"Ide minden rangú ember és mindkét nem eljöhet..."
A pesti kávéház mint a társasélet színtere
________________
SALY NOÉMI

 

Mi a kávéház? Alapfeladatán, a vendéglátáson túl a polgári nyilvánosság egyik alapvető, igen demokratikus intézménye, sajátos átmeneti tér az utca teljes nyitottsága és az otthon intimitása között, egyesítve mindkettő előnyeit. Eredetileg a városszerkezetben is az "átmenet" pontjain - kapuknál, piactereken, hídfőknél - kínált pihenést, felfrissülést, feltöltődést testi és szellemi értelemben egyaránt, s a különböző rétegek - arisztokraták és polgárok, sőt nagyon egyszerű emberek -, a különböző korosztályok és a két nem érintkezésére is olyan lehetőséget adott, amit semmilyen más intézmény nem tudott biztosítani. A kaszinók, klubok, szalonok természetüknél fogva zártkörűek voltak; a korzók, parkok és egyéb szabadtéri helyek hosszas tartózkodásra nem alkalmasak, ráadásul az időjárás szeszélyeinek is ki van téve az ember; a színház vagy a könyvtár a találkozást lehetővé teszi ugyan, de az elkülönülést már nemigen - de ne is folytassuk a sort.

A kávéház Pesten majd két és fél évszázadon át egyidejűleg volt színtere a kötetlen beszélgetésnek, sokféle játéknak és szórakozásnak, de az üzleti életnek és a helyi, sőt az országos politikának, a sajtó és a szépirodalom életének is. Az összes többi vendéglátóhelytől az különbözteti meg, hogy nem az éhes-szomjas munkadarab megtömésén és/vagy leitatásán, majd gyors eltávolításán fáradozott, hanem azon, hogy a sok különböző igénnyel jellemezhető embert - lehetőleg többedmagával - becsalogassa, és addig tartsa benn, ameddig csak lehet. Mindezek miatt jól körülhatárolható külső és tartalmi jellemzőkkel rendelkezett, amelyek történelme során kisebb módosulásokkal, de mindvégig megmaradtak. Közhelyszerűen 19. század végi keletkezésűnek tekintett sajátosságai már sokkal korábban is tetten érhetők és szinte változatlanul megfigyelhetők. Ilyen sajátosság egyebek közt a kávéházi demokrácia, a szakosodott törzskávéházak egyedülállóan nagy száma, valamint a női közönség jelenléte.

 

A kávéházi demokrácia

A pesti kávéház kezdettől meghökkentően vegyes képet mutat. Robert Townson angol utazó sokat idézett megfigyelései szerint 1793-ban " [...] ide, a kontinens szokásainak megfelelően minden rangú ember és mindkét nem eljöhet, s a fodrász púderes kabátjában, meg az öreg kofaasszony is eljön, hogy kávéját fogyassza, vagy rozsólisát igya, akárcsak a grófok vagy a bárók." [1]

Ehhez a nagymértékű demokratizmushoz biztosan hozzájárult az is, hogy az üzletek a fogadókhoz kapcsolódva elsősorban a város szélén és a parton összpontosultak. A 19. századra már kialakul az egyes kávéházak sajátos arculata, ám az alábbi hírből az derül ki, hogy a domináns közönség - esetünkben a fiatal értelmiségiek - mellett még egy olyan elegáns üzletben is, mint a Pilvax, tetszett, nem tetszett, ott tanyáztak a nép legegyszerűbb gyermekei. "... a török császár az európai statusquo egyik legjelentékenyebb tényezőjének hadat üzent (...) A fontos európai tényező, mellyről szólunk, a világhires Pilwax kávéház, a hatalmas nagyur pedig annak rózsapiaczi collegája a derék törökcsászár. Mondják, hogy a fiatalság egy része oda hagyta volna uri utczai tanyáját, s azt az emlitett rózsapiacival cserélte föl... ha a hirnek hitelt adhatni, az elpártolók azt vették volna rossz néven kávésunknak, hogy azon »szent hely« küszöbén olly halandók is merték betenni lábaikat, minők egy szabólegény avvagy varga vagy épen bérkocsis. Nekünk, kik a társalgási aristocratiának nyilt barátai vagyunk, lehetetlen rosz néven vennünk a fiatalságnak ezen aristocraticus demonstratióját csak azt nem tudjuk egészen megfogni, hogy azok, kik a Pilwaxnál a communismusi elemet repraesentálták, hogy mondom épen azok válnak el atyjoktól illy anti-communistai indokokból." [2]

Idézetünk arra ad példát, hogy valakik szabad elhatározásukból csoportosan kimaradnak egy helyről a közönség összetétele vagy annak kedvezőtlen megváltozása miatt. Arra nézve, hogy valakiket kizártak volna a kávéházból, a 19. századból egyetlenegy adatot találtunk, melynek megfogalmazása enged ugyan következtetni valamelyes általánosságra, ám ezt semmilyen más forrással nem tudjuk megerősíteni: "Domián ur, előbb pesti szabó, az angolkirályné fogadóban megnyitotta csinos kávéházát, mellynek érdekében ő - t. i. Domián ur - Párisban volt, a honnan is azon egyetlen tapasztalattal tért vissza, hogy - a zsidókat nem kell a kávéházba beereszteni! Ugyan miért ment Domián ur Párisba? ezt a humanus elvet akár Pesten is megtanulhatta volna..." [3]

Népmesébe illő történet olvasható viszont Balla Vilmos tollából az Andrássy úti Opera kávéház századfordulói gazdaváltásáról. A kávéház alapítója, Pikler, "egy félbemaradt orvos... féltékenyen őrködött helyiségének apart jellege fölött a személyzet ki volt oktatva, hogy semmiesetre se türjön valami nemkivánatos inváziót." Egy téli reggelen azután beállított egy ősz szakállú, pajeszos vendég, nehéz selyem kaftánban, prémes sapkában. A pincér a főnök utasításának megfelelően nem volt hajlandó kiszolgálni - "a chef ur izeni, hogy parancsoljon lehetőleg rohamosan távozni, mert ez egy művészeti lokál" -, mire a Varsóból érkezett dúsgazdag üzletember nyugodt léptekkel átment a házmesterhez, megtudakolta a háztulajdonos nevét, fél óra alatt elképesztő összegért megvette tőle a négyemeletes saroképületet, visszaballagott a "művészeti lokálba", és halkan, udvariasan, féléves felmondási idővel, de alkudozást nem tűrve kirúgta a kávést. [4]

Az eset (amely a címtár tanúsága szerint 1895-ben történt: ezután tűnik el belőle Pikler Armand neve) persze csupán legendás kivétel a város kávéháztörténetében. Általánosságként az mondható el, hogy akinek volt annyi pénze vagy - s ez nem kevésbé fontos - annyi hitele, amennyiből az adott helyen ihatott egy kávét, az békességben megihatta. Ezen a ponton vitatkoznunk kell Gyáni Gábor egyébként mértékadó tanulmányával, amelyben Csorba Géza és Táncsics Eszter 1870-es évek eleji naplója alapján vizsgálja egyebek közt a pesti polgárság kávéház-használati szokásait. Gyáni a következőket írja: "... bár a kávéházba járás senki számára sem tiltott foglalatosság, ugyanakkor kevesek kedvtelése, olyanoké, akik meg tudják fizetni a vele járó költségeket, akik rendelkeznek kellő szabadidővel, s akik nem utolsósorban birtokosai a kávéházban elvárt viselkedési kultúra (benne a fizikai külső) kellékeinek. Mindazok, akik e kívánalmak egyikének vagy másikának, esetleg mindegyikének híján vannak, vagyis a polgárság, a városi középosztály szintje alatt álló társadalmi csoportok tagjai, ivással egybekötött társas életük színhelyéül a kávéház helyett többnyire a kocsmát választják. Ez a »természetes úton« konstituálódó szegregáció kellő biztosítékokkal szolgál, hogy a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel, és hogy az elvi egalitarizmusnak nyíltan ellentmondó eszközökre hagyatkozó erőfeszítés nélkül is fenntartható annak szociális homogenitása." [5]

Ez első ránézésre hihetőnek tűnik - csakhogy minden forrásunk azt mutatja, hogy ezek a "kevesek" valójában sokkal többen voltak, mint gondolnánk, s hogy a kávéház-látogató közönség legalsó rétegeit nem a középosztályban, hanem jóval lejjebb kell keresnünk. Nyilvánvaló, hogy a Franzstadt vagy a Józefstadt iparosai nem tartoztak a legdrágább, legelegánsabb belvárosi kávéházak törzsközönségéhez - egyebek közt azért nem, mert be sem jöttek a Belvárosba: Gyáni Gábor vizsgálata bizonyítja, hogy Csorbáék is azokat a helyeket látogatták rendszeresen, amelyek szokott sétaútjuk mentén helyezkedtek el, illetve közel estek józsefvárosi lakásukhoz. Ámde a kávésok értelemszerűen ahhoz a vendégkörhöz igazítják szolgáltatásaik árát és színvonalát, amelyikre biztosan számíthatnak: a szomszédságban lakókra.

