"Eszmesúrlódások"
A 19. századi magyar közirodalom a (pesti) társaséletről
________________
FÁBRI ANNA

 

1851-ben egy 25 éves, Erdélyből nemrégiben Pestre költözött fiatalember, Gyulai Pál, szemügyre véve a város lakóit, a következő sorokat vetette papírra: "...ha tetszik, nézhetjük őket azokon a helyeken, melyek a köz- és magánélet közt középutat tesznek, s melyeken, ha az emberek összejőnek, egy részt nyilvános életet élnek, amennyiben magángondolataikat és gondjaikat otthon hagyják, egyrészt magánéletet, amennyiben sem gondolataikat, sem gondjaikat nem közlik nyilvánosan. Ily helyek az egyház, a színház, a kávéház, a vendégház..." - s ezzel voltaképpen a társasélet definícióját nyújtotta olvasóinak. Hogy a társaséletből a közéletbe kilépni, illetve a magánéletből oda belépni lehet, a viszonylag tagolt, s viszonylag rugalmas társadalmaknak fontos jellemzője, de különleges jelentőségre olyan korszakokban tesz szert, amelyekben a nyilvánosság erősen korlátozva van. Gyulai egyenesen úgy fogalmazott, hogy a társasélet a közélet helyettesítője és várakozóhelye is lehet: itt lehet felkészülni a jobb időkre, a közélet korlátozások nélküli kibontakoztatására. Ezt szem előtt tartva azután a nyílt politikai elnyomatás korszakában alig leplezetten politikai programot hirdetett: "a társasélet terén el kell foglalnunk minden talpalatnyi földet, honnan a nemzet javára munkálkodhatunk és szebb jövőjét készíthetjük elő. (...) Szedjük össze vagyonunk maradványait, gazdálkodjunk, ahogy lehet, szerezzünk, amint tudunk, munkálkodjunk a körülmények közt ernyedetlenül és józanon. Vajha s jelen körülményeink között legalább tanulnók meg inkább becsülni a társas tért, melyen sokat nyerhetünk anélkül, hogy sokat veszthetnénk."[1]

Ez a gondolat néhány év múltán Mocsáry Lajos A magyar társasélet című könyvében lényegesen nagyobb hatást keltve vetődött fel. "Egy roppant tér áll teljesen rendelkezésünkre, s e nagy tér a társas élet, a nemzet belső élete"[2] - jelentette ki a szerző, majd azt is leszögezte, hogy a magánkörök alapozhatják meg és tarthatják fenn a nemzet mentális egyensúlyát: "A közlekedésnek, eszmesúrlódásnak legelső tere a magánkörök, a magántársalgás. Hol sok ember összejő, s ez által az életbe elevenség költözik, elevenebb a gondolat, ingert nyer a tevékenység, s létre jő a verseny. Magánkörökben pendíttetnek meg előbb az eszmék, melyek a nyilvános téren nyernek azután bővebb kifejlést.

Mi célja volt más nagy Széchenyinknek, midőn a casinókat, lóversenyt stb. megpendítette? Közlekedés, eszmesúrlódás, ismerkedés. Mindennek legegyszerűbb módja a házi nagyobb mérvbeni társas közlekedés. Most midőn fórumaink elnémultak, ez az egyedüli tér."[3]

Társaséleti reformeszmék

Szembeötlő, hogy az 1850-es évtized társasélettel kapcsolatos bőséges közirodalmát nagyrészt még mindig Széchenyi István gondolatai (sőt megfogalmazásai) mozgatták. Bár a gróf teljes művet nem szentelt a kérdés kifejtésének, de szinte mindegyik írásában felemlítette. Hiszen, ahogy a Kelet Népé-ben fogalmazott, a "közcsinosodás" elősegítését tekintette életcéljának, s ebbe a gazdasági szerkezet átalakítása éppúgy beletartozott, mint az infrastruktúra fejlesztése vagy a társas- és a legszűkebb magánszféra civilizálása.[4] Amikor a kívánatos változások (egyik) sine qua nonjának "a kiművelt emberfők sokaságát" jelölte meg, nem csak, sőt nem elsősorban valamiféle akadémikus műveltségre gondolt, hanem arra, amit más helyütt élettudománynak nevezett. Ez az élettudomány voltaképpen elméleti és gyakorlati emberismeret, amelynek alkalmazhatósága (és alkalmazása) adja meg igazi értékét. "Az embereket természeti hajlandóságaikból kivetkeztetni hasztalan, vagy igenis hosszadalmas munka, és így csak úgy fogunk velek boldogulni, ha őket valóság szerint ítéljük és velök aszerint bánunk", jelentette ki a Játékszín ügyéről értekezve, ahol - mint oly sok más munkájában - civilizációs programjainak megvalósítását a társadalmi egyesüléstől várta. Mindez azonban - álláspontja szerint - nemcsak gyakorlati ismereteken alapuló helyzetmegoldó-képességet igényel, hanem erkölcsi minőséget és lelki függetlenséget (szuverenitást) is. E(zek) nélkül a társas lét kellemetlen helyzetek sokaságát jelenti vergődést a "mit tegyek s mit fognak mondani" kérdéseinek hálójában: "míg mindenkinek szolgájává, előítéletek rabjává leszünk, vagy keblünket bezárva, az élet piacát odahagyva igazi egoisták leszünk. S nem ezen két osztály teszi-e az emberi társaság nagy részét, melynek egyike rablánc által lebilincseltetve minden magasabb repülésre erőtlen, másika pedig elkeseredve se felebarátinak, se hazájának nem él, hanem csak önmagának, s elszakadását a világtul mint embergyűlölő kezdi, s közönségesen mint sybarita végzi, ki se lelkét se szívét semmivel nem táplálja."[5]

Mint többen kortársai közül, Széchenyi is összekapcsolta az egyéni boldogulás és a közjó kérdését, de abban már kevesekkel rokonítható, hogy az individualizáció követelményét is közérdekként vetette fel: a közcél megvalósítása, a társas (társadalmi) élet polgárosítása szuverén embereket igényel, akik nemcsak alakulnak a társaságban, hanem maguk is alakítják azt.
Hozzátette, hogy az élettudományban való jártasság éppúgy, mint az önállóság a jó nevelés eredménye, a jó nevelés pedig nemcsak erkölcsi-szellemi készültséget, hanem anyagi erőforrásokat is igényel.

A nevelés társasélet-alakító tényezőként szerepelt (a már távolodó barát, de a társasélet kérdéseit illetően közeli eszmetárs) Wesselényi Miklós Balítéletekrül című munkájában is, csakhogy ő nem annyira az egyéniség alakító szerepét hangsúlyozta, mint inkább a társasélet hatását az egyéniség alakulására. Szerinte a családi nevelés után a társasélet a nevelődés második nagy színtere: itt tökéletesedik a személyiség. Széchenyi pedig egy helyütt egyenesen azt javasolta, hogy a gyermekek számára is nyissák meg a társasági életet mint a nevelődés fontos színterét.[6] Ahogy a familiáris körből való kilépés a gyermekkort elhagyó fiatal számára létszükséglet (mint a felnőtté válás útja), ugyanúgy kell kiszabadulniuk az állampolgároknak is a rendi és nemzeti elfogultságok (családi indíttatású, gyermekkorban gyökerező) biztonságot adó és korlátozó kötelékeiből.

Míg Széchenyi ritkán (ámbár akkor meglehetősen szarkasztikusan) írta le a társasági (és közéleti) viselkedés visszásságait, addig Wesselényi könyvének második részében számos eseti példával szolgált, s olykor már-már egy szenvedélyesebb illemtanár hangján szólalt meg.
Mindketten történeti okokra vezették azonban vissza a (nyugatibb európaiakétól eltérő) magyar viselkedési szokásokat, s ezzel voltaképpen nyomatékkal állították, hogy van sajátosan magyar viselkedés, amely archaikusabb, rendiesebb, előítéletesebb, mint a polgárosultabb (civilizáltabb) nemzeteké, minthogy eltérő múltban és elzárkózó jelenben gyökerezik. A nemzeti jelleg kérdése egyébként a nyugatias viselkedési szabályrendszer átvételével-átültetésével kapcsolatban (már az előző évszázadban is) időről időre felvetődött, mégpedig nemegyszer határozott elutasító vélemények alakjában.[7] Ezzel szemben Wesselényi is, Széchenyi is egyenesen nemzeti érdeknek tartotta viselkedéskultúránk európaizálását.

