Kertek, parkok Buda-Pest társaséletében a 19. században
A Margitsziget
________________
MAGYAR ERZSÉBET

 

A városi parkok és a magántulajdonban lévő, de a nyilvánosság számára megnyitott kertek fontos szerepet játszottak a 19. századi Pest-Buda társaséletében: a különböző társadalmi rétegek önreprezentációjának meghatározó színterei voltak. A téma kutatása különösen érdekfeszítő, hiszen ekkor indul meg az ország központjává emelkedő Buda-Pesten olyan zöldterületek kialakítása és fejlesztése, amelyek fontos kulturális, politikai és gazdasági, országos, de esetlegesen az országhatárokon is túlmutató jelentőségű eseményeknek biztosítottak teret.

Budapest közparkjai és magánkertjei tehát kulturális emlékezetünk meghatározó jelentőségű helyei, a szónak mind konkrét, mind elvont értelmében. Jobbára ma is létező, élő, állandóan és ciklikusan változó, valós terek, amelyek egy folytonosan alakuló hagyomány hordozói. A városi parkok és kertek a nyilvánosság színtereiként a kulturális emlékezetnek nemcsak közegei, hanem egyben jelképei is. "Materiális" értelemben a fizikailag behatárolható terek, az idő folyamán is formálódó együttesek, az esztétikai, illetve művészettörténeti vizsgálat tárgyát képezhetik. A művelődés- és mentalitástörténeti megközelítés azonban elsősorban funkcionális és szimbolikus aspektusukkal foglalkozik: a város életében betöltött konkrét szerepükkel, valamint a róluk kialakított, illetve kialakult képpel.[1]

A parkok és magánkertek, a "legerőteljesebben ható művészet"[2] eme alkotásai a séta, a látni és láttatni elvét követő fontos társasági rítus[3] helyeiként váltak a társasélet alapvető színterévé. A "városi zöld" sokoldalú jelentőségét a kortársak is felismerték. Kialakításuk, fejlesztésük érdekében számos koncepció született.

A 19. század elején forrásaink számos promenádot és úgynevezett "társalgási kertet"[4], "Platz zur Conversation"-t[5] említenek Pesten. Ezek az elnevezések a városi kertek és parkok két fő funkcióját is tükrözik: a magányosan vagy családi, baráti körben tett gyalogos séta, kikocsizás, illetve kilovaglás, valamint a társas együttlét más formái.[6] A csendes elvonulás,[7] elmélkedés, szemlélődés mellett a látvány, a nem egyszer művészien kialakított, idilli környezetben, valamint az onnan nyíló festői kilátásban való gyönyörködés, a felüdülés, levegőzés, testmozgás, forrásvíz-, tej-, illetve fürdőkúra[8] is vonzotta a látogatókat. Mindezek mellett Buda-Pest parkjai, közülük is elsősorban a Margitsziget, a Városliget és - a maga szerényebb módján - az Orczy-kert egyik legfontosabb funkciója a társas együttlét volt.
Nem csupán a tájkert, promenád/sétány, korzó, üdülőhely, hanem egyben a "mulatókert"[9] szerepét is betöltötték. A társasélet olyan eseményeinek adtak teret, mint családi, illetve baráti csoportok "kirándulása" a "városi zöldbe", a kint tartózkodó ismerősök felkeresése, véletlen találkozások, új ismeretségek kötése, közös mulatságok: vendéglőkben, kávéházakban, mutatványos és színi előadásokon, szabadtéri koncerteken, nyilvános bálokon, jótékonysági rendezvényeken, népünnepélyeken.

A kertek és parkok a 19. század embere számára a korabelihez viszonyítva is sokkal lassabb, nyugodtabb életritmusú, jó esetben tisztább, pormentes, üdítő, egészséges környezetet nyújtottak, amely nemcsak a felfrissülést és a megszokott keretek közül való kilépést szolgálta. Noha, amint azt a társadalmi térhasználat terén végzett újabb kutatások kimutatták,[10] a nyilvánosság e színterein is megnyilvánult az időbeli és térbeli szeparáció, a parkok, kertek, sétahelyek alkalmat nyújtottak azon társasági, viselkedési szabályok, szokások megfigyelésére, elsajátítására, amelyekről a korabeli viselkedési és életvezetési irodalom tanulmányozásával alkothatunk képet.