Az 1896-os rekordév ötszáz-egynéhány kávéházából mintegy kilencven a Kis- és Nagykörúton, nyolcvan a három nagy sugárúton (Andrássy út, Kossuth Lajos utca- Rákóczi út, Üllői út), hatvan pedig a Teréz- és az Erzsébetváros fontosabb utcáiban (Király, Nagymező, Dob és Dohány utca) volt. Már e körülbelül kétszázharminc üzlet között is akadtak bőven olyanok, amelyek nem voltak sem drágák, sem elegánsak. És mi van a többivel? Ha a budai oldalt nem számítjuk is, Pest külvárosi és mellékutcai kávéházainak száma még mindig jóval kétszáz fölött volt! Ez a rengeteg üzlet persze az országos kiállítás látogatóiban reménykedett, de az 1912-es címtár 322 üzlete ugyanilyen topográfiai megoszlást mutat. Ki gondolhatná komolyan, hogy a Ferencváros vagy Kőbánya kis kávéházai mind a középosztály jól öltözött tagjait szolgálták? (Kóbor Tamástól tudjuk mellesleg, hogy 1892-ben "a legocsmányabb kávéházban is tíz krajcár az ára a fekete kávénak, és a legelegánsabban sem drágább tizenhat krajcárnál." [6]) Az, hogy egy iparos milyen gyakran engedte meg magának, hogy asszonyostól betelepedjék délutáni habos kávéra vagy esti cigányzenére valami jobb helyre, más kérdés - hetente vagy még ritkábban? -, de ha tehette, kétségtelenül megtette: tiszta ingben, frissen beretválva. A sarki kávéházba viszont egy kávéra, sörre, újságolvasásra, alsóspartira akár naponta, munkaruhában is betérhetett, be is tért. (Ez egyébként a mai napig jellemző mindazon országok kis kávéházaira, ahol háborítatlanul megmaradhatott a hagyomány.)

Kiss József rémregénye, a Budapesti rejtelmek tele van az 1860-as évek éjszakai kávéházainak pompás rajzaival. A Király utca 32-ben, a Kék kakas - a mai Székely Mihály - utca sarkán állt Teleky kávéházról ("a tényleges hatalom békésen tűrte, sőt tán még intentioinak is megfelelt, hogy e fényes martyr-név czégérül szolgáljon a legpiszkosabb, legundoritóbb üzelmeknek") elmondja, hogy oda tisztességes ember nem teszi be a lábát, mert kurvák, stricik, facér mesterlegények és elcsapott boltossegédek alkotják a törzsközönségét. [7]

Ágai Adolf 1870-es évekbeli külvárosi kalandjai során bemutat két, munkások és zsiványok által látogatott kávéházat. (Az egyikbe nappal molnárok és mészárosok járnak). Pillantsunk rá a másiknak az éjszakai közönségére: "Téglaporos kalapját a tarkójába tolva, részeg kőműves filkózott egy feketekabátos úrral, kinek fél szeme messzire lógott ki a forró légkörbe... A billiárdon egy kérges marku harkányi ember játszott nagy kéglit egy forintba. Hogy elharapózik a civilizáció! Az ő szájában is »czigáré« füstölgött; de a keze, mely könnyen emeli a petrencze-rudat, nem birt a dákóval. Az a sánta zsidó gyerek, akivel mérkőzött, csakugy döntögette egymás után a bábut..." [8]

Balázs Sándor "Talált pénz" című elbeszélésének hősét követve az 1910-es években, az Akácfa utcában is beléphetünk egy ilyen kis bejzlibe (Madridnak hívják, mint a rikkancsok törzskávéházát: aligha véletlenül, mert a történet egyébként egy rikkancsleány körül forog). "Piszkos kövér asszony nagy alászolgájával fogadta és szúrós szemmel vizsgálta, hogy miféle ember lehet. A kávéházban csak hárman voltak, fuvarosok lehetnek vagy bérkocsisok, gondolta az asztaluk mellé támasztott ostorukról. [...] [Hetek múltán, miután a főhős odaszokott] sietett a Madridba, ahol őt olyan nagyon megbecsülték... Aki úrféle ide járt, mint a vidéki karmester, a szomszéd zöldségárús, egy megrokkant pincér, az ő asztalához ült le és hallgatta tisztelettel a véleményét. Ha néha kártyáztak filléres alapon, a háziasszony őneki kibicelt és a kövér combját hozzáértette." [9]

Sok kis kávéház tehát éppen hogy az iparosokra vagy a szolgáltatás, a szórakoztatás alsóbb régióiban működő kispolgárokra, sőt egészen kétes egzisztenciákra alapozta létezését: a pékek, sofőrök, kofák, vak muzsikusok, rikkancsok, fiákeresek, nyúlbőr- kereskedők, vasutasok, villamoskalauzok, telekügynökök és zsebesek törzshelyeinek esetében legföljebb abban az értelemben tartható "a kávéházi vendégkör társadalmilag nem hígul fel" megfogalmazás, hogy már nincs hova tovább hígulnia. Mindezen társadalmi csoportok tagjai igenis rendelkeztek azzal a minimális jövedelemmel, amennyiből a pénztárcájukhoz igazított árakat ki tudták fizetni, szabad idejük alighanem fölösen is volt, kinézetükkel, magatartásukkal szemben pedig a belőlük élő kávéház nem támasztott speciálisabb kívánalmakat, mint amilyeneket az utca, a piac vagy a tömegközlekedési eszközök.

Más lehetett a lélektani helyzet a nagyon igényes kivitelezésű, főúri szalonokra vagy már-már templomokra emlékeztető, pompás üzletekben: itt a tér puszta látványa kikényszerítette a szertartásosabb viselkedést, de ezzel nem kizárta, hanem fölemelte a vendéget.
A kispolgár átmenetileg úrnak érezhette magát, s ha a játékszabályok betartását méltányoló kávés és a pincérek ilyenként kezelték, ilyenként is viselkedett. Színjáték volt az egész, ez kétségtelen, de hogy komoly nevelő hatása is volt, nem kevésbé biztos. A fiatalok erkölcseit a kávéháztól féltők számtalan jogos aggálya mellett sem feledkezhetünk meg arról, hogy sok, alacsony sorból származott fiú itt sajátította el a társasági viselkedés elemi normáit, a magasabb rangú vendégeket figyelve, hozzájuk igazodva tanult meg kulturáltan enni, köszönni, társalogni, nőkhöz közeledni.

Tolnai Lajos egyik, 1864-ben született elbeszélésének állításainkat tökéletesen alátámasztó (s mellesleg egy református pap tollából elég meghökkentő) bevezetőjéből az derül ki, hogy "szociális homogenitásról" szó se volt ugyan az ő korában sem, de valamiféle hierarchikus ülésrend azért létezett: "Igazán, a kávéház mostanában olyan, mint a templom, minden embernek be szabad menni, szegénynek úgy, mint a gazdagnak, s mindenki megtalálja benne a maga helyét épen úgy, mint az isten házában. A szegény, rongyosabb ruhájú egy kicsit közelebb valamivel az ajtóhoz - a gazdag, tisztességesebb öltözetű bemehet egészen a kávés kisasszony trónusáig. Óh itt az emberek közt nem igen nagy különbség van; az asztalnok legfölebb olyan forma kis osztályozást tehetne köztök, mint az egyházfi a hiveknél: a pénzesebb, illedelmesebb magaviseletűek előtt épen nem fösvénykedik szives hajlongásaival - a szegényebbek - mit? ezek úgy sincsenek ahhoz szokva. ... a kávéház az ujkori civilisatio temploma, hova a legutolsó, éhséggel küzdő mesterember is elhozza legalább vasárnaponkint áldozni valóját s felteszi a billiard-asztalra, vagy a cukros-szelencére. S ha ekképp a szegények is betérnek ide áldozgatni: a jobb módú, de nem első rangu háziurak ugyan miért kerülnék el." [10]

Bizonyos rendszert vitt a kávéházak életébe az is, hogy a nap különböző időszakaiban más és más vendégkör lepte el az asztalokat. Kosztolányi egy 1914-ben született tárcájában a következő - nyilván jócskán sarkított - "órarendet" állapítja meg: "Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig)." [11]

Ez az időbeosztás természetesen azokat a nagy belvárosi és körúti üzleteket jellemezhette, amelyeket a közönség mindezen rétegei vegyesen látogattak. Voltak azonban olyanok is, amelyekben csak bizonyos napszakokban "döngött a placc": például az Andrássy út mellékutcáiban az éjszakai életre berendezkedett kis zengerájokba, kurváskávéházakba napközben nemigen tette vendég a lábát.