Míg a magyar írók a külföldi minták követését divatmajmolásnak láttatták, s vígjátékfigurákban tették nevetségessé (s ezzel szemben a netán kissé parlagias, "tősgyökeres magyar" viselkedést szeretetteli humorral állították színpadra), Széchenyi más véleményt fogalmazott meg: "Ne várjuk el, hogy szépeink lenni szeressenek oly hazánkfia társaságában, ki tán zsíros csizmában látogatja meg őket, pipaszaggal tölti el a házat, s beszédje közben a tiszta padlatra jókat pök, s vagy alacsony hízelkedéssel felhőkig dicséri, ha jó reggelt tudnak magyarul mondani; vagy mindenrül oktatólag beszél, ámbár a negyedik vármegyében sem volt; vagy egy originált akar mutatni, kinek esze szinte könyökében s ki mindent össze-vissza habar, vagy némán és szolgaként az ajtónál áll s a t. Mert természetes, hogy társasága egy külföldinek sokkal kellemetesb, ki messze járt, sokat látott a legnagyobb következések kútfején, s a legnevezetesb történetek tanúja volt, s mulatságos előadása s életrevaló módja által órákat pillanatokká varázsol. Ne legyünk irántok igazságtalanok, s csak kérdezzük magunkat: helyeztetésekben nem szeretnők-e mi is inkább az utazott, kicsínosodott idegen társaságát, mint egy durva előítéletekkel megtölt földinkét! "[8]

Alakulóban a pesti társasélet

A társasélet 19. századi elemzői és szervezői központi szerepet tulajdonítottak és szántak Pestnek. A város 1830-as 40-es évekbeli társasélete ugyan sok tekintetben különbözött a nyugat-európaitól (sőt a bécsitől is), alapjában véve természetesen éppúgy a társasság szükségletének, illetve a társas érzület kifejeződésének rendelődött alá, mint azok. Bár a kávéházak és a - részben Széchenyi keze nyomát is magukon viselő - kaszinók, színházak, közkertek és sétányok társaséleti színtérként többé- kevésbé hasonlóan működtek itt is, mint ott, a magánháznak mint társaságszervező intézménynek voltak jellegzetesen eltérő vonásai is. A magánház társaséleti célra való átadásában a nemesség Pestre származott, értelmiségi hivatást választott (nemegyszer amatőr művészként is feltűnni vágyó) tagjai jártak élen, nem a főúri körök. A városiasodás kikerülhetetlen folyamatában értelemszerűen megnőtt a vidéki nemesi eredetű családok otthonosságigénye, amely egyrészt társas kapcsolataik kiterjesztésében és elmélyítésében, másrészt pedig a birtokos nemesség társaséleti (és vendéglátó) hagyományainak fenntartásában talált kielégülésre. A biedermeier korérzület diktálta intimitásigény és a vidéki nemesi társas élet reprezentációs formái (más-más alapról kiindulva) kitüntetett értékként foglalták magukba a családiasságot, s ennek légköre hatotta át a 19. századi Pest első nemesi-értelmiségi - főként irodalmi - magántársaságait is.

A pesti magánházak szalonszerű társasélete ezért azután nem annyira a Nyugat-Európában megvalósuló társaságiasság színtere lett, mint inkább a rendies (nemesi vagy másfelől: literátori) önmegerősítésé, illetve önmeghatározásé.[9] Vagyis a társasélet Európában megszokott színterein (a bennük mozgók viszonylag korlátozott individualizáltsága miatt) a társasságnak csak bizonyos formáit voltak képesek kifejleszteni, illetve befogadni.

Az arisztokrácia, amelynek tagjai közül néhányan - elsősorban Széchenyi kezdeményezésére - az 1830-40-es években fényes estélyeket adtak, csak a téli (báli) időszakban gyülekezett Pesten, az év nagy részét általában birtokain, illetve Bécsben töltötte. Társas összejöveteleit mindenekelőtt a reprezentáció igénye, egyszersmind az erősen rendi jellegű, akkor "kasztosnak" nevezett elkülönülés jellemezte. A ritka kivételek, mint például az öreg Batthyány hercegné vagy a Brunszvik család évtizedes múltra visszatekintő meghitt (német nyelvű) irodalmi-zenei estjei, amelyekre a nemesi-honorácior értelmiségiek közül is meghívást kaphattak az arra érdemesek (a zeneértők és -művelők, valamint az európai tájékozottságú irodalomismerők), idővel követőkre találtak. És e téren is Széchenyi járt elől.

"Az estélyek rendszerint színjáték után kezdődnek - írta a kor első számú szalonéleti tudósítója, Petrisevich Horváth Lázár. - Helyes szokás, mely színháztól nem vonja el a páholyok bájló lakóit. (...) De vegyük rendre. Szombatonkint Széchenyi István gróf salonjai nyitvák, melyek majd mindig legnépesebbek. A nivellirozás jótékony szelleme mutatkozik azokban. Emeli érdeköket a nemes gróf műhelyének (mert méltán úgy nevezhetni azon szobát, hol a »Világ« írója oly fáradhatlanul működik) láthatása, mely szintúgy nyitva állván, kedvünkre élvezhetjük annak museumi sokoldalúságát. Az Úri utcában két salon vala nyitva: Orczy György báróé s Csekonics Jánosé. Ebben fesztelen hangulatú vidám körök mulatnak; amaz finomabb zenészet kedvelőinek nyújtott olykor élvezetet. A szép O[rczy] E[liz] kisasszony minden fiatalsága mellett a legjelesb műkedvelők egyike. () De legfényesebbek valának (mert estélyek fényét leginkább a helyzet emeli) gr. Károlyi György társaságai (keddenkint); két ízben épített s közel egy millió v[áltó]forintba került palotája valóságos tündércsarnok; benne minden pompás, minden nagyszerűen összehangzó."[10]

Minden "nivellirozási" szándék ellenére azonban a kor pesti társaséletét különféle, egymással olykor nehezen összeegyeztethető identitások megjelenítésének erőteljes kényszere és vágya hatotta át. A nemzeti hovatartozás például sokak számára egészen egyszerűen a nyelvhasználat kérdéseként jelentkezett. S ehhez hagyományos (vagy a régi minták alapján megújított) és a polgárosultabb (nyugatiasabb) társas érintkezési módok közti választás dilemmája éppúgy társulhatott, mint az eltérő politikai és kulturális beállítódások melletti elköteleződéseké. A kor nagyhatású publicistái (a Pesti Hírlap, a Pesti Divatlap vagy az Életképek cikkírói) erőteljes agitációt folytattak a magyar jelleg elsőbbségéért. Többen állították (legharsányabban talán Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője), hogy magyarul társalogni, magyar iparcikkekre és kulturális termékekre költeni, magyar zenére magyar táncot lejteni hazafias kötelesség, és mindazok, akik (okkal vagy ok nélkül) minőségi kritériumokra hivatkozva ettől eltérnek, hazafiatlanok vagy legalábbis pecsovicsok. "»Magyarosítni és egyesítni!« - Ím ez vala mindig szemünk előtt..." - írta egykor önnön legfőbb törekvéseiről Széchenyi, de akkor is, most is szót emelt a minden áron való "magyarosítás" ellen. Csakhogy most már nem az ő hangja szólt a legnagyobb meggyőző erővel.

A korabeli pesti társaséletben a sokak által oly nagyra értékelt magyar jelleg a leghatározottabban, legtisztábban többnyire a (kisebb-nagyobb birtoktulajdont vidéken is megtartó) nemesi-értelmiségi családok vendégváró-vendégfogadó otthonaiban nyilvánult meg. De még a birtokos élet hagyományaihoz leginkább kötődő házak is (mint például Fáy Andrásé a Stáció, majd a Kalap utcában) idomultak a városi életmódhoz, s falaik között a városias-polgári és a vidéki nemesi életvitel sajátos egyvelege alakult ki. Általában véve azonban még a nők és férfiak társaséleti szerepeit is - ahogy a társaséleti szokásokat - sokkal inkább konzerválták, semmint átformálták. Kétségtelenül erősen túloznak azok, akik a nők korszakbeli társaséleti emancipációjáról szólva ázsiai vagy középkori állapotokat emlegetnek, tény azonban, hogy a női individualitást még az irodalmiszalon-jellegű társasági élet kereteit felkínáló pesti magánházak sem igen engedték érvényesülni. Az első igazi áttörést e téren az 1850-es évek neves színpadi művésznőinek (Hollósy Kornéliának és Bulyovszky Lillának) szalonjai jelentették: bár e hölgyek sem szakítottak a nemesi reprezentáció formáival és szokásaival, de elérték a meghatározó női jelenlét elfogadását a társasági életben.

A társasélet átalakítása:
a közgondolkodás átalakítása

"Hazánk rútul fel van darabolva pártfelek, hitvallás, külön nemzetek s municipális alkotmányunk által. A pártfelek vagy öt részre, a hitvallás tán 6-ra, külön nemzetek vagy 10-re, municipális alkotmányunk 52-re, s így összesen 73 külön részre szakítják honunkat"[11] - panaszolta fel Széchenyi (a felvilágosult szellemű öreg Dessewffy gróf felvilágosítására írott munkájában) a Világ-ban a magyar társadalom szétdaraboltságát, és csak mindezek után tért ki a rendi elkülönültség kérdéskörére. De azzal, amit a főrendűek, a nemesek, a polgárság és a parasztság önmagában vett és egymáshoz való viszonyának jellemzéséül elmondott (s ami sok ponton megegyezik a balítéletekről értekező Wesselényi e témákról alkotott véleményével) évtizedekre szóló kritikai érveket és szempontrendszert szolgáltatott a magyar (vagy fővárosi) társasélet kérdéseivel foglalkozó századközépi közírók serege számára, akik az egymástól elzárkózó (főként rendies alapon szerveződő) társadalmi csoportok közeledését, sőt ahogy gróf Mikó Imre fogalmazott: egybeolvadását szorgalmazták.[12]

Gondolataikat azonban nem a reformkori eszmék felmelegítése (vagy egyszerű ismételgetése) mozgatta, hanem a korabeli magyar társadalom számos új problémája. Mind közül talán a legnagyobb figyelemmel a polgári jogrendbe való (érzületi) beleszokás folyamatát szemlélték, amelynek az egyént és a közösség(ek)et egyaránt megterhelő körülmények között, a nemzeti-politikai elnyomatás éveiben kellett (volna) megindulnia és előrehaladnia. Többen felismerték, hogy szükségképpen milyen nagy szerepet játszanak folyamatban mind az identitásvédelem, mind az identitásátalakítás motívumai, éppen ezért módszeresen keresték összeegyeztetésük módozatait. Ez (meglehet, csak az egyik) magyarázat arra, miért is foglalkoztak oly sokat a társas viszonylatokkal, a társasélet kritikai elemzésével és kívánatos átalakításának modellezésével. Mindezzel egyszersmind a nemzeti önkép meg- és átrajzolásának feladatát is magukra vállalták, hiszen abból indultak ki, hogy a társasélet mindenkor éppoly fontos a nemzet életében, mint a közélet, sőt mélyebb beágyazódásánál fogva inkább alakítója a nemzeti jellegnek, mint amaz.
Mocsáry - némiképp Gyulai Pál néhány évvel korábban közreadott fejtegetéseit megismételve - így fogalmazott: "Egy nemzetnek állapota nem függ annyira a politikai institucióktól, mint a társadalmi viszonyoktól. A nemzeti jellem, a történeti előzmények hagyományos benyomása, az uralkodó vélemények, szokások, a műveltség foka egyes osztályoknál: ezek alkotják a nemzet valódi létét, benső életét. A nemzet jelleme s társadalmi viszonyaiból forrnak ki a politikai institúciók, s csak ha így forrnak ki természetesen, akkor állandók. Ha a politikai forma csak utánzás, csak kölcsönvett dolog - nincs tartós élete. (...) A társadalmi viszonyoktól sokkal inkább, mint a politikai formától s törvényeiktől függ, boldog, kellemes élet van-e egy országban. (...) Hasztalan fárad a törvényhozó, ha a tűzhelyeken, a salonokban másként rendezik az élet törvényeit A sajtó, a szószék megvitatja a nemzet életébe vágó kérdéseket, a jegyzők megírják szép jegyzőkönyveiket és a pompás codexeket. De ez nem elég. Át kell vinni a törvényeket az életbe is, s ennek ezer apró csatornái vannak. Itt azután törvényhozóvá válik mindenki. Itt gyakran olyanok gyakorolják a legnagyobb befolyást, kiket a törvényhozók számba sem vesznek."[13]