A parkokban, sétányokon és a nyilvánosság egy másik színterén, az utcán szem előtt tartandó előírások a legtöbb esetben megegyeztek. A 19. század illemkönyveiben a nyilvánosság előtti viselkedés szabályozása egyre több részletre terjed ki.[11] Az általános közlekedési és viselkedési szabályok ismertetése mellett a következő témakörökre is kitérnek: az ildomos járásmód, az ismeretlenekkel és ismerősökkel való találkozás, hogyan foglaljunk helyet a sétányon és az utcán, beszélgetés, ügyintézés, nézelődés, véleménynyilvánítás, étkezés, dohányzás, szemetelés. Általánosságban elmondható, hogy a nyilvánosság e színterén csaknem mindenkor a visszafogottság (mások tekintetének kerülése, a bámészkodás elítélése) és a másokhoz igazodó magatartás a követendő: "Utcákon, sétányokon nem illik másoknak útjába állongani, többekkel egy sorban az utat elfogni, tolakodni, pajkoskodni, danolni, fütyölni, lármázni, nagy hangon beszélni, nevetkőzni, mutogatni, bottal, kézzel hadarászni, pipázni, ebet magával hordani, kacérkodni, szegleteken az elmenőket szemlélgetni, az úton sokszor keresztül-kasul járkálni, másoknak lábalatt ténferegni, valakivel hosszas beszédbe megállani. A szembejövőknek idejében ki kell térni. Illetlen az út közepére köpködni, orrát oda fújni, gyümölcshéjat, papirost s egyebet oda hányni."[12]

A nyilvánosság előtt való viselkedés sajátosságát és különlegességét az adja, hogy a közélet szereplői a szabályozás nyomán úgy jelennek meg, mintha színpadon mozognának. Ezzel együtt azonban a szereplők jelenléte csupán látszólagos - nem jár a másokkal való érintkezés kötelezettségével, sőt általában egyenesen kerülendőnek tartják ezt a viselkedést. Egy szemléletes példa: ha a sétányon helyet foglalunk, a sétálóknak sem hátat fordítani, sem ismeretlenekkel beszédbe elegyedni nem illő.

A személytelenségből való kilépésre, a tényleges ismerkedésre való lehetőséget a parkokban/kertekben rendezett nyilvános bálok, illetve a fürdőhelyeken töltött időszakok kínálnak. Ezekről szólva azonban óvatosságra is intenek az illemkönyvek, arra figyelmeztetnek, hogy a megszokott keretek közül való kilépéssel elbizonytalanodik az addig követett normarendszer. Fürdőhelyen való ismeretségkötés alkalmával a kimért udvariasság ajánlása mellett azzal a megjegyzéssel is találkozunk, hogy a megszokott élethelyzetekbe visszatérve ez az ismeretség nem kötelez a kapcsolat fenntartására, ápolására. A szoros társadalmi és társasági kereteken való engedélyezett túllépés nagyjelentőségű alkalmai a nyilvános bálok, amelyek, akárcsak a kirándulások, fontos szerepet töltenek be a magánszférán túl való szocializáció színtereiként is.