 

Törzsvendégek, törzsasztalok

A pesti kávéház fejlődése során - demokratikus arculatának megőrzésével - felvett egy olyan vonást, amely ismereteink szerint ilyen mértékben egyetlen más európai nagyvárosra sem jellemző, ez pedig a vendégek foglalkozása szerinti "szakosodás". Ennek legkorábbi emléke Schams 1821-es városleírása, mely szerint "a Magyar Királyba színészek, a Hét választófejedelemhez jobbára nemesek, a szeminárium melletti Huglmann-ba [Hugelmann kávéháza a Philosophushoz] filozófusok [bölcsészek], a Váci utcai Koroná-ba görögök, az evangélikus templom mellett lévő kávéházba [Orczy] pedig zsidók járnak. Ezeknek itt van a börzéje. [12]" Radó Richárdnál teljes körkép található a 19. század közepi viszonyokról: "...Legrand bácsi »Kávéforrás«-a a Fürdő utcában a tisztes polgárok, céhek és egyesületek gyülekező helye volt. Odajártak még a magyar irodalom képviselői és az orvostanhallgatók. A jogászok és bölcsészek tanyája az Uri- (később Koronaherceg, most Petőfi Sándor) utcai Privorsky, később Pillwax-kávéház volt. Az Ujvilág-utcai »Sas«-kávéházba is egyetemi polgárok jártak. Nyárspolgárok és lókupecek látogattak a Hajó-utcai »Fehér hajó« és a Kishíd-utcai »Vadászkürt« kávéházba, amely utóbbi különben nagy újsággyűjteményéről volt nevezetes... a Nagyhíd-utcai és Országúti kávéházakba ügynökök jártak. A »Zrínyi« kávéház obskurus közönségéről és nagy kártyacsatáiról volt híres. A Szél-utcában volt a »Párizs városához« címzett kávéház, amelynek közönsége minden rendű és rangú emberekből állott. Az ott uralkodó feszélytelen társalgás és feltétlen szabadság csábította oda a vendégeket, többek közt a német nyelvű irodalmárok tartották ott állandó összejöveteleiket. Odajártak még az irodalom barátai: orvosok és előkelő kereskedők, valamint a Pesten időző franciák. A »Párizs városá«-ban volt a legtöbb lap. Közel a Dunaparthoz a Dorottya-utcai »Kaszinó-kávéház« reggelenként főleg dunai hajóutasokkal telt meg. Vasár- és ünnepnapokon kereskedősegédek látogatták. A legelőkelőbb kávéház kétségtelenül a Nagyhíd-utcai »Angol királyné« volt. E kávéház helyiségei valamikor a gabonatőzsde látogatóitól voltak hangosak... Érdekes közönsége volt a »Vigadó« kávéháznak is, amelyet a pesti társadalom vezető egyéniségei, továbbá színészek és azok barátai kerestek fel... A »Magyar király« kávéházba, amely a régi Színház-téren volt, a szomszédos német színház tagjain kívül pénzügynökök és uzsorások jártak. [13]"

Mitől vált egy-egy kávéház egy adott közönség törzshelyévé? Fontos befolyásoló tényező volt valamilyen sokak által látogatott vagy népes alkalmazotti gárdával rendelkező intézmény közelsége: a 20. század elején az írókat, szerkesztőket - Kiss József személyes jelenlétén túl - az Athenaeum nyomda és kiadóhivatal vonzotta a Centrál- ba, az ügyvédeket (és a pénzért bérelhető hamis tanúkat) a börtön és a bírósági épületek a közeli Seemann-ba, a rendőri riportereket a kapitányság a Gresham-be, a kofákat a csarnok a Nádor-ba és a Csarnok-ba, a medikusokat, fiatal orvosokat a klinikák az Üllői úti Medikus-ba. A többinél egyszerűen csak arra gondolhatunk, hogy az adott foglalkozási kör egy meghatározó képviselője elkezdett járni egy, a lakásához közel eső helyre, s a barátaiból, ismerőseiből verbuválódott törzsasztal végül a hely olyan jellemzőjévé lett, hogy az egészet elkezdték szakmai törzskávéházként használni és emlegetni.

Bár asztaltársaságok hallatlanul nagy számban működtek a városban, adatokkal csak azokról rendelkezünk, melyek korabeli vagy későbbi írásokban szóba kerülnek, ám a foglalkozás szerinti összetétel ezekben tükröződő arányainak semmi közük a valósághoz. A források csökkenő mennyiségi sorrendben tudósítanak írói és újságírói, művész-, politikus- és tudósasztalokról, s a számtalan polgári asztaltársaságot csak szórványosan említik. Mi most csak a legkevésbé ismert kérdéskörrel, a polgárság törzshelyeivel foglalkozunk.

Tábori Kornél a "kávéváros" fénykorának utolsó pillanatában, 1914-ben megjelent riportkönyvében [14]külön fejezetet szentel a vendégek foglalkozása szerint szakosodott törzskávéházaknak. Kövessük felsorolását, adatait táblázatba foglalva és kiegészítve azzal, amit más források nyomán sikerült kideríteni a 20. század eleji állapotokról.

Ne feledkezzünk meg az egyazon megyéből vagy vidéki városból Pestre került embereket tömörítő asztaltársaságokról, amelyekből ugyan ismereteink szerint egyetlen kávéház esetében sem vált az üzlet jellegét meghatározó közösség, de a címtárakban ott a nyomuk: jászok, Bács- Bodrog megyeiek, pápaiak, győriek, pécsiek társaságai adják meg hivatalos helyiségként a törzskávéházukat. Őket a közös emlékek tartották össze, s segítettek is a frissen Pestre érkezetteknek: lakást, állást találni, helyismeretet szerezni stb.

A nemzetiség vagy felekezet szerinti szakosodás ritka volt. Mint láttuk, a 19. század közepén a német irodalmárok és a városban megforduló franciák törzshelyéről maradt egy-egy futó nyom. A régi Belváros szerbek lakta negyedében, a Hajó utcában ki tudja, mióta működött Kafana Szrbszka az I. világháború kitörésekor kényszerűen megszűnt. Tárgyalt korszakunkon már kívül esik, de érdekessége miatt említendő a Podmaniczky utcai Ermitázs, amely a világháborút követően orosz menekültek tanyája [15], valamint "a legsötétebb Ferencváros" mélyén működő muszlim kávéház, melyről az Esti Kurir 1929-es naptára számol be színes riportban (pontos helyének megjelölése nélkül). [16] A Budapesti lengyel egylet a századfordulói címtárakban a Duna Corso kávéházat adja meg székhelyeként - ez elegáns és drága hely volt, tehát az egylet tagjai magasabb társadalmi rangú személyek lehettek. A Pesti bolgár kör - amely javarészt kertészekből és zöldségkereskedőkből állt - a Csarnok kávéházban tanyázik. Említsük meg végül a cigányokat, akiket nem a nemzetiségük, hanem a hivatásuk gyűjtött egybe hajnali rumos feketére a Magyar Czigány- zenész Otthon és néhány másik kis józsefvárosi kávéház asztalainál.