A társasélet átalakítása tehát a közgondolkodás átalakulását is magával hozza, s ez az összefüggés határozottan felvillanyozta a közírók egy részét.[14] Gyulai például először leszögezte: "Társaséletünk erőszakolva, sok részeiben alap nélkül, s mi legfőbb, nem önmagunkból fejlődött ki. Őseink bűne, s az ellenünk fordult sors csapásaiban bő idők miatt idegenbe korcsosult, s tévedéseink, s némileg könnyelműségünk következtében még mai napig sem szabadult meg a súlyos és gátló tehertől. Ehhez járult még, hogy politikai életünk nemzeti irányba fejlődése megelőzte a társaséletét, vagy legalább túlszárnyalá; az szülte és táplálta emezt, s nem megfordítva."[15] Majd pedig, miután megállapította, hogy az arisztokrácia szokásaiban és életvitelében nemzetietlen, a táblabírók műveltség és polgáriasultság nélküliek, s hogy csak a honoráciorok és az irodalmárok, művészek teszik meg a tőlük telhető legtöbbet, követeléseket fogalmazott meg a különféle társadalmi csoportok számára. "Az arisztokrácia most a nemzetiség bűvös zászlaját emelte föl, s magát bajnokává akarja szentelni.
Mi követjük, de nekünk nemcsak politikai nyilatkozatok és lépések kellenek. Mi többet s kevesebbet kívánunk. Látni akarjuk munkásságát a társasélet terén. Óhajtjuk, hogy palotái Pesten az ország szívében emelkedjenek, teremtsen maga körül magyar életet...", ezzel szemben a középrétegek: "a kúriák és népes mezővárosok lakói" legfőbb feladataként a művelődést nevezte meg.[16] A közös tennivalók közül pedig a legfontosabbak egyikeként az egyenlőség- eszme bensővé tételét jelölte meg. "Ez eszmétől függ sok tekintetben nemzetünk ereje; meg kell gyökereztetnünk társaséletünkben, s erre a mostani idő legalkalmasabb. (...) Nem kívánjuk, hogy a mágnás megnyissa a népnek szalonjait, ölelkezzék vele útfélen, s csókolódjék, ha meglátogatja.
Jól emlékszünk a márciusi napok komikus jeleneteire, midőn mindkét fél oly kedélyes akart lenni, s oly tettető volt. Nem szeretjük, ha szent, nagy eszmékkel játékot, komédiát űznek. Aztán inkább tiszteljük az egyéni szabadságot, mintsem hódolnánk az azt korlátozó bilincseknek. Minden ember azokkal társalog és mulat, kikkel tetszik, s ott találja legjobban magát, hol műveltség s más ahhoz hasonló s ettől különböző körülmények a legjobb akarat mellett is nem vonnak elébe válaszfalakat. Ez a szabad egyéniség következménye (...) az arisztokrácia s általában a nemesség feledje el volt előjogait s ama még létező haszontalan címeket, és közhelyen, magánérintkezésben dobja el modorából mindazt, mi alázhat és sérthet."[17]

Mocsáry azután mindezzel kapcsolatban egy fontos körülményre, a magyar társadalomban felélénkült átrétegeződési (ma azt mondanák: mobilitási) tendenciákra, s a velük járó identitás- (és társas viselkedési) gondokra is felhívta olvasói figyelmét, mondván, hogy az előkelők "gúnyos, lenéző magukviseletét leginkább azokkal szokták éreztetni, kik leginkább az ő általuk fölállított példányok után indulva, felfelé törekszenek. Ezekre már azért is neheztelnek, mivel úgy tekintik őket, mint ostromlókat, kik igényt tartanak az ő általuk kényelmesen bírt előnyökhöz. Másrészt tagadhatatlan, hogy minden átmeneti korszak sok visszás helyzetet hoz létre, s a küzdők gyakran szokatlan, talán nevetséges helyzetekbe jönnek." Hozzátette azonban, hogy "mélyebben vizsgálva a dolgot, e felfelé való mozdulatnak igen természetes és dicséretes alapja van": a szép (élet) utáni vágy, és ez még akkor is értékelendő, ha "a küzdőknek" esetleg helytelen fogalmaik vannak "a szép"-ről. Véleménye szerint a felfelé törekvés vágyának a nemzetet is át kellene hatnia, s ha másutt szebben, méltóbban élnek, hasonlóra kellene neki is törekednie.[18]

Mint Gyulai, Mocsáry is Pestet képzelte el a magyar társasélet középpontjaként; úgy vélte, a "minél kiterjedtebb társaság" teheti valóban az ország közepévé a sajnálatosan "megváltozott fizionómiájú" várost, amely a legutóbbi években "egészen provinciális képet öltött magára".
"Főváros nélkül Európában nincs a honnak közepe, nincs a közszellemnek, a közmívelődésnek gyupontja, s a hon lakossága vezető és oktató nélkül ide s tova barangolva lakóföldén - hangoztatta, s azt fejtegette, hogy a társasélet a közélet legfőbb nevelője. - Minél több ember van együtt - szögezte le végül -, olyan különösen, ki már némileg megszokta a közügyekbeni részvétet, annál nagyobb s több oldalú az eszmesúrlódás, s mintegy magátul jön létre sok, mit senkinek eszébe se jutna megpendíteni, ha szertebarangolnak vagy félrevonulnak az egyesek."[19]

S bár ő is különös nyomatékkal hangsúlyozta az arisztokrácia kívánatos szerepvállalását a pesti társasélet felvirágoztatásában, nem titkolta azt a meggyőződését sem, hogy csak a Pesten összpontosuló nemzeti kultúra egységesítő erejének engedő, attól mintegy átszellemült arisztokraták (vagy más előkelők és vagyonosak) jelenlététől várható kedvező változás.

A társasélet nemzeti jellegének kialakításában kiemelkedő - a magyar nyelv társalgási nyelvként való elfogadásával megegyező - fontosságot tulajdonít Mocsáry a cigány muzsikosok által játszott magyar zenének és a nemzeti táncnak, a csárdásnak. Hosszas fejtegetései kiterjednek a cigányzenészek jellemzésére ("nemde a cigány a legvalódibb magyar philosoph?"), a magyar zene rokontalanságának, "politikai fontosságának" kérdéseire[20] , e zene élvezetének reprezentációs (azaz önmegjelenítő) jellegére, s a csárdás (vissza)magyarosító erejére. Végül azután nyilvánvalóvá lesz, hogy Mocsárynak a pesti társaséletről elgondolt ábrándképét magyarul beszélő, cigányzenészeket hallgató, csárdást táncoló arisztokraták népesítik be.[21]

Más nézőpontok

A korszak pesti társaséletéről szóló kortársi feljegyzések, illetve visszaemlékezések részben megerősítik, más vonatkozásokban éppen ellenkezőleg, cáfolják a "kasztos" társaséletre vonatkozó Gyulai-, Mocsáry- féle fejtegetéseket.

"Az európai kontinens kevés fővárosában változik annyira évenként az úgynevezett »beau monde«, mint Pesten - olvashatjuk egy korabeli vitairatban. - Minden télen felmerül néhány új család, egy-két évig divatban van, aztán letűnik, s helyét ismét újak pótolják, alig tudunk egy-két főbb családot, melyek állandóan Pesten lakván, kivételképpen évről-évre házat vinnének. (...) Ezen úgynevezett szép »világban« évről évre nagyobb számmal találjuk képviselve az előkelő gazdag nemesi osztályt - mint ezt különösen a most lefolyt téli saison alatt volt alkalmunk észrevehetni, miután az estélyeket adó házak közül csak négy volt grófi, öt pedig nemesi. S a hölgyek valamint az úrfiak számának is alig felét tevék a mágnások. S hogy ez így van, az társas viszonyaink természetéből foly. Mert mágnásaink sem elegendő számmal nem szoktak egybegyűlni Pesten, sem kedvök nincs, hogy magukat a gazdag nemességtől elkülönözzék, s bár napjainkban mindenben inkább hátrafelé megyünk, semhogy haladnánk - mindamellett mágnásaink nagyobb részt már annyira felvilágosodottak, hogy a köztök és a nemesek közt régebben létezett válaszfalak ma már majd egészen leomlottak."[22]

Akadtak olyanok is, mint Vahot Imre, akik egyenesen a válaszfalak teljes leomlását ünnepelték, igaz, abban a politikai enyhülés ígértével kecsegtető évben (1860-ban), amelyben a sorozatos társadalmi megmozdulások (mindenekelőtt a politikai demonstráció szándékát is magukba foglaló emlékünnepélyek) az egységesülés lehetőségét minden korábbinál valószerűbbnek tüntették fel.[23]