 

Kertek és parkok Pesten

Míg Budát a természetes zöldterületek, kiránduló-, illetve pihenőhelyek gazdasága jellemezte, addig Pesten ezt a hiányt mesterséges zöldterületek pótolták. A 18. század végén, a 19. század elején számos olyan promenád és "társalgási kert" volt Pesten, amelyek jellegükben a mulatókertekhez hasonlítottak, például a Hacker-kert a Terézvárosban, a Beleznay-, Kerajtsi-, illetve Hilf-kert a Józsefvárosban. Ismertségüket elsősorban vendéglőiknek köszönhették.[13] Ezekben a kertekben azonban más szórakozási lehetőségekre is alkalom nyílt, az első pesti szabadtéri színielőadásra például a Skopeck-kertben került sor.[14]

Nem kevesebb, mint 22 kertet sorol fel Andreas Dorffinger 1827-ben megjelent útikönyvében[15], köztük az Orczy-kertet is. Beszámolója alapján csupán egyetlen köztulajdonban levő, úgynevezett "öffentlicher Garten", nyilvános, tehát közkert volt Pesten, mégpedig a Városliget. Emellett még a Duna-part (amelyet azonban a pesti oldalon a por tett kellemetlenné)[16] szolgált sétahelyül, s nem csupán az úgynevezett "elegante Welt", hanem a köznép számára is, bár térben és időben is egymástól elkülönülten: a köznép elsősorban a görög templom közelében, tehát a déli részen az úgynevezett "Schwibbogen"-nél található részét használta pihenő-, illetve ünnepnapokon, míg az északi rész az elegáns közönséget vonzotta. A sétahelyek tekintetében is inkább a budai oldalé volt az elsőség, amint az Anton Jankovits, József nádor udvari orvosának az 1830-as évekből származó, a két várost összehasonlító leírásából is kitűnik: "Pesten a promenádok kevés változatosságot nyújtanak, mivel a Városligeten kívül egyetlen olyan másik hely sincs, ahol a városlakók összegyűlhetnének. Ezért a városban általános és élénk az igény egy árnyas promenád iránt. Buda promenádok tekintetében jóval változatosabb képet mutat."[17]

Az 1820-as évektől Pest túlnőtt a régi városfalakon. A városkapukat és falakat lerombolták, utat nyitva a fejlesztésnek és modernizációnak, amelyben a József nádor vezetése alatt álló, 1808-ban életre hívott Városszépítő Bizottmány meghatározó szerepet játszott. Először a város déli része fejlődött gyorsabban, kézművesek, iparosok, kereskedők városrésze jött létre. Északon a fejlődés tengelye a Király utca volt. Az élet minősége azonban nem követte ezt a nagyívű folyamatot. Az egyik gond a por[18] volt, amint arra Széchenyi István Pest-Buda fejlesztéséről írt munkája, a Budapesti por és sár már címében is utalt. Az 1830-as évek elejének egyéb problémáit így örökítette meg emlékirataiban Podmaniczky Frigyes: "Általában a közegészségügyi és üdülési viszonyaink Pesten az ekkori időben a lehető legalantasabb fokon álltak. Az egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használtatott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából (...) kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott."[19]

A sétaterek illetve városi kertek, parkok létesítése tekintetében a kor politikai, társasági életében és Buda-Pest fejlesztésében olyan meghatározó szerepet játszó két személyiség, Széchenyi István és József nádor eltérő álláspontot foglalt el. Noha a Firenzében született és nevelkedett József nádor gyermekkorában választott foglalkozása és kedvenc foglalatossága a kertészkedés volt, mégis úgy vélte, talán az itáliai példa nyomán, hogy: "A fák nem tartoznak a városhoz."[20] A város perifériáján, illetve zárt egységben létesítendő és fejlesztendő zöldterületek híve volt, amint erről a Városliget kiépítéséhez nyújtott segítsége, illetve a Margitsziget fejlesztése tanúskodik. Ezzel szemben Széchenyi István kezdeményezésére az úgynevezett Sétány Társulat az 1840-es évek közepén, ugyan a történeti városmagon kívül, de annak közelében, Lipótvárosban egy promenádot hozott létre, amelyet később az alapítóról neveztek el: A mostani Széchenyi sétatér egészen 1846-ig szemétlerakodó helyül szolgált. A Vásár tér, a József tér, a Váci út, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott (...). Üdülési helyül azok számára, akik kocsival nem rendelkeztek, akkor más hely nem létezett, mint az Újépületet környező akácfasor, amely sétány, hasonlítva azt többi akkori közhelyeinkhez, eléggé tisztán volt tartva (...).[21]