Felekezet szerinti törzshely egyetlen egy volt a városban: a legendás hírű zsidó kávéház, az Orczy. Az Országút és a Király utca sarkán működött 1795-től a ház lebontásáig, 1936-ig. Ez volt Pest egyetlen "glatt-kóser" (a rituális előírásoknak maradéktalanul megfelelő) kávéháza, amely egyben a házitanító- és kántorbörze színteréül is szolgált. [17] A fiatal Vámbéry Ármin is volt "árucikk" a melámed-piacon: "Ebben a piszkos, a legkülönbözőbb dohánynemek füstjétől illatos helyiségben... tarka sokaságban tolongott egymás hátán a városi és falusi zsidóság, mely feketekávéját szürcsölte, vagy fülsiketítő lármát csapott, ádáz taglejtésekkel beszélve és kiabálva.... Délután egy és négy óra között a legpokolibb volt a tolongás és a lárma a pedagogusoknak ezen a börzéjén: ez volt az általános találkozás legfőbb ideje. Egy félreeső padon ültek a facér tanítók, és szorongva lesték az ügynökök szemejárását, amikor kivált a tömegből, és a vevővel, jobban mondva a jövendőbeli principálissal, megállt a pad előtt, szemlét tartott a jelölteken... Szorongó szívvel, mély megszégyenüléssel, órák hosszatt üldögéltem én e padokon, több, egymásra következő délutánon át..." [18]

Móricz Zsigmond egy évvel a ház lebontása előtt, még mit sem sejtve téved be ide a Városházáról jövet. "Alacsony, igen kellemes, halk boltívek. A tapéta sötét tajtékszínűre érett. A vendégek is megöregedtek... - meséli. - Kik járnak ide? - Ide ősi idők óta a gyapjú- és nyersbőrkereskedők. Mindig azok." Egy régi vendég, "idős, elegáns úr" anekdotázik a még régebbiekről: "Tizenhét éves korom óta járok ide. Emlékszem, mikor legelőször leültem, annál az asztalnál, kávézni, bejön egy kis öreg nyúlbőrös ügynök s megáll mellettem. »Kérem, uram - azt mondja -, maradt nekem egy darab kifli a zsebemben, reggeltül. Nincs fogam, nem tudom elrágcsálni: engedje meg fiatal úr, hogy megmártsam a csészéjében.« [...] így kínáltatta meg magát naponta reggeli kávéval... Mert persze mindenki neki adta az egész csésze kávét..."

Az idős vendég ekképpen festi le az Orczy századvégi életét (s nyilván korábban sem volt másképp): "Ezt a kávéházat úgy tessék megnézni, hogy milliárdok cseréltek itt gazdát. Ez volt a bőrbörze. Ebben a kis helyiségben a Balkán és a Nyugat, Bécs fogott kezet" volt nap, hogy egy nap alatt több árut vettem meg, mint amennyi ma az egész Magyarország bőrprodukciója. Megvettem egész Kis-Ázsia birkabőrét például... [Mára] itt mindenki tönkrement, mint a Löbl bácsi. Mit mondjak, 1920-ban még volt neki hárommillió dollár értéke. Ma ügynök... Örül, ha egy pár pengőt megkeres. Az volt a jó világ... amikor mindennap harminc-negyven falusi szekér állott be az udvarra..." [19]

A "semmi különöset" nem kínáló polgári kávéházakról és a lakóhely szerint szerveződött, valamiféle szabályokkal és célokkal rendelkező, tehát félig-meddig egyesületként működött számtalan asztaltársaságról, melyek tagjai értelmiségiek, tisztviselők, iparosok voltak, keveset tudunk. Dokumentum, visszaemlékezés alig maradt róluk. Mivel foglalkoztak? Miről beszélgettek? Mennyi időt töltöttek együtt?
Az alábbiakban kettőt mutatunk be ezek közül, amelyek jól tükrözik a századfordulói, század eleji állapotokat.

Az egyik egy hosszú életű és igen népes budai asztaltársaság, amelynek történetét és szabályzatát elnökük, Benedek Sándor pénzügyminisztériumi osztálytanácsos adta ki 1896-ban. A III. kerületi Újlaki Első Magyar Asztaltársaság-ot 1881-ben alapította néhány újlaki polgár. Céljuk "jótékonyságot gyakorolni a szegény iskolás gyerekek iránt, s fejleszteni a társadalomban a magyar nemzeti irányt". "Ez utóbbi célkitűzés annál is érdekesebb - miközben jól jellemzi a régi századvég heves magyarosító törekvéseit -, ha rápillantunk a társaság valószínűsíthető nemzetiségi/felekezeti összetételét bemutató táblázatra, amely a nevek alapján oly vegyes képet mutat, mint a város egésze": [20]

magyar	55
német	75
zsidó	26
szláv	11
görög	1
összesen	168

A névsorban feltűnően sok a névazonosság. "Egyes esetekben" apákról és fiúkról van szó, de testvérpárok is akadnak. A közös asztaltársasági tagság egyrészt jelzi a rokoni összetartozás erejét, másrészt pedig azt, hogy a társaság kor szerinti összetétele is egészségesen vegyes volt. Az idősebb nemzedék számára ez az utánpótlást, a társaság jövőjét biztosította, a fiatalok számára pedig nemcsak a »magukhoz való« fiúkkal való barátkozásra adott lehetőséget, hanem a felnőtt világba való beilleszkedést, az előbbre jutáshoz szükséges kapcsolatok kiépítését is segíthette."

Ide iktatjuk a tagok foglalkozását bemutató táblázatot, amelyben "magas rangú állami tisztviselők, gyárosok, igazgatók, orvosok, tanárok, gyógyszerészek és az összejöveteleknek helyet adó kávés (Güttler Vince) mellett a középosztály alsóbb rétegeinek képviselői és különféle iparosok is szép számmal szerepelnek".

Városi és magánhivatalnok	33
Kereskedő	21
Orvos, gyógyszerész	16
Gyáros	9
Iparos	9
Irodafőnök és titkár	9
Gyár-, malom-, fürdőigazgató	7
Vállalkozó	5
Iskolaigazgató	5
Tanító, tanár	4
Építész	5
Mérnök, gépész	5
Ügyvéd	4
Birtokos és háztulajdonos	5
Királyi és miniszteri tanácsos	3
Pénzintézeti igazgató	2
Jegyző	2
Számlaellenőr	2
Hivataltiszt	2
Vendéglős és kávéháztulajdonos	2
Hírlapíró	1
Lelkész	1
Elöljáró	1
Városbíró	1
Rendőrkapitány	1
Könyvnyomdász	1

Mint az elnök történeti összefoglalójából kiderül, a magyar nyelv ápolásának egyik módja az volt, hogy az idegen szavak használatát pénzbüntetéssel sújtották. Komoly bevételeket jelentettek a társaság által rendezett bálok és a tagok személyes adományai is, továbbá fenntartottak egy jégpályát a Lajos utcában, ami szintén szép jövedelmet hozott. Szponzoraik is voltak óbudai gyárosok és az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár "személyében": ez utóbbitól, amelynek több alkalmazottja is tagja volt a társaságnak, évi 25 forint támogatást kaptak. Az így befolyt pénzeket jótékony célokra fordították: 15 éves fennállásuk alatt megrendítően nagy összeget, körülbelül 6000 forintot költöttek szegény gyerekek felruházására, továbbá 3000 forintos alapítványt tettek az 1890-ben létesült polgári leányiskola javára.

"Az asztaltársaságnak sok tisztségviselője volt: örökös tiszteletbeli elnök, elnök, alelnökök, pénztárnok, titkár, jegyző, »a gyereköltöztetés fáradságos tisztével összekötött gazdai állás« betöltője (az egyik iskolaigazgató, aki nyilván jól ismerte a rászoruló gyerekeket és családjaikat) voltak »hivatalos« orvosaik és ügyészük is..." A rangkórság persze régi betegség, ám a társaság sokirányú aktivitása láttán el kell ismernünk, hogy a címeknek legalábbis egy része nagyon is valós felelősséget és tényleges teendőket takart. "Tevékenységük abban a korban, amikor az állami szociális gondoskodás még gyerekcipőben járt, nagyon is hiánypótló és hasznos volt" - foglalja össze a tanulmányró. Hány és hány ilyen asztaltársaság működött Budapesten, amíg 1950-ben rendeletileg föl nem oszlatták valamennyit...

A Czárán asztaltársaság, amelynek Czárán és Környéke címmel még időszakos lapja is megjelent Báró Rébusz, azaz Bartóky József földművelésügyi államtitkár szerkesztésében, a Belvárosi kávéházba járt az I. világháborút megelőző években mint "a főváros legnagyobb és legelőkelőbb társasága". "Czárán István abban az időben budapesti királyi főügyész volt. Dusgazdag, puritánizmusáról ismert agglegény, akinek egyetlen szórakozása a kávéház volt. Ott ült társaságával uzsonna idején és vacsora után, egészen az éjféli órákig. Társasága az idők folyamán nagyon felszaporodott, ugyhogy 1914-ben már körülbelül ötven főből állott (...) tagjai voltak Czáránon kívül, aki egyúttal az elnöki tisztet is betöltötte: Rohonyi Gyula igazságügyi államtitkár, később Bosznia-Hercegovina polgári kormányzója, Bartóky József földművelésügyi és Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár, gróf Klebelsberg Kunó, akkori közigazgatási bíró, a későbbi miniszter, Darányi Béla, Serbán János és Csorba Ferenc miniszteri tanácsosok, Harmos Gábor közigazgatási bírósági tanácselnök, Nyeviczky Antal kuriai bíró, Wallon Dezső közigazgatási bíró, Kovács Jenő, a vádtanács elnöke, Pulszky Garibaldi, a kassa-oderbergi vasút igazgatója [...] Fráter Lóránd huszárkapitány [a magyarnóta-szerző], Zemplény Tivadar festőművész, Horvay János szobrászművész, néhány orvos, földbirtokos és háztulajdonos. [Az asztaltársaság] célja volt az alapszabályok szerint »a jó levegőben a tagok testi és lelki gyönyörködtetése.«" [21]

A Czárán és Környéke egyik 1911-es száma közölte Czárán téli menetrendjét, amelyet érdemes ideiktatnunk.