A Pester Llyod német nyelvű olvasói körében jól ismert Dudumi Demeter összegyűjtött s kötetben megjelentetett "pesti levelei"[24] a társasélet problematikájának másik, igen kevéssé ismert nézőpontját mutatják meg: a nem magyar nemzetiségű magyarok (pontosabban: pesti polgárok) nézőpontját. Akadnak érdekes tények is Dudumi könyvében, igazán azonban a reflexiók figyelemreméltóak benne, a leírásokhoz fűzött megjegyzések, az apró elemzések és minősítések, továbbá az előadásmód, amelyből szinte teljes egészében hiányzik az az emelkedettség (vagy erős indulat), amely a téma magyar nyelvű irodalmának zömét oly nyilvánvalóan áthatja. Dudumi, aki kötete megjelenésének évében elhagyta Pestet és Londonba költözött, minden elköteleződés nélkül, a maga és olvasói kedvéért ír. Szellemes és eredeti akar lenni, nem hasznos. A pesti társaséletről szólva a következőket mondja: "A téli szalonvilág is két osztályba tagolódik: ennek határvonala a nyelvhasználat. Szellemi központ is hiányzik, kivétel néhány magyar kör, amelyek azonban csak a rokon származású notabilitásokra korlátozódnak. Meglehet, itt is egy-egy jelentékenyebb hölgy körül csoportosulnak, mint ahogy a nagy világvárosokban, a bősz utózöngék [az 1849-50-es megtorlások] következményeként azonban a fiatalabb nemzedék számos tagja nem sajátította el azokat a társasági formákat, amelyek nélkül a szalonélet éppúgy nem (vagy még kevésbé) képzelhető el, mint fekete frakk vagy glaszékesztyű nélkül."

Ugyanez a hiba jellemzi a költészet és művészet képviselőinek egy részét is. A magyar írók és művészek nagyrészt mágneses vonzalommal kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönös szellemi érintkezéseik legtöbbször mégis csupán alkalomszerű társas összejövetelekre korlátozódnak.

A német múzsa papjai még rosszabbak, néha hónapokig itt élnek, és még csak meg sem ismerkednek egymással. "Amint a németek ősszerelmének, az életbölcseletének jelképe, Minerva madara: a bagoly, e tollas németek is a magányban találnak mindenekelőtt örömet."[25]

Dudumi szerint (s talán más nem magyar pestiek szerint is) a társaséleti válaszfalakat elsősorban a nyelvhasználat építi fel, s csak ezeken belül hasítja ki a maga külön tereit a származás vagy a hivatás. Amit például a magyar művészek elkülönülő társaséletéről ír, az alighanem annak a családias jellegnek a konstatálása, amely az előző korszak hasonló összejöveteleit is jellemezte, amelyhez azonban most már az összetartozás-érzés messzebbre nyúló szálai is hozzákapcsolódtak. Ahogy Vadnay Károly a korszakra több mint negyedszáz év múltán visszatekintve megfogalmazta: "ez a közös szenvedés [az elnyomatás korszakának megpróbáltatásairól van szó] a magánéletnek valami különös barátságos melegét idézte elő. A naggyá nőtt főváros mai zajos és fényűző társasélete igen rideg az akkorihoz képest. Az írói és művészi körök a társas vidámság kellemes összhangjában éltek. Lonovicsné Hollósy Kornélia az ünnepelt dalművésznő (...) nyílt házat vitt (...) A Jókai pár és Szigligeti Sváb-hegyi villáiba víg szüretekre jártunk (...) az öreg tudós Almási Balogh Pál (...) nagy és érdekes vacsorákat adott, hol néha apró, fekete aztékekkel, természeti csodákkal ültünk együtt, Tóth Kálmán neje: Majthényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. ..."[26]

Új fejlemények - régi gondok

A kiegyezés körüli másfél-két évtized erőteljes társadalmi, politikai és gazdasági változásai a magyarországi közírók figyelmét szinte kizárólag a közélet történéseire fókuszálták, az 1880-as években azonban már szinte az ötvenes évekét is meghaladó érdeklődést keltettek a társasélet jellegzetességei, szereplői és eseményei.

1886-ban azután A budapesti társaság címmel terjedelmes, spektrumát és adatait tekintve enciklopédikus igényű, de zavarba ejtően kevert hangnemű (ironikus, szarkasztikus és tárgyszerű, olykor talán patetikus előadásmódot is elegyítő) könyv került a magyar könyvpiacra. A névtelenségbe burkolózó szerző[27] azon magyar közíróknak népes társaságába tartozik, akik, miközben a reális önkép kialakításán fáradoztak, érzékenyen reagáltak a magyarság külföldi megítélésére, akik számára megkülönböztetett jelentőséggel bírt "hírünk a világban". Könyvét - az előszó tanúsága szerint - két külföldön megjelent, Magyarország társadalmi-közéleti viszonyaival foglalkozó mű megállapításainak kiegészítéséül és cáfolatául szánta. E művek szerzői, a híres párizsi politikai szalont fenntartó írónő, Madame Adam (Juliette Lamber) éppúgy, mint az olasz tudós, Angelo de Gubernatis gróf, átfogó képet igyekezett rajzolni "a magyarok hazájáról", a politikai és a társadalmi viszonyokról.[28] A budapesti társaság szerzője úgy látta, hogy mindketten nyíltan megvallott rokonszenvvel foglalták össze magyarországi útjaik élményeit, tapasztalatait, de miután mások véleményeire (feltehetően nyomtatásban megjelent munkákra) is támaszkodtak, nem kétséges, hogy Magyarország-képüket magyar informátoraik rokon- és ellenszenvei, elfogultságai is alakították. Ezek után elég meglepő, hogy a két neves külföldinek a magyar (elsősorban a fővárosi) társasági élet elkülönülő, "kasztos" jellegét illető bíráló megjegyzéseit A budapesti társaság inkognitóban maradt szerzője nemcsak megerősítette, hanem, mondhatni, műve egyik főkérdéseként tematizálta. Nyíltan és ismételten kimondta, hogy a társadalmi egységesülés (s vele a polgárosodás) programja, amelyet oly nagy lendülettel szorgalmaztak a század első felének magyar politikusai és közírói, a társas érintkezések területén a polgári jogállam kiépülésének időszakában sem valósult meg. Keserű indulattal állapította meg, hogy a társasélet (és különösen a High Life) meghatározó köreinek nagyobb részében az 1870-es évektől kezdve olyan magatartásmód és mentalitás diadalmaskodik, amely nemcsak a magyar társas érintkezés régi hagyományait csúfolja meg, hanem a 48-as forradalom liberális eszméit is, és semmibe veszi azokat az erkölcsi teljesítményeket (és egzisztenciális áldozatokat), amelyek ezen eszmék gyakorlatba ültetésének kísérleteihez fűződtek.[29]

A korabeli Budapest kevés igazán nevezetes szalonjának egyikét fenntartó Wohl nővérek ifjabbika, az 1889-ben elhunyt Stefánia más oldalról közelítette meg a magyar társasélet fogyatékosságait. "Az az élénk eszmecsere, az a valódi műérdek, mely más európai városokban foglalkoztatja a művelt társaságot, és fogadónapokon, estélyeken, zeneelőadásokon és hangversenyeken, mindig újabb és frissebb lélekkel egyesíti azt, nagyjában végképp hiányzik a mi társadalmunkból, melyben úgy látszik, csak a [táncoló] lábak értik meg egymást."[30] Abból, hogy a kulturális igények szűkösségére vonatkozó panaszát Európára hivatkozva nyomatékosítja, világosan kitűnik, hogy a maga európaiságára oly sokat adó Wohl Stefánia szerint Budapestnek - kulturális téren legalábbis - európaiság-deficitje van.

Voltaképpen de Gubernatis is ilyesmit állapított meg, amikor a magyar társas viszonyoknak a "modern társadalmakétól" való elmaradását konstatálta[31] , ő azonban beszámolt azokról a kedves kis körökről ("charmantes petites cercles") is, amelyek a budapesti társas életben a társadalmi elegyedés, egyszersmind a szellemi élvezetek színterei. Megemlítette Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum igazgatójának és leányának, Polyxénának az estélyeit, "Liszt abbé", azaz Liszt Ferenc társaságát (amelyet egy kortárs magyar író szerint a házigazda iránti ájult tisztelet egyenlősége tesz demokratikussá), és néhány arisztokrata hölgy szalonját, mint amelyekben fesztelenül társalognak a parlamenti képviselők, a minisztériumok tisztségviselői, a tudományos akadémia tagjai, az egyetemek professzorai, a neves írók, festők és szobrászok, a nagynevű színészek és a néhány külföldi diplomata. [32]

A budapesti társaság: körkép vagy album?