Jelentős parkfejlesztések (Városliget, Margitsziget) az 1860-70-es években indultak meg. Mindez egybeesik Pest-Buda történetének második nagy fejlődési korszakával, mely a kiegyezéssel kezdődött el és az első világháborúig tartott. Ez az időszak a megkésett, de gyors iparosodás, városnövekedés és a Nyugathoz való felzárkózás kora volt. A város lakossága 1875 és 1900 között megháromszorozódott. Más európai városokkal összevetve, csupán Berlin esetében figyelhető meg hasonló arányú növekedés. 1873-ban, Óbuda, Buda és Pest egyesítése idején a magyar főváros közepes méretű, 300 ezer lakosú város volt, Európában a tizenhetedik. 1910-ben, a város mai határait tekintve lakosainak száma már elérte az egymilliót, Európában a nyolcadik helyre lépett előre, megelőzve Rómát, Madridot és Milánót.

Az 1870-ben életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa nagyarányú városfejlesztési tervet dolgozott ki. Minden olyan elem megtalálható volt a tervezetben, amely a kor színvonalának megfelelt: körutak rendszere, tömegközlekedési hálózat, az épületek magasságának meghatározása, zöldterületek létrehozása. A 19. század utolsó évtizedeiben a Duna mindkét partján számos sétányt alakítottak ki (például a Duna-korzót 1873-ban), amelyeknek létrehozását, a Duna-part pesti oldalának beépítése helyett, már Táncsics Mihály is sürgette.[22]

Podmaniczky Frigyest, a Közmunkatanács alelnökét, már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy minden lehetséges helyen közteret kell létesíteni. Emlékirataiban a zöldterületek hiányát fájlalja: "Egy régi bűnnek rendbe hozása érdemel még főtekintetet, mely ha végigjárjuk Budapestet, minden figyelmes vizsgálónak, s különösen azoknak, akik itt élni kénytelenek, azonnal a szemébe ötlik - s e hiány, a fa-hiány, s sétányok, nyilvános kertek nem léte."[23]

Podmaniczky szorgalmazta kertek, megfogalmazása szerint "népkertek" létesítését, méghozzá a már meglévő parkok (mint például az Orczy-kert, a Városmajor stb.) olyan átalakításával, illetve újak létesítésével, hogy azok egy zöld övezetet képezzenek a városban. "Ezen egyes nagyobb kertek, melyekre nézve a fényűzés éppen nem szükséges, csak sok fa s zöld pázsit, egymással összeköttetésbe hozatnának a felebb említett, az egész várost övedző ültetvény által, mely ültetvény, amennyire kivihető, félbeszakítás nélkül folytattatnék - ami, úgy hiszem, jelenleg még lehetséges. Ha idővel a város a mostani vonalon túl talál terjeszkedni, mindez, amiről itt megemlékezünk, éppoly hasznára leend azoknak, akik a város vonalán túl telepednek le, mint azoknak, akik e kereten belül laknak s építkeznek.

Valamely már rendezett, sűrűn beültetett, utakkal ellátott helyből fényes angol parkot varázsolni nagyon könnyű; a fő dolog, hogy városunkat óvjuk meg a portól, amennyire lehet, s hogy a lakosság számára mennél több könnyen elérhető oly ültetvényeket teremtsünk, ahova üdülni, sétálni, a fiatalság játszani s testgyakorlatokat rendezni mehet fáradság, költség s időpazarlás nélkül."[24]

Elgondolásai azonban sajnos nem valósultak meg teljes egészében, de ennek ellenére a századfordulóra a híradások szerint 28, a hivatalos statisztika alapján pedig 48 kisebb-nagyobb köz- és magánparkja, valamint sétánya volt a fővárosnak.[25] Más felmérések szerint a nyilvános parkok, kertek száma még nagyobb volt, ötven körül lehetett.[26] Ezek között található az ekkor már a Ludovika Akadémia teljes fennhatósága alá került Orczy-kert pótlására létesített, nevében is látogatóközönségére utaló Népliget, amelynek tájkertté alakítása 1893-ban indult meg.