Indul a Reáltanoda-utcából,
lakásáról d. u. 4.12-kor

Érkezik a Belvárosi
Kávéházba " 4.15- "

Indul a Belvárosi
Kávéházból " 7.05- "

Érkezik a Corsóra " 7.10- "

Érkezik a Kovács-vendéglőbe " 7.38- "

Indul a Kovács-vendéglőből " 8.20- "

Érkezik a Belvárosi
Kávéházba " 8.22- "

Indul a Belvárosi Kávéházból " 11.15- "

Érkezik a Reáltanoda-utcába,
lakására éjjel 11.22- "

"A kávéházi tartózkodás ideje a »menetrend« szerint összesen 6 óra, amit egy rövid séta és a másutt elköltött vacsora szakít meg. Tekintettel arra, hogy a főügyész úr nyilván ebédelt is valahol, amire megint csak kellett legalább egy órányi idő, azt állapíthatjuk meg, hogy csaknem annyi időt töltött beszélgetéssel a kávéházban, mint amennyi a munkaideje lehetett.
Ha feltételezzük is, hogy az asztaltársaság más tagjai - például a nős emberek - nem ültek ott se minden nap, se minden alkalommal ilyen hosszú ideig, az mindenképpen nyilvánvaló, hogy egy - akár kötött munkaidőben dolgozó - értelmiségi életében kiemelten fontos szerepe volt a kávéházi tartózkodásnak és társas életnek, és erre más tevékenységekhez képest sok időt szántak" - összegzi helytállóan Kovács Réka. [22]

Tegyük hozzá mindehhez, hogy a budapesti embernek nem egyetlen törzshelye volt. Járt a lakásához közel esők valamelyikébe, kollégáival a munkahelye vonzáskörzetében lévőkbe vagy egy szakmai törzskávéházba; ha barátaival akart találkozni, arra nyilván nemegyszer az ő törzshelyükön került sor; ha szórakozni is akart, akkor zenés kávéházat kellett választania, és így tovább. Ha ezt tudjuk, nem lepődünk meg Molnár Ferenc szavain: "A kávéházi népet nem lehet sokáig bolonddá tartani. Valami nagy józanság, jólértesültség, beavatottság jár nyomában ennek az egyébként rút életnek" amit az egyik kávéház délután kettőkor tud, azt délután ötkor tudja valamennyi. Ez sehol a világon nincs. És a közéletnek ez az intenzivitása, a dolgok nyilvános megvitatásának ez a nagy és egyre nagyobbodó lehetősége az egyetlen mentsége a kávéházi életnek a gondolkodó szemében." [23]

 

Nők a kávéházban

A közhiedelem - és néhány közelmúltbeli, a témába vágó tanulmány - szerint a nők a 19. század végén, de még inkább a 20. század elején kezdődő hosszú küzdelem során vívják ki maguknak a jogot, hogy beülhessenek a kávéházakba. A források körének kibővítése nyomán ezt az elgondolást radikálisan módosítanunk kell, ugyanis azt bizonyítják, hogy a nők nem csupán a 19. század végétől, hanem jóformán kezdettől ott voltak a kávéházban, férjük vagy szüleik oldalán, barátnői körben csapatostól, sőt - ez nyilván elsősorban az önálló életvitelű, alacsonyabb rangú nőkre, például a különféle árusokra, kézműves leányokra, prostituáltakra igaz - akár egyedül is.

Townson idézett útleírásában, láttuk, kofák kávéznak a város legelegánsabb üzletében. Gvadányi József leírásának egyik versszakából kiderül, hogy ugyanitt "dámák" is zsinatolnak, akik nem tartozhatnak az alsóbb néposztályokhoz, hisz a bájos ifjú grófnő kezet fog velük (s bár a szöveg ezt nem mondja ki világosan, úgy tűnik, nem azért nem csatlakozik hozzájuk, mert tiltja az illendőség, hanem azért, mert a kávéházban akkora a tolongás, hogy bejutni sem igen lehet):

Ezen szép dáma is ide elérkezett,

Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,

Más dámákkal fogott ajtón által kezet

De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett." [24]

Széchenyi István Az emberi fészek filozófiájáról című, töredékben maradt munkájában így elmélkedik: "Gyerünk... kávéházból, bor-, sör- és pálinka mérésből színházba, sétahelyre, cukrászdába, az utcára, majombódékba stb., és mindig zsúfoltság tele találjuk ezeket a helyeket. [...] Az említett szórakozó- és mulatóhelyeken és élvezetekben mindent összevéve alig mutatkozik egyharmadánál, egynegyedénél, sőt egytizedénél több »fehérnép«. A világ azonban halad... és egy idő óta a szépnem is nagyobb számban vesz részt az említett házonkívüli örömökben és élvezetekben. Nem lehetetlen, hogy maholnap éppen oly nagy számban járja majd az asszony, a leány a bor-, sör-, pálinkaméréseket és kivált a kávéházakat, mint a férfiak [...] Hiszen vendéglőkben, sőt sok alkalommal kávéházakban is sokkal szebb számban vesz részt már asszony, hajadon és »demimonde«, mint azelőtt csak néhány évvel is." [25]

Források igazolják, hogy nők olykor még biliárdoztak is - ezt pedig csak kávéházban tehették: nemigen feltételezhető, hogy polgári otthonokba asztalt állítottak, más vendéglátóhelyeken viszont egyenesen tilos volt.

Arra is találtunk bizonyítékot, hogy a 19. század közepén a kávéházba férjükkel együtt érkező asszonyok egyébbel is foglalatoskodhattak, mint hogy az újságokba temetkezett uruk oldalán unatkozzanak. Az alábbi, 1856-os dátumú újságpletykából - ha közvetve is - az derül ki, hogy eltávolodhattak mellőle: efféle kis liezont mégsem lehetett a felszarvazásra ítélt áldozat orra előtt, ugyanannál az asztalnál szövögetni. "Egy bizonyos úr rendesen elszokta vinni nőjét kávéházba, hol az, míg férje újságot falt, egy csinos fiatalemberrel fűzött, férjére nézve nem a legszebb jövővel kecsegtető viszonyt. Egykor a fiatal lovag elmarad a szokott kávéházból, s szerelmes nőnk a nagy búnak és bánatnak miatta sorban veszi a kávéházakat, azon reményben, hogy feltalálandja Adonisát. - Fehéret! - kiáltja egy bizonyos kávéházban, a fehér ott terem, a nő felpillant, elsivalkodja magát, elájul, s mind ez egy pillanat műve. Miért? Mert a keresett és megtalált Adonis a kávét hozó pinczér vala. Mintha bizony az a szegény pinczér tehetne róla, hogy pinczéri pályára nevelték szülei!" [26]

Számunkra az a legérdekesebb, hogy a cikkró a szerelmes fehérnép vándorútjában nem talál semmi kivetnivalót: szemlátomást nem annak van "hírértéke", hogy sorjában több kávéházba is bemegy egyedül, leül és rendel valamit, hanem csak annak, hogy elalél a rangján aluli flört gondolatától.

Toldy István az 1860-as években szaladta végig azokat a pesti kávéházakat és kioszkokat, "hova nők szoktak járni". Szerzőnk maró gúnnyal szögezi le mindjárt írása első mondatában, hogy "ez is egy vívmánya a 19. századnak", s láthatóan nincs ínyére, hogy a nappal rokkát pergető, este bibliát forgató nagyanyák kora rég lejárt, ám szerencsénkre nem is egy olyan üzletet ismer, ahol barátnőjét titkos légyotton kaphatja: Kugler cukrászdáján kívül nyolcat sorakoztat föl, s arról is tudósít, mivel foglalatoskodnak bennük a hölgyvendégek.