A budapesti társaság szerzője, miközben könyvében sorra veszi a fővárosi társasági elit (többnyire elkülönülő) csoportjait, a legnagyobb társaséleti súlyt a "highlife"- nak és a "gentry"-nek tulajdonítja, s sejteni engedi, hogy e rétegek számára a társasélet mindennapos elfoglaltság.[33] Örömmel állapítja meg, hogy a magyar nyelv polgárjogot nyert a főúri szalonokban is: "Ezelőtt harminc-harmincöt esztendővel alig volt még a Királyhágón innen magyar főrangú hölgy, aki tökéletesen tudott volna magyarul. Ha volt is néhány, aki fölemelkedett gyakorlati ismeretiben az irodalmi nyelv színvonaláig: nem bírta anyanyelvét a salonban értékesíteni. A főrangú hölgyek számára magyar saloni társalgás még nem létezett. (...) A társalgás franciául folyt, akár a Faubourg- Saint Germainban (hogy ne mondjam, Bukarestben) és németül, mint akár a bécsi Herrengasseban (hogy ne mondjam, Lerchenfeldben)."[34] Teljesen magyar nyelvű például Károlyi Clarisse, született Korniss grófnő szalonja, akinek első férje, Károlyi Ede "részben valódi Prince Égalité volt", "Párisban saját palotájában lakott", és "nagyon is megértette, hogy mért áll oly hasonlíthatatlanul magasabban a párisi salon afölött, amit Bécsben és a bécsi után Magyarország fővárosában is eddigelé »salon«- nak nevezni megszoktak volt.
Kedvenc ötlete volt a társadalom kitűnőségeit gyűjteni maga, családja, rokonai köré, tekintet nélkül azon kába előítéletekre, amelyek a kasztszellem rideg válaszfalai között inkább napról napra, évről évre végigszenvedtetik az unalmat és az üres hiú rendi feszességet, semhogy csorbát ejtsenek a hűbéri korból eredő hagyományos fölfogáson. A pesti főúri szalonok seregszemléjében kevés hasonló példa akad, de a High Life belső életében fontos szerepet töltenek be még gr. Pálffy Pálné, gróf Zichy Pál[35] , a protestáns arisztokraták közül pedig gróf Teleki Sándorné[36] szalonja, s míg a Társaságnak nélkülöznie kell Széchenyi fiainak jelenlétét, a külföldön élő özvegy gróf Károlyi Györgyné gyermekei, Gyula, Victor, Tibor, Pista grófok és Pálma grófnő, férjezett Dessewffy Aurélné állandó oszlopai a főrangú salonéletnek." Andrássy Gyula estélyeiről félreérthetetlenül ironikus, sőt szatirikus bekezdések szólnak, végül az olvasó mégis eltűnődhet, dicsérő vagy elmarasztaló hangsúlyt kell-e a zárómondatokhoz értenie: "A báj, melyet az ő estélyeinek emléke születési rangkülönbség nélkül hagy vissza összes vendégének fölvidult lelkében (...) eléggé beigazolja, hogy gr. Andrássy Gyula nem tévedett, midőn salonja által eleget óhajtott tenni a kor kívánalmainak."[37]

Mindent egybevetve azonban, a könyv tanúsága szerint, az előkelők társasága rendkívül zárt és csaknem homogén világ, amely szigetszerűen különül el az elitek más csoportjaitól. "...a budapesti highlife azon 122 családból áll, amelynél a főrangú mamák világba lépő comtesskáikat bemutatni comme il faut dolognak ismerik. Társadalmi elemzés alatt e végeredmény oda fut ki, hogy a budapesti highlife-ben ez idő szerint csak egyetlenegy köznemes úri család szerepel[38] , a többi 121 pedig főrangú család, vagy legalább is olyan, amelyben legalább a mama főrangú. Természetesen nem tartozik bele a budapesti highlife-be minden mágnás, aki Budapesten lakik, csak azért mert mágnás."[39]

Noha A budapesti társaság szerzője szerint a "gentry" is - követve a mágnásokat - elkasztosodott, mégis többen közülük az "eszmesúrlódás", a kapcsolatteremtés elősegítését tartják legfőbb társaséleti kötelezettségüknek. "Az előkelő nemes családok közöl ez értelemben tartanak salont Magyarország fővárosában: Péchy Tamás, Beniczky Ferenc [Pest megyei főispán, a kor legsikeresebb írónőjének, Bajza Lenkének férje[40] ], Bohus Szögyéni Antónia [a világosi kastély egykori úrnője, a nőegyesületi tevékenységek egyik legfőbb támogatója], Rudnay Józsefék [Veres Pálné veje és lánya, Veres Szilárda telente a pesti Borz utcában irodalmi szalont működtetett], Tóth Lőrinc kúriai tanácselnök" és mások. Közülük is kiemelkedik a Fővárosi Lapok szerkesztője, "Vadnay Károly, ki Jókai Mór után jelenleg legtekintélyesebb szépirodalmi írónk és publicistánk és szellemdús neje gyakran fogadják salonjukban Lisztet is, amivel Budapesten kevés salon dicsekedhetik. A külföldi nevezetesebb írók, ha Budapestre jönnek - miután Jókai maga salont nem tart - elsősorban szintén Vadnayéknál igyekeznek magukat, mint irodalmi gócpontban bemutatni."[41]

A "gentry"-hez sorolja a szerző a neves orvos- és sebészdoktort, a zsidó születésű, (nemrégiben) magyar nemességet nyert Korányi Frigyest is, aki "igen díszes salont tart, amelyben megfordulnak nemcsak az úgynevezett gentryből, de a highlifeből is." (Fontosnak tartja még megjegyezni, hogy Korányi felesége Bónis Sámuel kúriai bíró lánya, anyósa pedig "Darvas Erzsébet úrnő, egyike a régi jó magyar világ legszívélyesebb és legérdekesebb előkelő nemes asszonyainak"[42] .)

A származási, szellemi és vagyoni elitek (általában vett) elkülönüléséért, amelyről több helyütt is elmarasztaló szavakat olvashatunk A budapesti társaság lapjain, egyértelműen a származási elit(ek) elzárkózó magatartását teszi felelőssé a szerző. A vagyoni elit tagjait általában egyáltalán nem fogadja be a High Life,[43] a kevés kivételek egyike a budapesti "pénzvilág" élén álló Wodiáner család, és különösen a báró Wodiáner Albert által képviselt főúri ág, valamint a Harkányi fivérek, Frigyes és Károly, akiknek estélyeit "a highlife és a gentry tagjai egyiránt előszeretettel látogatják".

A pénzvilág előkelői nemcsak bőkezű mecénásokként tűnnek fel a könyv lapjain; arra is készen állnak, hogy, ha szükséges, átvállalják a társasági reprezentáció feladatát és költségeit, és megmentsék a nemzet jó hírét. "Midőn Madame Adam Budapesten járt - meséli a szerző -, nem nyílt föl e nagybefolyású francia írónő, Szeged e bőkezű jótevője[44] előtt egyetlen egy magyar főúri szalon ajtaja sem. (...) Hogyan fogadhatnánk mi el egy nőt, akinek apja csak orvos volt, mégpedig a »de« szócska nélkül, a férje pedig mindössze csak rendőrfőnök volt, szintén a »de« szócska nélkül! (...) Így tűnődhettek némelyek a budapesti highlife-ben. Harkányiékat nem feszélyezték efféle cseh-spanyol tekintetek, hanem (...) fényes estélyt adtak Madame Adam tiszteletére..."[45] A továbbiakból kiderül, hogy Wahrmann Mór, a Lipótváros - némi túlzással szólva - örökös országgyűlési képviselője, a Lloyd Társulat és a pesti izraelita hitközség elnöke "szintúgy megmentette (...) európaias voltunk becsületét" 1876-ban, amikor nemzetközi tudóskongresszus ülésezett Budapesten. "Az előkelő társaságban nagy volt az érdektelenség, azt hitték, hogy a »representatio« fogalma nem azt jelenti, hogy sereg »pedans roturier« kedvéért representáljon a főúri világ. (...) Szerencsére itt volt Wahrmann Mór. Megnyitotta ő a salonját nekik és megvendégelte őket díszes svábhegyi villájában emberségesen." Wahrmannról egyébként fontosnak tartja megemlíteni, hogy "nagyon szívesen elmennek az ő ebédjeire, estélyeire a főrangú urak, de őt meghívni nemigen van napirenden"[46] .

Bizonyos tekintetben tehát mintha mi sem változott volna az 1850-es évek óta, amikor többen is a főúri körök társaséleti bezárkózását, illetve érzéketlenségét bírálták, s egyedül a nemesi és honorátior értelmiségiekben látták a nyitottabb, a nemzeti érdeket és a szellemi értékeket egyaránt reprezentáló társasélet megteremtésének és fenntartásának zálogát. Mindenképpen új fejlemény azonban a pénzvilág jeleseinek hasonló törekvése, amelyet A budapesti társaság szerzője megelégedéssel, egyszersmind a High Life bírálatának nyílt szándékával hozott olvasói tudomására.

Noha "A nők" című fejezetben leszögezte, hogy a budapesti társasélet sajnálatos jellemzője a nemek elkülönülésének újabban megmutatkozó tendenciája[47] , s a nők mind szűkebbé váló társaséleti szerepköre, igazi "társaséleti szakértelemmel" csupán egyetlen személyt lát felruházottnak a budapesti társaságban, egy nőt: Wohl Jankát, aki ebben az időszakban húgával, Stefániával együtt a város legnevezetesebb irodalmi-művészeti szalonját tartotta fenn Nádor utcai otthonában.

Felzárkóztató kézikönyvek

A társas érintkezés kérdései korábban nemegyszer elsőrendű politikai kérdésként tűntek fel, s a közirodalom (egyszersmind a politikai élet) kiválóságai foglalkoztak velük. Egyetértettek abban, hogy a társadalmi átalakulás (a rendi szerkezet felszámolásának) programjába bele kell hogy tartozzon a viselkedéskultúra "modernizációja" is. A 19. század első felének politikus-közírói a civilizált viselkedés ügyét olyan nagyfontosságú ügyek tárgyalása során vetették fel, mint a birtokrendszer és a gazdálkodás reformjai vagy a közgondolkodás előítéletessége, az elnyomatás korszakában pedig a társadalom egységének zálogát látták a rendi különbségeket felfüggesztő (netán megszüntető) viselkedési szabályokban és a rájuk épülő társas érintkezésben. A század utolsó negyedében azután a gazdasági-társadalmi átalakulásokkal együtt járó átrétegződés a társas viselkedés kérdését elsőrendű gyakorlati problémává tette: előkelő fővárosi könyvkiadók (mint az Athenaeum vagy a Révai testvérek kiadóvállalata) versengetek egymással a viselkedési és életvezetési tanácsadó könyvek megjelentetésében.