A 19. század második felének kedvelt séta- és kirándulóhelyei, a társasélet népszerű színterei között a következőket említik a korabeli útikönyvek:[27] a Városliget, a Ferenc-József rakpart a Vigadó-térrel, amelyen elegáns kioszk található, az Erzsébet-tér (kávéházzal, ahol nyaranta heti három alkalommal katonazenekar ad koncertet), a József [nádor]-tér, a Széchenyi sétatér, a Múzeum-kert, a Népliget. Mind közül a legnagyobb elismeréssel azonban a Margitszigetről szólnak, a század első felében olyan népszerű Orczy-kertet pedig már meg sem említik.

 

Az Orczy-, majd Ludovika-kert

Pormentes, egészséges környezet, szépen rendezett park, friss forrásvizet adó kút - ennek köszönhette Pest első nagyterületű, magántulajdonban lévő, de már alapításakor is közkertnek szánt angolkertje, az Orczy-kert népszerűségét. A kert megnyitása azon hazafias és egyben a felvilágosodás szellemében született filantróp kezdeményezések közé sorolható, mint Széchényi Ferenc múzeumalapítása.

Az Orczy-kert a század első felében élte fénykorát. Szépségéről költemények és kertművészeti ismertetések is születtek, szinte minden Pestről szóló útikönyv említést tesz róla és büszkeségéről, a család által komoly anyagi ráfordítással létesített üvegházról.[28] Sorsában alapvető változást jelentett a Ludovika Alap javára 1829-ben történt átadása. Nem csupán a Ludovika Akadémia felépítése, hanem magán a kert területén végrehajtott átalakítások is jelentősen megváltoztatták tájkert jellegét. Mindezek ellenére továbbra is nagy népszerűségnek örvendett: "Atyámnak hajdan, mikor még én és testvéreim gyermekek voltunk, kedveltebb sétahely gyanánt tűnt föl az azon időben Budapesten élvezhető kirándulási helyek közt a Városliget, a Városmajor és Zugliget mellett az akkor meglepő díszesen rendezett Orczy-kert, s Pali bátyámmal, míg ez tanuló volt, tavasz és nyáron át alig virradt, már kisétált oda, hogy ott a jó légben, a kedves virágillat között végezze egyetlen fia, mialatt ő közelében fel s alá sétálgat, iskolai feladatait. - Midőn Pali készen volt, reggeliztek mind a ketten, s mi alig győzhettük hallgatni a jó tej, friss íróvaj és puha tejes kenyér magasztalását, melyből naponkénti reggelijök állott, s alig vártuk a vasárnapot, hogy anyám kíséretében, de velök együtt, kikocsizhassunk mi is e gyönyörű tündérkertbe."[29]

Gyökeres átalakulására a forradalom és szabadságharccal, illetve az azt követő időszakkal került sor: bár az intézmény még nem működött, katonai célokra, csapatok állomásoztatására, valamint kórházként szolgált. Mindez nem csupán a kert erős pusztulását okozta, hanem látogatottságának időleges korlátozásával is járt. Másrészt Pest kiépülése, illetve a Városliget fejlesztése miatt fokozatosan csökkent népszerűsége. Hétköznap elhagyatott volt: egyre kevesebben látogatták, elsősorban a városi középosztály kisszámú képviselői. Hétvégenként viszont a szegényebb néprétegek mulatóhelyévé vált. Vagyis a korábbi, magányos, csendes sétára szolgáló tájkert átadta helyét a hétvégi mulatókertnek, amit ebben a jellegében a területén kialakított vendéglők, valamint az ide települt cirkusz is csak erősítettek.