A Kávéforrás nemdohányzó női termében mama és leánya nézeget egy francia képes folyóiratot, s a szerző jóvoltából tanúi lehetünk annak a meghökkentő jelenetnek, amidőn egy harmadik nő itt keres (és talán talál is) munkát magának: francia nyelvmesternő ül lesben a szomszéd asztalnál, s tüstént "névjegyével boldogítja" a családot. Ugyanitt egy másik asztalnál olvasó hölgy ugyanúgy viselkedik, mint hasonló helyzetben a férfiak: "nagy elmerülten olvassa a világ eseményeit, s valahányszor egy szakaszt elolvasott, mellette ülő barátnéjához fordul, ki a »Fremdenblatt« inserátáiban gyönyörködik, s jól tartja őt kételyeivel és reményeivel. Egy negyedóra alatt megoldja a római kérdést, a keletit, teremt éjszaki s déli kérdéseket, s bámulatos könnyedséggel kijelöli a békés és harcias megfejtések minden lehetőségét; nem törődvén vele, hogy siket füleknek beszél, mert barátnője egy házassági ajánlatot olvas a másik után" [27]

(Táncsics Eszter naplóbejegyzései kapcsán egyébként Gyáni is fölfigyel rá, hogy a fiatalasszony férjével együtt nagyon is rendszeresen jár kávéházakba olvasni: állandó délutáni szórakozásuk séta közben vagy után betérni újságokat lapozgatni és kávézni.)

Kövessük tovább Toldyt. A német színháztéri (a mai Vörösmarty tér) Fischer kioszk kávéházának leírásakor mellesleg azzal a fontos értesüléssel szolgál, hogy a jelenet női szereplői két emberöltővel korábban már ugyanide jártak: "Néhány agg hölgy, ki nem tud megválni azon helytől, melyen a század elején először vette észre, hogy van szívdobogás" megannyi kialvás felé siető pislogó szem, mely már csak a nehézkes pápaszemek segélyével érintkezik a külvilággal, - ez az egész közönség, melynek tisztes ősz és kopasz fejei közé csak ritkán vegyül egy gyermek vagy unoka fürtös fejecskéje."

A szomszédban, Privorszkynál "egész családok, a mamán kezdve a legapróbb csemetéig" komoly szándékú mamák, kiknek lányaihoz csak a házasság előszobáján át férhetni, megüllepedett fiatalemberek, kik már bálban s kioszkban menyasszonyt keresnek""

A budai ellipsz (az Alagút fölötti, népszerű sétahely) kávéháza is férfi-minta szerint működik: "A hivatali hierarchia székel itt híven megőrizve a rang igényeit. A ministeri tanácsosnék hangadása mellett a titkárnék vezérlik a fiatal fogalmazónékat, s az egészet a penzionált tisztviselőnék keretezik be."

Az Újtéri (= Szabadság téri) kioszkban, amely "a koronája valamennyinek", "a mágnes a közönség másik s nagyobb fele, a nők. Szép toilettek, susogó selyemruhák, - de ez itt csak mellékes, csak eszköz. Mosolygó leányok, férjes vagy férjetlen »özvegyek«, nehezen megközelíthető vagy könnyen hozzáférhető szívek, - szépség, ifjúság, szellem, s gyakorlati életnézetek, - néhol már tapasztalás is" Ez a kioszk harctér, melyen a két nem megmérkőzik""

Ne is szaporítsuk tovább a szót. A női kávéházhasználat elítélése minden korszakban a férfitársadalomnak az emancipációval szembeni ellenkezését, védekezését tükrözte. Az álszent szólamokon alapuló hadakozás több okból is kudarcra volt ítélve: teljes ellentétben állt a kávésok érdekeivel - a századfordulón sok üzlet hirdette magát "szolid, családi kávéházként", ami világosan a női közönség megnyugtatását célozta, sőt sok kávés kifejezetten az ő kedvükért járatott méregdrága párizsi divatlapokat és más külföldi folyóiratokat -, de ellentétben állt az asszonyok érdekeivel is, akiknek eszük ágában sem volt otthon kuksolni, mialatt férjük a kávéházban ült. Mentek bátran ők is, vele ugyanoda vagy barátnőkkel egy másikba. (Egyedül járkálni valóban nem volt tanácsos, de nem a kávéház volt a legveszélyesebb hely: az "aszfaltbetyár" kifejezés, amely a 19. század végétől bukkan fel a pesti köznyelvben, az utcán pimaszul ismerkedni próbáló, nőket zaklató figurákat jelölte.)

Bizonyos kötöttségek azért megmaradtak: az urukkal együtt járó asszonyok csak akkor ülhettek a közös asztalhoz, ha kifejezetten házaspárok összejöveteléről volt szó. Az irodalmi és politikai asztaltársaságokhoz szinte mindvégig csak férfiak tartoztak. Vázsonyi Vilmosné így emlékszik az Abbazia-kávéházbeli Eötvös-asztal illemszabályára: "Mi asszonyok még abban az időben nem ülhettünk ennél az asztalnál, hanem a közeli asztaloknál telepedtünk le. Eleinte az urak mind az újságot olvasták, mert hisz ezeknek a tartalma adta meg a társalgás és a vita tárgyát. Addig, míg az újságolvasás tartott, mi asszonyok traccsolhattunk, de azután, amikor megkezdődött a vitatkozás, akkor az odaadó kibicek szerepét játszottuk." [28]

Kaffka Margit számára különösen nagy megaláztatás lehetett, hogy a Nyugat összejövetelein a "női asztalhoz", a feleségek közé száműzték. Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona Krúdynéval (az elsővel, Satanellával) és Szini Gyulánéval együtt a Newyork karzatán várta az emeleti Otthon- körben vívott kártyacsaták esetleges nyereményét, amiből jó esetben a konyhára is jutott valami. [29]

A férfiak morgása végül is csak annyiban volt eredményes, hogy a közvélemény elméletben rossz szemmel nézte azt a gyakorlatot, amelyet az arisztokráciához, illetve a nagypolgárság legfelső rétegéhez tartozó, inkább cukrászda-párti hölgyek kivételével mindenki folytatott, s amely - főként a századfordulóra megépülő, elegáns, vonzó körúti üzletekben - férfiszemmel nézve elképesztő méreteket öltött. Gerő Ödön, aki 1891-ben járta végig Budapestet, felháborodottan tiltakozik a kávéházi nőinvázió ellen. Írásából kiderül, hogy a jelenség többé-kevésbé minden városrészre jellemző, de a terézvárosi asszonyok egyenest törzsasztalt tartanak fenn, ahová gyerekeiket is magukkal viszik. [30] Ugyanezért háborog Ágai Adolf is, aki szerint ez "se nem keleti, se nem nyugati, hanem tisztán budapesti szokás. Amit Bécsben, Berlinben tapasztaltam e részt, messze marad el attól a táborozástól, melyben a budapesti asszonyok találkoznak hosszu trécselésre a télen jól fütött ékes teremben, nyáron a gyalogut felét elfoglaló u. n. kerti helyiségben, melynek borostyánbokrai között s ponyvái alatt vigan csörgedez a pletyka." [31]

Ezután ismertet egy kis történetet, mely szerint magas társadalmi rangú, idős ismerősével botorul letelepedett egy "foglalt" női asztalhoz, ahonnét azután a "jogos tulajdonos" barátnőivel együtt látványosan kiszekírozta. "Persze, hogy nem uriasszonyok valának a mi jól fegyelmezett női támadóink ám ez a kicsi vázlat... mégis bizonyit a kávéházi hölgylátogatásnak épp oly fonák, mint izléstelen szokása ellen" [32] - zárja teátrálisan a szerző.