Az első igazán sikeres magyar viselkedési és életvezetési tanácsadókönyveket az a Wohl Janka írta, akit A budapesti társaság írója par excellence társaséleti szakértőként nevezett meg. A sok kiadást megért művek, elsősorban is Az illem. Útmutató a művelt társaséletben (először: 1880), valamint Az otthon. Útmutató a ház célszerű és ízléses berendezéséhez (először: 1885) nagy fordulatot jelentettek a műfaj (a tanácsadó irodalom) magyarországi történetében. Szerzőjük ugyan - értelemszerűen - nem mondhatott le a normatív megfogalmazásról, előadásmódja azonban egészében véve mégis ahhoz a könnyed, csevegő tárcastílushoz igazodott, amelyet csaknem a virtuozitás szintjére emeltek a századvég magyar író- publicistái, s amely nem kényszerítette az olvasót az érzelmi vagy intellektuális alávetettség helyzetébe, hanem társnak tekintette: számított befogadói együttműködésére. Ezek a könyvek azt sugallták, hogy a viselkedési, életvezetési szabályok nem elnyomják az egyéniséget, hanem segítenek identitása megtalálásában, kialakításában, kifejezésében, vagy a régi megújított megtartásában, vagyis az emberen magán múlik, hova sorolja magát, milyen szabályokat követ. Ezzel pedig sokak, mindazok számára csillant fel a megoldás lehetősége, akik a polgári átalakulás, vagyis a társadalmi átrétegeződés hosszabb ideje tartó, de még korántsem lezárult folyamatában az önazonosságkeresés és -kifejezés nyomasztó gondjaival küzdöttek. Felkínálta egy új közösségbe, "a művelt társaságba" tartozás lehetőségét. Olyan közösség ez, amely nem nélkülözi ugyan az arisztokratikus vonásokat (és nemcsak hogy befogadja a sznobokat, de épít is rájuk), de érvényteleníti a korábbi arisztokratikus társadalmi csoportképződések alapját, a származást, és nem ismeri el a vagyon előjogait sem. Az már más kérdés, hogy a művelt társasághoz tartozás, legalábbis a társasélet, Wohl Janka könyve szerint bizonyos respektussal viseltetik a rang iránt, és megköveteli a vagyoni helyzet konszolidáltságát mindazoktól, akik nem tűnnek ki művészi vagy tudományos teljesítményeikkel az átlagból.

Azzal azonban, hogy nemzetközi példákra és gyakorlatra hivatkozva a magyar társas érintkezést "eurokonformmá" akarta tenni, nem hozott újat. Az illemirodalom sokszáz éves történetét ugyanis kezdettől fogva efféle (többé-kevésbé tudatos) egységesítő törekvés hatotta át Magyarországon, már csak azért is, mert mint szerte Európában (és nagyjában-egészében a transzatlanti világban), a viselkedési útmutatók és tanácsadók túlnyomó többsége voltaképpen itt is fordítás vagy egyszerű kompiláció volt. Ahogy a külföldi, úgy a magyarországi illemirodalom eredeti alkotásai sem voltak mentesek a műfaj klasszikusainak és nagy népszerűségre jutott kortárs művelőinek hatásától. Még akkor sem, ha forrásaikat nem tüntették fel, a kiterjedt, gazdag európai illemirodalomra éppúgy támaszkodtak, mint ihletőire, a bölcseleti, teológiai és nevelési irodalomra. Így azután nem teljesen meglepő, hogy a magukat önálló (bár idegen kútfők alapján készült) munkáknak feltüntető illemkönyvek olykor kevesebb eredetiségről tanúskodtak, mint azok, amelyek bevallottan fordításként vagy adaptációként kerültek a közönség elé. Különös és hatásos példa az efféle áleredetiségre az 1884-ben megjelent Az illem könyve[48] , amelynek "szerzője", a köztiszteletben álló leányiskolai igazgatónő, Kalocsa Róza csaknem szószerinti fordításban mint sajátját közölte Franz Ebhardt Der gute Ton in allen Lebenslagen című viselkedési útmutatóját. A közvélemény, amely pedig tájékozott lehetett volna a voltaképpeni plágiumról (hiszen a mű első fordítását, a szerző nevének feltűntetésével, már négy évvel korábban kézhez kapta[49] ), autentikus munkának tartotta Az illem könyvé-t. (Évtizedek múltán is így kerül elő korfestő szépirodalmi művekben, ahol - a valóságnak megfelelően - olyan viselkedési normakönyvként emlegették, amely eligazodást nyújt a középosztálybeli magán- és társasélet minden helyzetében, s amelyet tankönyvként kell forgatniuk a felsőbb leányiskolák növendékeinek.) Kalocsa szerzőségét a magyar költészet nagyjaira való hivatkozások mellett olyan szövegrészek hitelesítették, amelyek a magyar nemzeti jelleg társaséleti megnyilvánulásairól értekeztek, és e jelleg megőrzésére és felfrissítésére[50] szólítottak fel, így a gyanútlan közönség igazán nem sejthette, hogy ezek is Ebhardt könyvéből valók, csak éppen a "német" szó "magyarra" van kicserélve bennük.

Mielőtt azonban az erőteljes német hatás mentalitásbefolyásoló erejét mérlegelnénk, le kell szögeznünk, hogy a Der gute Ton sem tősgyökeresen német munka. Kalocsa könyve, amely F. Ebhardt művének 4. kiadása (Berlin, 1880) alapján készült, természetesen nem közölte az eredeti címlapon álló sorokat, amelyek Madame D'Alq művének engedélyezett felhasználásáról tudósítottak. És az eredeti előszavakat sem (minden kiadáshoz készült egy), amelyek közül az első (1879-ben, néhány évvel a porosz-francia háború után!) a szerzőnek a Madame D'Alq álnéven illemkérdésekről író francia hölggyel való ismeretségéről és írói-újságírói együttműködéséről számolt be.[51]

A saját tulajdonságokat és szokásokat nyíltan elvállaló, sőt - legalábbis részben - megőrizni vágyó, de a magyar viselkedéskultúra európai "harmonizációját" is fontosnak tartó álláspont érdekes példáját találhatjuk meg az amerikai Don't magyar fordítását bevezető kedélyes elmélkedésben, a Porzó álnevet használó neves publicista és élclapszerkesztő, Ágai Adolf írásában.

A Don't: A manual of Mistakes & Improprieties more or less prevalent in Conduct and Speech címmel megjelent viselkedési útmutató (amelyet "amerikai szerző írt amerikai középosztálybelieknek") angol olvasókhoz szóló bevezetője megállapította, hogy a könyvecskéből a jól nevelt angol semmit sem tanulhat, de jól szórakozhat rajta. A Don't szerzője, Censor ugyanis ("aki úriember és úriember módjára ír: "The Autor of Don't is a gentleman, and writes with a gentleman's instincts"[52] ) valósággal megvilágítja az amerikai élet színpadát: az angol olvasó a tiltásokból és tanácsokból tisztán láthatja, hogyan viselkednek, milyenek az amerikaiak.

Egy ilyen "olvasat" lehetőségére a magyar közönség figyelmét nem hívták fel: a lakonikus Censor előszavainak helyét (és még húsz oldalt) a budapesti kiadásban a bőbeszédű Porzó fejtegetései és anekdotázásai foglalták el. A könyvecske teljes terjedelmének negyedét kitevő csevegés után a röpke jegyzetből végül is kiviláglik, hogy Porzó szerint a középosztálybeli magyar olvasó - még ha igazán jól nevelt is - nem lehet birtokában olyan magabiztosságnak, amely az angoloknak felkínált szórakoztató összehasonlítást megengedné. "A nevelt ember is - aki a jó modor, a finomabb világi érintkezés szabványaiban otthonos - megelégedéssel forgatja e kötetkét, talál-é benne újat, hogy ennek alkalmazásával is tökéletesítse magát; míg a csupán külsőleg európai hetykén tolja el magától, hogy hiszen azokat, amiket a »Nem illik« terjeszt, »mind régi dolgok«.[53]

A "belsőleg európai magyarnak" Porzó gondolatmenete szerint tehát másféle összehasonlító szempontjai lehetnek, mint az angliai angolnak. Nem magához mér, hanem magát méri másokhoz. Porzó a franciák könnyedségét és az angolok józan gyakorlatiasságát szerette volna meghonosítva látni a magyar társas érintkezésben, csak éppen azzal nem számolt, hogy ezek voltaképpen a szabályokhoz való viszonyulás, végső soron az identitás biztonságának kifejeződései. A Don't londoni kiadásának bevezetője - miközben hangsúlyozza, hogy a szerző nem mindig jó kalauz illemtani kérdésekben, hajlamos az önálló értelmezésekre, némelykor pedig egyenesen önfejűnek mondható - voltaképpen arra szólítja fel az olvasóit, hogy alakítsanak ki önálló véleményt a könyv tartalmáról.

