, többek közt Paál Lászlóét, melynek rendezése közben tûz üt ki s elpusztítja néhány halhatatlan alkotását az elõbb alig ismert nagy magyar mesternek. Jelentõségében ezt a kiállítást egyik sem multa felül, elvégre is bemutatott egy fiatalon elhunyt világraszóló nagy és ismeretlen magyar mûvészt. De érdekesek voltak a Munkácsy Mihály kollekciók, sõt a fényképkiállításnak is volt mûvészi jelentõsége, mert az amateur-fényképezés elvégre tanítja a mûkedvelõt a mûvészi látásra. Ez évben grafikai tárlatot is rendezett, melynek jelentõségét a kormány díjak kitûzésével is támogatta.

Az 1903 — 1904. esztendõ hasonlókép a szorgalmas munkának volt szentelve. Tárlat tárlatot ért. Pettenkofen, Munkácsy-kollekció, Margitay-kiállítás, Ferenczy külön kiállítása, aztán egy érdekes angol és francia gyûjtemény, végül a mostani második grafikai kiállítás említhetõk. Aradon is folytatta vidéki misszióját. A Nemzeti Szalon agilitásban nem szenved hiányt. Ha új és megfelelõ helyiséget kaphatna, ahol modern ízléssel elrendezett interieurökkel a fokozott igényeknek is megfelelhetne, tudná igazán céljait szolgálni. Céljait, melyeket Hock János igen helyesen kijelölt, de megoldani nem tudott. Annyi azonban bizonyos, hogy az õ szenvedélyes lelkét, nagy ékesszólását, törhetetlen energiáját nemcsak a Nemzeti Szalon, de maga a jó ügy, a mûvészet iránti érdeklõdés felkeltésének ügye, máig is sínyli.