A korábbi módosítások után a kert jellegét gyökeresen megváltoztatta, amikor funkcionálisan teljes egészében a Ludovika Akadémiának rendelték alá. Bár Pest város tanácsa évekig elodázhatta teljes lezárását (éppen a városrész zöldterületekben való hiányára, így szociális indokokra hivatkozva), amint azonban megindult a Népliget kialakítása, amelynek létesítése éppen e problémák megoldását volt hivatva előmozdítani, már semmi sem állhatta útját annak, hogy teljes egészében átadják a Ludovika Akadémiának. Ettől kezdve már csak magánkertként emlékeznek meg róla,[30] ahol időnként reprezentatív és sportesemények is helyet kaptak.

 

Stokvájdli, Városerdőcske, Városliget

A Városligetet az egyetlen köztulajdonban levő parkként említik a 19. század első feléből származó források. Az előző század végén, Mária Terézia erdőtörvénye nyomán kísérletek történtek az ekkor még a város határában fekvő, homokos, műveletlen terület hasznosítására. Terézváros lakói már használták az általuk csak "Stokvájdli"-nak nevezett erdőséget. A 18. század utolsó évtizedében a városi tanács és Batthyány József hercegérsek kezdeményezésére azonban megindult az erdőség kiránduló-, illetve pihenőhellyé alakítása. A folyamat az 1810-es években gyorsult fel, amikor a Városszépítő Bizottmány felvette céljai közé a Városerdőcske fejlesztését, majd 1817-ben Heinrich Nebbien tervei nyomán elkezdődött tájképi stílusú népkertként és egyben nemzeti emlékhelyként való kialakítása.[31] Nemzetközi viszonylatban is az ismert közparkok közül az első igazán közcélú városi parkok egyikeként tartják számon a Városligetet,[32] amely jelentőségét tekintve olyan fontos városi parkokkal állítható párhuzamba, mint a londoni Hyde Park és a New York-i Central Park.

Bár Nebbien nagyszabású tervét, amely egyfajta "Gesamtkunstwerk", összművészeti alkotás létrehozását tűzte ki célul,[33] elegendő pénzügyi alap hiányában nem sikerült teljes egészében megvalósítani, mégis megindulhatott a terület átalakítása. 1870 után, a beépített területek kiterjedése miatt azonban az egykori külvárosi mulatóhelyet teljes egészében magába olvasztotta a város. Belső térszerkezetét, Nebbien terveinek szellemében, az 1880-90-es években nyerte el az Országos kiállítás, illetve a Millenniumi kiállítás idején,[34] a főváros urbanizációjában is meghatározó szerepet betöltve. Ekkor alakították ki a belvárost a Ligettel összekötő Sugár (majd Andrássy) utat és a híres Stefánia sétányt. Ugyancsak ekkor vált az egykori Városerdő egyfajta nemzeti emlékmű-együttessé (millenniumi emlékmű, Vajdahunyad vára).[35]

A Városligetet nem csak a főváros lakosságának módosabb rétegei használták. Kialakult azonban egy olyan szokásrendszer, amely pontosan megszabta térbeli használatát:[36] "Jelenleg a Városliget Budapest népéletének a gyűjtő medencéje az év minden szakában. Nem csoda, ez van a városhoz a legközelebb s maholnap már benne lesz. Itt találkoznak, sőt egymással össze is vegyülnek a high life élvezetei a low life mulatságaival. Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő. az elegáns világ a néző; máskor a turf, a corso képezi az arénát, a hol a creme a szereplő s a plebs a néző."[37]

"Egy korzó, amelyet minden oldalról víz vesz körül"

 

A Margitsziget

"Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból - az édenkert tiltott fája nélkül."[38]

"az a szépséges szemölcs [... mely] mintha zöldselyem hímzés volna az ezüstszalagon"[39]