Bár a Cenzor álnév mögé rejtőző amerikai író, Oliver Bell Bunce (1828-1890) könyvecskéjében határozott tiltások sorakoznak (mindenfajta eligazító kommentár vagy bölcselkedő reflexió nélkül), a szerző jónak látta leszögezni, hogy nem tartja megváltoztathatatlannak a viselkedési szabályokat, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szabályok megtartása megemeli a társas együttlétek minőségét. Ezzel szemben Porzó a maga előszavában némely vonatkozásban egyenesen az újraszabályozás szükségességét vetette fel, éppúgy mint Wohl Janka és Kalocsa Róza néhány évvel korábban megjelentetett viselkedési és illemtanácsadóikban, vagy de Gubernatis a magyar társadalomról és a titokzatos névtelen a budapesti társaságról szóló könyveikben. Bizonyos érvényben lévő viselkedési szabályok (és szokások) hol határozott, hol gyengéd, hol pedig humoros bírálata, valamint a megváltoztatásukra irányuló (korszerűségre vagy európaiságra hivatkozó) javaslataik voltaképpen a magyar társas érintkezés zártságot vagy legalábbis elkülönülést hangsúlyozó formáinak fellazítását vagy megszüntetését célozták. Legnagyobb nyomatékkal a címek és megszólítások kérdését vetettek fel. A valós vagy képzelt társadalmi rangkülönbségeket érvényre juttató megszólítások bonyolult és mesterkélt hierarchiája helyett például a polgári egyenjogúságot szimbolizáló Madame, illetve Monsieur magyar megfelelőjének használatát ajánlották.
Különös fontosságot tulajdonítottak a tegeződésnek, amelyet csak az intimitás, nem pedig a valamely szűkebb társadalmi csoportba való tartozás demonstratív kifejezéseként tartottak elfogadhatónak. "Van ennek a szokásnak egy oldala, mely éppen nem fér össze a műveltség törvényeivel. Vegyük, hogy együtt van egy egyenrangú társaság, mely tegeződik, s belép egy ugyan elfogadott, de születésénél vagy állásánál fogva nem egyenrangú egyéniség. Ez a szerencsétlen pária szerepét fogja vinni; mert bármily előzékenyek is legyenek hozzá a társaság tagjai, ő az egyedüli, kit mindenki magáz, s ki mindenkit magáz. Ilyen szembeötlő kivételt nem szabad tenni" - érvel Wohl Janka, majd hozzáteszi: "A művelt társaság szalonja köztársaság, melyben mindenkinek, legalább külsőleg, egyforma tisztelettel tartozunk, s a civilizáció minél magasabb fokán áll a társaság, annál kevésbé lesznek észrevehetőek körében a rangfokozatok különböző árnyalatai."[54]

Az efféle tapintatra és méltányosságra intő megjegyzések mögött azonban eltérő álláspontok húzódnak meg. Wohl Janka szerint a megfelelő, tudatos és diszciplinált viselkedés illeszti bele az egyént "a" társaságba, abba az elvont, virtuális közösségbe, az úriemberek és úri hölgyek, a jól neveltek, a műveltek és udvariasak közösségébe, ahova tartozni minden (létező) európai "jó társaságba" belépőt jelent. Ennek értelmében az egyén társasági érvényesülése elsősorban rajta múlik. Kalocsa Róza ezzel szemben az illem követésében egy társadalmi konstrukcióhoz, a folytonosan alakuló nemzeti középosztályhoz való tartozás kinyilvánítását tartotta a legfontosabbnak, "a művelt ízlés és tapintatos modor" alkalmazása a magán és társasági élet viszonylataiban szerinte egyszerre nemzeti és osztályérdek. Végső soron Porzót is valamiféle hazafiasság vezérelte, amikor némely patriarchális és provinciális szokást ki akart iktatni a magyar társas érintkezéséből, s helyükre "európaiakat" állítani, másokat viszont a múlt és a hagyományok tiszteletétől vezérelve megtartani; csakhogy ez a hazafiság inkább megengedő és "realista", sőt némiképp önironikus, mint követelő és patetikus (mint Kalocsa Rózáé).

Mindemellett elvitathatatlan tény, hogy az 1880-as évek magyar illemirodalma az európai részeként lépett fel (s az is volt), hiszen mint korábban, ekkor is a műfaj legjobb nemzetközi teljesítményeit adaptálta, s miközben mindezzel a jó modor szabályainak nemzetköziségét hangsúlyozta, egy sok tekintetben egységes mentalitású és viselkedéskultúrájú európai középosztály kialakulásának lehetőségét is felvetette.

"A leszavazott szalon"

Az 1889-es év végén a kultuszminiszter felesége, Csáky Albinné Bolza Anna grófnő Salon-élet címmel feltűnést keltő cikket tett közzé A Hét című lap mutatványszámában. Az eszme, amelyet cikke megpendített, István fiának benső barátjától, a társasági és szemléleti újításokat egyaránt szorgalmazó ifjú írótól, Justh Zsigmondtól származott, ám megfogalmazását egyszerre járta át a saját meggyőződés ereje és a meggyőző erő hiánya. A kultuszminiszterné társasági hölgyként állt az olvasók elé, egyedüli dilettánsként a lapban publikáló professzionalisták között. Cikke a fővárosi előkelő szalonélet megújítását javasolta: nyitást és közeledést.
Nyitást a High Life (egyszersmind a felső bürokrácia), és közeledést a művészeti élet kiválóságai részéről, vagyis olyasmit, amit egy-két évvel ezelőtt De Gubernatis és A budapesti társaság titokzatos írója is oly nyomatékosan hiányolt. A felhívás-felajánlás azonban visszatetszést szült, a tudós- és művészemberek aligha hangolódhattak rá a grófnői érvekre, az alábbi miniszternéi érvelés pedig nemigen kelthetett mást, mint visszatetszést: "Legyen tehát, ami nincs - legyen »szalon«-unk, mely igénytelen, szíves, igazi magyar vendéglátással tárva legyen megszokott körünk, valamint a beléjutni kívánók számára egyaránt; ahol a kifáradt, nyűgét vonszoló politikus enyhet és szórakozást leljen a művész, az író más irányú, lélekfrissítő tevékenységének megbeszélésében. Ismerkedjenek meg ez utóbbiak színről-színre az állami gépezet sokat gáncsolt - általuk eszményi szempontjukból néha kissé le is nézett -, sokat meghurcolt szegény intézőivel, és meg fognak győződni, hogy e szörnyetegek nem is oly rettenetesek, van bennük valami emberi és nagyon szánni, imitt-amott meg valami megbecsülni, sőt bámulni való is."[55]

A javaslatot elsőként Szemere Attila (az 1849-iki miniszterelnök, Szemere Bertalan fia) utasította el, sértettségét leplező, kioktató, sőt lekezelő modorban írt hosszú cikkében. A grófnő gesztusát leereszkedőnek vélve a következőket látta jónak leszögezni: "Vegyük azonban elemzés alá a kérdés erkölcsi és gyakorlati oldalait. Önök asszonyaim, nem írják ugyan meg, de néha társalgás közben elejtik vagy cikkeikben a sorok között olvasható, hogy föl akarnak minket emelni magukhoz. A férfit a nőhöz - szívesen; az írót az arisztokratához - soha. Látják hölgyeim, a mi munkánk, a mi pályánk attól, aki szeretettel és igaz rajongással fog neki, egy olyan adagát követeli meg az önbizalomnak s az önérzetnek, hogy az másoknál valóban visszataszító lenne; nálunk pedig nemcsak természetes, de mindenekfölött szükséges is.[56]

Ezután Kiss József, A Hét szerkesztője (maga is öntudatos író) körkérdést intézett kollégáihoz, mit gondolnak Csáky Albinné javaslatáról, s a beérkezett tizenöt (finomabban vagy erőteljesebben megfogalmazott) egyöntetűen elutasító választ a lap 5. számában Írók a salonról címmel hiánytalanul közzé is tette.[57] Egy hét múlva azután a szerkesztő a rejtélyes Lucius[58] konfliktuselsimító szándékkal írt könnyed cikkével (A leszavazott Salon) és Csáky Albinné sértődött válaszával (Egy kis félreértés) lezártnak tekintette az ügyet. A messzebb ható tanulságot azonban nem az ő, hanem a körkérdés egyik válaszadójának, Kenedi Gézának szavaival lehetne összefoglalni: "Sem magyar ipart, sem magyar salonéletet nem lehet csak úgy »fejleszteni«, mint a szénsavat szokás a szódavizes palackban. A szellemi élet nem vegytani kísérlet, hanem organikus fejlődés útján jön létre s a szántóvető embernek hosszabb a dolga, mint a chemikusnak."[59]

[1] Az idézet Gyulai Pál Társaséletünk című cikksorozatából való, amely eredetileg a Pesti Röpívek, 1850. október 27., november 3., 10., 17., 24-ei számaiban jelent meg, a cikksorozatot itt és a továbbiakban a következő szöveg alapján idézem Gyulai Pál: Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Akadémiai Kiadó 1961. (448. old.).

[2] Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, Müller Emil könyvnyomdája, 1855. 10. old.

[3] U.o., 49. old.

[4] Köztudott, hogy nemcsak programalkotóként, hanem építőként is fáradhatatlan volt: több fővárosi társaséleti színtér - például kaszinó, lóverseny, színház, sétány - létrehozását, ki- és felépítését kezdeményezte, illetve szorgalmazta.

[5] Széchenyi István: Hitel In: Széchenyi István válogatott munkái. Bp., Lampel Róbert, é.n. 41. old.

[6] "»Az én fiaim társaságokba, theatrumokba s a t. nem fognak menni, minekelőtte iskoláikat nem végeztek el«, így okoskodnak gravitással sokan... Csak egy kis részrehajlatlan fontolgatás után is éppen olyan nevetségre méltó s természettel összeütköző nevelésmódnak leljük, mintha az anyaveréb fiával csak esztendős korában próbálgatná a repülést s a róka megnőtt-korú gyermekével a ravaszkodást s a t. nem, nem az embernek esni kell; és sokszor esni, míg maga lábán tud állni; essék tehát inkább akkor, míg teste gyenge, de hajlékony, csontjai véknyak, de engedők." (Hitel, idézett kiadás 39. old.)

[7] Sokan és sokszor ezt egy másik - a normakövetés lényegét oly kevéssé értő - elutasító véleménnyel együtt hangoztatták, amely az illemszabályokhoz való igazodást az egyéniség feladásaként értelmezte. Nem véletlen tehát, hogy az udvariasság (az egyén és a köz szempontjából egyaránt tetemes) hasznáról elsők között értekező fiatal szerzetes, Gryneaus Aloyz jónak látta leszögezni: "Az én törekedésem oda céloz, hogy azokat cáfoljam meg, akik azt vitatják, hogy az udvariság az eredetiséggel (Originalität) meg nem fér közönségesen; hogy a nemzeti bélyeget (Charactert), mely eddig erős épségben, büszkeséggel párosítva állott, eltörli." (Az udvariságnak és józan manérosságnak szükséges voltáról. Tudományos Gyűjtemény 1827/IV. 58. old.)