Az "ízléstelen szokás" mértékéről Krúdy is tudósít: "A cikóriaszagú New York kávéházban... vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt..." [33]

Hogy miért járnak a nők kávéházba? Egyfelől ugyanazért, amiért a férfiak: az ingyen világosság, fűtés, újságok kedvéért; barátnőkkel találkozni (amire az otthon esetleg alkalmatlan volt vagy annak ítélték); de azért is, mert - mint Kóbor Tamás 1892-93-ban írott kávéházi cikksorozatának utolsó részében, amely a "Női termek" címet viseli, dohogva bár, de pontosan megfogalmazza -: "A legkényelmesebb és legolcsóbb érintkezési forma... a kávéházi uzsonna.
Ott a hölgyek találkoznak, egyik sem vendége a másiknak, a látogatást nem kell visszaadni, az uzsonna költségeit ki-ki a maga személyére viseli csak. Így verődnek össze azok a sajátságos női törzsasztal-társaságok, amelyek nyári délutánokon az Andrássy út aszfaltját lepik el mindig ugyanabban a csoportosulásban, és folytatják azt a beszélgetést fagylalt és jegeskávé mellett, amelyet nagyanyáiknak az ő egyszerű, tiszta nappalijokban kezdtek meg illatos, saját maguk főzte kávéjok mellett, melyet barátnőiknek jószívvel szolgáltak föl." [34]

A férfiaktól való elkülönülés szabálya a művészvilág tagjaira, színésznőkre, táncos- és artistalányokra nem vonatkozott. Szép Ernőnek Az Est-ben megjelent kis tárcái között szerepel egy gyorsfénykép a körúti Royal Orfeum sarkán megbújt, aprócska Bohémtanya kávéházról, ahol "a délutáni órákban harsan fel az élet, amikor az artistanők, orfeumi és kabaré-színészek és a velük szolidáris önkéntes bohémek felkelnek. Pár perc alatt benépesül a víg tanya az ő mindennapi törzsvendégeivel, akik persze kivétel nélkül ismerik és tegezik egymást... ott látod az asztalkák körül a kedves kis angol és francia táncosnőket a télikertből, amint lelkiismeretesen olvassák a nemzetközi artistaujságot. Vagy már a kártyaasztaloknál látod őket, mert a könnyelmű magyar nőktől és varietéművészektől hamar eltanulják a kártyát." [35]

Mielőtt azt gondolnánk, hogy a kávéházba járás minden esetben tökéletesen ártatlan mulatság volt, érdemes felidéznünk Tábori Kornél és Székely Vladimir egyik pompás kis riportkönyvének "A titkos prostitúció" című fejezetét, amelyből éppenséggel nem ez derül ki. "Igen sok nő van Pesten, aki tulajdonképpen a testéből él, de azért nem tekinti magát perditának, és nem is akar az lenni [...] tulajdonképpen passzióból, szerelemből és nem kenyérkeresetből keresi a szerelmet, de ha már megtalálta, hát bizony, minthogy a női test érték, szerényen vagy kevésbé szerényen elfogadja az ellenértékét... Alkalmas hely... az ilyen hölgyek pillanatnyi pénzzavarának kisegítésére a nappali kávéházak sok helyisége. Mégpedig a legfényesebbek, ahová a legjobb férfitársaság jár, és ahol legdrágább a kávé. Az ilyen kávéházak asztalait délutánonként egész rajokban lepik el a harcra kész asszonyok, színinövendékek, külvárosi színésznők, artistanők csipkeblúzban, selyemszoknyában és tollas kalapban. És a kihívó pillantások, a mosolyok, integetések röpködnek egyik asztaltól, a nőktől a másikhoz, a férfiakhoz és vissza. Az üzleteket nemegyszer ott, a kávéházban kötik meg, félrevonulva abba a helyiségbe, amelyet a modern technika angol úttörői egészen más célra eszeltek ki... gyakran következik a lebonyolítás is, valamely környékbeli szállóban vagy a férfi, s ritkábban a nő lakásán. [Ám olykor] jobb híján ott megy végbe, ahol egyébként az üzletek megkötése szokott történni, meg azok az emésztés körébe tartozó életfunkciók, amelyeknek ez a hely tulajdonképpen szentelve van." [36]

A szerzőpáros ezután beszámol egy látványos körúti botrányról, amikor is a fényes kávéház fogorvos-asztalánál egymás feleségének buzgón udvarló kollégák sem átallották a tettrekész asszonykákkal e célra használni az angol úttörők találmányát - közben "az anyóka, aki ott kinn ül, álmatagon bólogatott és szeletelte a papirost" -, mígnem három párocska esetében is eljött a lebukás és pofozkodás pillanata. A történet - és a kötet többi, nemkülönben elgondolkodtató históriája - olvastán érthetőbbé válik az egyébként szintén kávéházban élő Molnár Ferenc morgása: "Ennek a városnak moralitását és munkaképességét jobban aláásták a nappali kávéházak, mint ahogy aláásná tizenöt új szórakozóhely, ahol vacsora után egy vidám órát tölthet az ember". [37]

Természetesen megint más kérdés az éjszakai zenés kávéházak női közönségének összetétele és megítélése. Ezeken a helyeken úrinő valóban nem fordulhatott meg férfikísérő nélkül, sok esetben még úgy sem. Mint Varga Éva fogalmaz, itt a hölgyvendégek egy részéről "nem állapítható meg egyértelműen, hogy a személyzethez vagy a közönséghez tartozik-e. Gyakran részt vesznek a kiszolgálásban vagy fellépnek a műsorban, miközben ők maguk is vendégek." [38]

Kávéházi foglalatosságok

Mivel is foglalkoznak a polgárinak mondható kávéházakban összegyűlő kisebb-nagyobb társaságok? Láttuk már: főként újságolvasással, beszélgetéssel, pletykával és - amiről eddig nem ejtettünk szót - játékkal. Hadd mutassunk be most néhány korabeli emlékezőtől ránk maradt dokumentumot ezekről a tevékenységekről is.

A reformkor "szakosodott" üzletei közül eleven kép maradt ránk a Pilvax előzményéről, Privorszky Renaissance kávéházáról: "... az első bevezetés után a fiatal törvénygyakorló maga jószántából is majd mindennap elvetődik az uriutcai kávéházba, mert sok unalmas munkája végeztével... üres óráit itt töltheti el legéldelhetőbben azon vele rokonszenvű, vele egyszőrű társak és vidor barátok közt, kikkel bizalmasan, otthoniasan mulatnia a neki annyira idegen s mindnyájunknak kevés szellemi élvet nyujtó fővárosban legnagyobb gyönyörére válik. [...] Azok, kik e mulatóhelyen ujságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni... faggatják egymást mindenféle szövevényes (captiosus) jogkérdéssel, s a magyar törvények majd minden szakát nagy tüzzel vitatják meg..." [39]

Nagy előnye a kávéháznak, hogy - az otthoni vendégeskedés illemszabályaival ellentétben - a beszélgetés kezdeményezését és abbahagyását illetően a felek gyakorlatilag teljesen szabadok: az alkalmi vagy állandó beszélgetőtársakat a sértődés veszélye nélkül, bármikor büntetlenül ott lehet hagyni. Ez még a viszonylag kötöttebb asztaltársasági formák között is igaz volt. A föntebb említett, magas rangú állami tisztviselőket, jogászokat, egyetemi oktatókat tömörítő Czárán-asztaltársaság az alábbiakban fogalmazta meg a "házszabályokat": "Minden tagnak jogában állott: 1. leülni az asztalhoz, ha volt hely. Ha nem volt hely, a tag joga akkor is épségben maradt, de gyakorlása szünetelt. 2. Mosolygó arccal dühöngeni, ha nem volt hely. 3. Vitaanyagot dobni a gyanutlanul kávézók közé. 4. Elmenni oda, ahová és amikor tetszik. Nem volt jogában a tagnak: az elnök helyére ülni. 2. Megkérdezni az érkezőt, hogy honnét jött és megkérdezni a távozót, hogy hova megy. A gondolat azonban a jelenlévőkkel szemben szabad volt." [40]

Hogy miről beszélgettek a vendégek, az természetesen számtalan tényezőtől függött: társadalmi hovatartozásuktól, attól, hogy alkalmi vagy állandó partnerekkel társalogtak-e, történt-e a politikai, a művészeti vagy a társadalmi életben olyasmi, ami haladéktalan megvitatást kívánt; kellett-e óvakodni a közelben ólálkodó spicliktől; józanok voltak-e a társaság tagjai; ült-e az asztalnál nő, ha igen, miféle, és így tovább. Általános érvényű bölcsességeket ez ügyben nem próbálunk megfogalmazni, s eltekintünk attól is, hogy a számtalan kínálkozó irodalmi szövegből bővebben szemelgessünk: csak azt tudnánk bizonyítani velük, hogy gyakorlatilag nem volt olyan beszédtéma, amiről a kávéházban ne lehetett volna eltársalogni. A csapongó eszmecserék szép példáiként idézzük mégis Nagy Ignác 1843-as Torzképei-t és Kosztolányit, aki az Esti Kornél-ban eleveníti föl a Newyork karzatának 1909-es hangulatát.