[8] Hitel, idézett kiadás 51-52. old.

[9] L. erről: Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Bp., Magvető, 1987. és A vendégváró magánház. A reformkori pesti értelmiség önmeghatározási kísérleteinek egyik színtere. Helikon (Biedermeier különszám) 1991/1-2. 171-178. old.

[10] P. Horváth L.: Salon-élet, Pesti Hírlap, 1841. 238-239. old.

[11] Széchenyi gondolatmenetét pontosan követve e számokat nem összeadni, hanem szorozni kellene.

[12] L. gróf Mikó Imre: Irányeszmék. 2. rész: Egyetértés, társadalmi egybeolvadás. Budapesti Szemle, 1860.

[13] Mocsáry: I. m., 11. old.

[14] Vannak azonban olyanok, akik minderről másként vélekedtek, mint például a Mocsáry könyvét bíráló Kenessey Kálmán, aki az adott körülmények között nagyobb fontosságot tulajdonított a családi életnek. Nyomatékkal jegyezte meg, hogy a társaséletet - minthogy reprezentációs jellege költekezésre csábít - csak biztos gazdasági alapokon lehet kiépíteni. (Egy-két őszinte szó társadalmi viszonyainkat érdeklőleg. Írta Kenessey Kálmán, Pest, 1857. Müller Gyulánál)

[15] Gyulai Pál: Társaséletünk. Idézett kiadás 433. old.

[16] U.o., 443. old.

[17] U.o., 448. old.

[18] Mocsáry: I. m., 36-37. old.

[19] Mocsáry: I. m., 72-73. old.

[20] "Mert oly határozott és kifejezett nemzetiségre mutat, hogy ez egyik főbizonysága annak, miszerint e nép létezésének alap- és életelve a nemzetiség." I.m., 76. old.

[21] "A csárdás zenéje, tánca egyiránt, egyik leghatalmasabb propagandája a nemzetiségnek magasabb köreinkben is. Hallgassák, táncolják minél többet, általa lopódzik kebleikbe a bús magyar érzelem. A frakk, s a nagy kemény inggallér alatt rejlő magyar természetet semmi nem tudja jobban kiidézni, mint a csárdás, s ekkor aztán a frakkos, a vatermörderes táncos valódi codex palimphestus, melynek pergamenén az új betűkön keresztüllátszik az eredeti szöveg". I.m., 77. old.

[22] Kik a valódi fertálymágnások? Írta Tegzes [Kubinyi Ferenc], Pest, 1862. 17-18. old.

[23] Legfőbb példaként az országos kiterjedésű (102 helyen megtartott) Kazinczy-ünnepségek, valamint a Széchenyi gyászünnepélyek említhetők. L. erről Fábri Anna: "Soha nem volt ily compact egyetértés..." A Kazinzcy-ünnep - 1859. In: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Bp., PIM, 1997. 181-188. old.Kalla Zsuzsa.

[24] Demeter Dudumi: Pester Briefe über Literatur, Kunst und gesellschaftlichen Leben. Pest, Lauffer & Stolp, 1858.

[25] D. Dudumi: I. m., 77-78. old. (Saját fordításom.)

[26] Vadnay Károly: Emlékezés Sárosy Gyulára (1889). In: Irodalmi emlékek. Bp., Franklin-társulat, 1905. 24-25. old.

[27] A könyv Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban őrzött példányának belső címlapján található kézírásos bejegyzés szerint a szerző Schwarcz Gyula, a neves tudós és szabadelvű politikus, az országgyűlés és az MTA tagja.

[28] Madame Adam: La Patrie Hongroise 1884. (következő évben A magyarok hazája címen magyarul is megjelent Budapesten), Angelo de Gubernatis: La Hongrie politique et sociale. Florence, Joseph Pellas, 1885.

[29] Mindezt egyébként bizonyos európai politikai történések hatásának tulajdonította: "Bátran állíthatjuk - írta -, hogy az Európa-szerte Sedan óta újból fölülkerekedett reakció műve ez. A legújabb comme il faut tónus tulajdonképpen innét ered." I.m., 425. old.

[30] Wohl Stefánia: Salonélet Budapesten. In: u.ő.: Hátrahagyott iratai 1894. Bp., Athenaeum , 196. old.

[31] A. de Gubernatis: I.m., 256. old.

[32] A Wohl nővérekről könyve "La femme" (A nő) című fejezetben a "jó tollú nők"-ről szólva emlékezett meg, megemlítve társaséleti szerepüket is.

[33] A Pallas Rt. kiadásában Budapesten megjelent csaknem 600 oldalas könyv (az előszavakon kívül) 8 igen nagy mértékben eltérő terjedelmű fejezetből épül fel: Az udvar (18 oldal), A kormány és az országgyűlés (180 oldal), Az Akadémia (147 oldal), Highlife - Gentry - Fensőbb honoratiorok (95 oldal), Pénzvilág (23 oldal), Írók, művészek, tanárok (48 oldal), A nők (34 oldal), Az ifjúság (23 oldal), s közülük csupán egy, a negyedik (Highlife - Gentry - Fensőbb honoratiorok) foglalkozik ténylegesen a társasélettel, az előtte lévők szinte egyáltalán nem, s az utána következők is csak részlegesen.

[34] I.m., 350-351 old.

[35] Ez a szalon a szerző szerint "egyike a legfényesebbeknek és egyúttal a legmagyarabbaknak." I.m., 363. old.

[36] A High Life belső megosztottságáról is hírt ad a szerző: "Van a budapesti highlifenak, bármennyire egységes is az a maga kizárólagosságában, egy határozott nuance-ja és ez az erdélyi protestáns mágnás családok solidaritása." I.m., 402. old.

[37] I.m., 371. old.

[38] A híres lótenyésztő és futtató Blaskovich Ernő öccséről, Miklósról és feleségéről, Edelspacher Mariannáról van szó.

[39] I.m., 417. old.

[40] A szerző szerint Angelo de Gubernatis, a La Hongrie politique et sociale írója főként Beniczkyék szalonjában tájékozódott a magyar társasági élet viszonyairól. I.m., 426. old.

[41] I.m., 426. old.

[42] I.m., 427. old.

[43] A szerző meglehetős nyomatékkal szól arról, hogy a legvagyonosabb budapestiek többsége idegen - nagyrészt zsidó vagy német - eredetű, s csoportként csupán a görög pénzmágnások elegyedtek harmonikusan a felső középrétegekkel.

[44] Madame Adam jelentős pénzösszeget gyűjtött szegedi árvízkárosultak javára.

[45] I.m., 450-451. old.

[46] I.m., 452. old.

[47] Mindennek okairól szólva a következőket említi: a Pesten letelepedett vidéki úriemberekből "kihalt minden salonlátogatási érzék": fesztelenebbül és kényelmesebben helyezkedhetnek el a társasélet köztes színterein (kávéházban, klubban és egyebütt); másfelől "sokat árt a salonnak a tömérdek párbaj (...) Nem csoda, ha azután még nagyobb, előre rendezett házi mulatságok alkalmával is külön terembe vonulnak a férfiak és külön terembe a nők. Ma már nem biztos a Budapesten uralkodó párbajmánia miatt senki, hogy a társas érintkezés salonias gyönyöreiben, az eszmecsere a nővilággal nem fog-e a következő percben már oly katasztrophát zúdítani a feje fölé, amelynek következéseit megérezhetik késő utódai." I.m., 550.

[48] Teljes címe: Az illem könyve. A művelt ízlés és tapintatos modor az élet különböző viszonyaiban. A családi és társadalmi életben követendő illemszabályok kézikönyve. Bp., Révai Testvérek, 1884. 690. old.

[49] Ezt az egyébként Kalocsáénál kevésbé szöveghű fordítást K. Beniczky Irma adta közre: Illemtan. A társadalmi illemszabályok kézikönyve. Bp., Athenaeum, 1880.

[50] Általában is elmondható egyébként, hogy a viselkedési minta- és tanácsadó irodalmat a folyamatos frissítés tartja életben. Az állandó változtatások egyszerre segítenek fenntartani a viselkedés szabályozottságának folytonosságát és a szabályok alkalmazhatóságát.

[51] Louise D'Alq Le Savoir-Vivre című háromkötetes viselkedési tanácsadó könyve először 1874-ben jelent meg Les Mans-ban.

[52] Don't, London, Field & tuer, Y' Leadenhalle Presse, E.C. [1884 körül] 6. old.

[53] "Nem illik!" Útmutató a társadalmi érintkezésben többé-kevésbé elterjedt visszásságok, nyelvbeli hibák s egyéb botlások elkerülésére. Írta Censor. Az angol "Don't" nyomán hazai viszonyainkra alkalmazta M.T. Bp., Singer és Wolfner, 1886. XXVI. old.

[54] Wohl J.: Az illem. A jó társaság szabályai. Útmutató a művelt társaséletben. (4. kiadás). Bp., Atheneaum, 1891. 38. old.

[55] A Hét mutatványszáma, 1899. 5. old.

[56] Szemere Attila: Írói salonok. A Hét, 1890. 26. old.

[57] A körkérdésre a következő írók és tudósok válaszoltak: Vadnay Károly, Szily Kálmán, Falk Miksa, Tóth Béla, Neményi Ambrus, Ignotus, Paulay Ede, Mezei Ernő, ifj. Ábrányi Kornél, Váradi Antal, Szabóné Nogáll Janka, Dr. Silberstein Artúr, Kozma Andor, Ábrányi Emil, Szatmári Mór.

[58] A lap belső munkatársai közül többen, köztük Ambrus Zoltán is, Kóbor Tamás is használták a Lucius nevet.

[59] A Hét, 1890. 5. sz. 71. old.