Nagy Ignác kispolgárai közül "Némelyek az Ofner Zeitung politikai hírei fölött vitáznak, mások a legjobb trágyáról értekeznek, mások apró gyermekeik vagy unokáik furcsa pajzánságait beszélik el, s egyszersmind visszaemlékeznek saját gyermekéveikre; mások ismét a zsidók pöngetett emancipációjáról okoskodnak, s azt hiszik, hogy a bagolynak nem lesz sólyom a fia, valamint viszont a verébnek mindig csak veréb a fia; némelyek háziorvosságokat sorolnak el, s ez az igazi kiapadhatatlan beszédtárgy, már e tekintetben csakugyan mindnyájan tudnak valamit, s midőn végre a fogfájás elleni szerek jőnek szőnyegre, akkor még a pincér is elmondja csalhatatlan orvosságát;
mások a nagy drágaság s még nagyobb pénztelenség ellen panaszkodnak; ismét mások pedig az asszonyok példátlan fényűzése ellen mennydörögnek, annál nagyobb tűzzel, mivel saját hajlékukban egyetlen szóval sem szabad e botrányos tárgyat megemlíteniök." [41]

Kosztolányiék pedig: "...mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabadakarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az »örök visszatérés«-en, hogy jogos-e a homoszexualitás és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan..." [42]

Végezetül - kihagyva most a két legnépszerűbb játéktípust, a biliárdot és a kártyát - említsük meg az irodalmi kávéházakban dívott nyelvi és irodalmi játékokat, fejtörőket is, bár ezekről annyi szó esik a különféle visszaemlékezésekben, hogy bármit is mondjunk, közhelynek tűnik. A 19. század legvége előtti korszakokból nem találtunk rájuk vonatkozó adatot. Ennek lehet az az egyszerű oka, hogy az emlékezők gyermeteg dolognak tartották, és szégyelltek beszélni róla, de az is lehet, hogy valóban nem volt divat a kávéházban ilyesmit játszani: az asztaloknál inkább politizáltak, az irodalom nagy kérdéseit vagy a napi ügyeket tárgyalták - az is igaz, hogy általában a közhangulat sem kedvezett az önfeledt hülyéskedésnek.
(A kávéházi közönség a 19. század közepén az üzletek díszítményeit tekintve is a "komoly", hazafias szellemű képeket várta el és méltányolta.) A "férfias", illetve az "úrinői" viselkedés magatartásmintái nemigen férhettek össze a nyilvánosság előtti nyelvi viccelődéssel. A kávéházi játékok közül a játszma-jellegű ügyességi és szerencsejátékok domináltak, ahol valakinek mindenképp nyerni, illetve veszteni kell, a tét pedig többnyire pénzbeli.

Az együttműködéssel, együttgondolkodással és együtt- (nem pedig csak a másik rovására) kacagással jellemezhető nagy szellemi és nyelvi játékok kora a 20. század első évtizedében, az első Nyugat-nemzedékkel jön el. Az ember gyermeki énjének vállalása, értékelése és kifejezése egyszerre jelenik meg a kávéházban és a művészetben: elég, ha Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Molnár Ferenc nevére utalunk - de melléjük állíthatjuk Tóth Árpádot, kávéházban fogant (és olvasott) kínrímeivel, Heltait, e par excellence kávéházi költőt, akinek még komolyabb hangvételű verseibe is becsúszik egy- két vidor nyelvi poén, s az összes festőt és szobrászt, akik remekműveik mellett kávéházi márványasztalokra rajzoltak egymásról gonoszabbnál gonoszabb és mulatságosnál mulatságosabb kis krokikat, karikatúrákat.

Komoly szociológiai és társadalomlélektani vizsgálatot igényelne a "csapatjátékok" ilyetén előretörésének összevetése a más területeken ugyanekkor megfigyelhető, hasonló jelenségekkel. Messzemenő általánosításokba nem merünk bocsátkozni, de rámutatunk: a mindent behálózó egyleti élet; az irodalomban és az újságírásban magányos farkasok vagy két-háromfős baráti körök helyett a szerkesztőségek (és persze asztaltársaságaik); a művészetben a különféle körök (hogy csak a legismertebbeket idézzük: "royalisták", MIÉNK, Nyolcak); az újdonságnak számító csapatsportok, például a foci (s az első sportklubok törzsasztalai) - mindezek egy versengve, de igen konstruktív módon együttműködő társadalom intézményei voltak, amelyekhez legelsősorban a kávéház biztosította az "infrastruktúrát".

[1] Idézi Trencsényi Waldapfel: A régi Pest-Buda. Bp., 1944. 26. old. A Nagyhíd utcai "Márványos kávéházról", a Kemnitzerről van szó.

[2] Honderü, 1846. június 2., 434-435. old.

[3] Frankenburg: Mi hir Budán? Magyar életképek, 1844. I. kötet, 35. old.

[4] Balla Vilmos: A Kávéforrás. Bp., 1927. 147-148.

[5] Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Bp., 1999. 95. old.

[6] Budapest a kávéházban I. A Hét, 1892. december

[7] Szentesi Rudolf (= Kiss József): Budapesti rejtelmek. Bp., 1874., III, 147. skk.

[8] Porzó [Ágai Adolf]: Tárcza-levelei I-II. Bp., 1877. I, 12, 14-15. old.

[9] Balázs Sándor: Kisváros. Bp., 1920. 138, 144. old.

[10] Tolnai Lajos: A sárga ház. In: Életképek. Bp., 1897. 43-44. old.

[11] Budapest, a kávéváros. A Hét, 1914. március 15.

[12] Vö. Szigeti János: Budapest (Buda, Óbuda és Pest) a XIX. század első harmadában. Bp., 1933. 41. old.

[13] Radó Richárd: Pest-budai emlékek a XIX. századból. Bp., 1941. 14. skk.

[14] Tábori Kornél: Pesti specialitások. Bp., 1914. 17.

[15] Monarchista oroszok Budapesten. Bécsi Magyar Újság, 1922. május 24., 5. old.

[16] Esti Kurir naptára, 1929. 62. skk.

[17] Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza et al: A zsidó Budapest. Bp., 1995. I, 120. skk.

[18] Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Idézi Frojimovics, u.o., 123.

[19] Móricz Zsigmond: Café "Orczy" kávéház. Az Est, 1935. június 5.

[20] Kovács Réka: Törzsasztalok a pesti kávéházakban 1880-1950. Szakdolgozat, ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar, művelődésszervezés szak, Bp., 2002. 36. skk.

[21] Czárán és Környéke. Pesti Hirlap, 1936. április 12. 42. old. Mint Kovács megjegyzi: "ez utóbbi megfogalmazásban alighanem jó adag irónia rejlik, hiszen a kávéházakban - még a tágas és jó szellőztetésű Belvárosiban is - estére vágni lehetett a füstöt."

[22] I. m., 35. old.

[23] Molnár Ferenc: A pesti társaság. In: Pesti napló, Bp., 1993. 99. old.

[24] Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. [1790.] S. a. r. Négyesi László. Bp., 1904. 159-160. old.

[25] Széchenyi tanításai. (Összeáll. Fekete József és Váradi József). Bp., é. n., 202. old.

[26] Vasárnapi Ujság, 1856. 14. (április 6.), 123. old. A "fehér" alatt tejeskávé értendő.

[27] Mikor a nők kávéházba járnak. In Toldy István válogatott művei. Piliscsaba, 2002. 7. skk.

[28] Vázsonyi Vilmosné [Szalkay Margit]: Az én uram. Bp., é. n., 116. old.

[29] In Konrádyné Gálos Magda (szerk.): A Newyorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. 64-65. old.

[30] Viharos [Gerő Ödön]: Az én fővárosom. Bp., 1891. 46. old. A pesti kiskölyök a századfordulón nemcsak hogy kávéházban nevelkedett, de olykor ott is fogant, mi több: volt rá példa, hogy ott is született...

[31] Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről - Budapestre. 2. kiadás. Bp., 1909. 238. old.

[32] U.o. 239. old.

[33] Krúdy: Ady Endre éjszakái, Bp., 1989. 88. old.

[34] Kóbor Tamás: Budapest a kávéházban, 1-6. old. (A Hét, 1892. december 25.-1893. május 7.) 6., 86.

[35] Szép Ernő: Bohém-kávéház. In: Kucséberkosár, Bp., 1911. 13. old.

[36] Tábori Kornél-Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Bp., 1908, utánkiadás 1992. 33-35.

[37] Molnár Ferenc: A világváros szórakozik. In: Pesti napló. Bp., 1993. 56. old.

[38] Varga Éva: Hölgyközönség a pesti kávéházakban. Budapesti Negyed 1996. 2/3, 69-93., 81. old.

[39] Vahot Imre: A jurátus-kávéház.

[40] I. h.

[41] Nagy Ignác: A nyárspolgár. Torzképek III, 262. sk.

[42] Kosztolányi: Esti Kornél, H. é.Magyar Regények, 83. Old.