Jókai Mór és Mikszáth Kálmán jellemezte így a szinte egyedülállóan gazdag szépirodalmi hagyománnyal rendelkező, Árpád- házi Szent Margit nevét a 14. század óta viselő szigetet, mely egykor a Nyulak szigete, Nagyboldogasszony-sziget, Úr-sziget, Budai-sziget, Duna-sziget, a török korban Lányok szigete, majd a 19. században, tulajdonosáról a Nádor/Palatinus-sziget néven is ismert volt. A fősziget és több kisebb sziget (Fürdő- valamint Festősziget) egyesítésének, illetve fokozatos kiépítésének köszönhetően ma Budapest második legnagyobb területű parkja, amely eredeti rendeltetését az átalakítások ellenére is leghívebben őrzi.

A gazdag történelmi múlttal rendelkező, később vitatott hovatartozású sziget már a 19. század első felében is ismert és népszerű kirándulóhely volt.[40] Többszöri lezárását követően csak a 19. század utolsó harmadától vált a budapesti társasélet meghatározó, külföldön is ismert színterévé. A főváros legnagyobb szalonjának, korzójának is nevezték: "(...) a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet minden oldalról víz vesz körül."[41]

A Margitszigethez hasonló példát keresve a Monarchia jelentős városaiban, párhuzamként a korabeli társaséletben szintén jelentős szerepet betöltő prágai szigeteket (Zsófia/Szláv-sziget, Lövész-sziget, Štvanice/Állathajszák szigete) említhetjük.[42] A 19. század folyamán élénk, változatos társaséletnek nyújtottak teret, egy-egy funkcióra specializálódtak, s általában véve látogatóközönségük a társadalom minden rétegét felölelte - természeti adottságaiknál fogva azonban nem tudtak magukba sűríteni olyan sokrétű szerepköröket, mint a Margitsziget.

Számos korabeli szerző, a sziget szépségeit ecsetelve, Budapest más parkjaihoz viszonyítva a következőkben látta egyediségét, különlegességét: a poros, lármás Pesttel szemben sajátos mikroklímát, jó minőségű levegőt, rendezett, ápolt, gazdag parkot, üdülést (a város közvetlen közelében, de mégis attól elkülönülve), fürdőt, gyógyvízkúrát, sportolási és gazdag szórakozási lehetőségeket kínált. A szigetet időszakosan elöntő áradások mellett egyedül megközelítése jelentett gondot, hiszen a Margit-híd 1876-os, majd pedig a margitszigeti szárnyhíd 1900-as megnyitásáig[43] kizárólag hajón, illetve csónakon lehetett megközelíteni.

 

A Nádorsziget

A budai polgárok által bérelt, kaszálóként használt sziget nyaralóhellyé való kiépítése a 18. század végére nyúlik vissza. 1790-ben Sándor Lipót főherceg vásárolta meg a Vallásalaptól (amely II. József rendelete értelmében 1782-től birtokolta a szigetet) azzal a céllal, hogy a nagyközönség számára is nyitva álló parkká, szórakozóhellyé alakítsa át.

Vályi András leírása[44] alapján a nádor egy majorságot és úgynevezett "két nyári nyílt palotát" létesített a szigeten. A hirtelen, tragikus halállal elhunyt Sándor Lipótot 1795-ben József főherceg (1776-1847) követte a nádori székben. A Margitsziget megkezdett fejlesztését József nádor 1796-ban folytatta.[45] Noha elsősorban még a sziget mezőgazdasági jellege volt meghatározó, a pest-budai lakosok körében népszerű kirándulóhellyé vált. Vályi András 1796-os leírásában még ezt olvashatjuk: "Szolgál a` Sziget nem tsak a` Felséges Fő Hertzegnek, hanem egyéb Pesti és Budai Uraságoknak is múlattató helyéül; egynéhányszor közönséges tűzi mesterségek is tartattak itten ..."[46], művének 1799-es kiadása alapján a sziget látogatóközönsége már jóval szélesebb körből került ki: "Pesti és Budai lakosoknak mulató helyül szolgál."[47]

József nádor a sziget tulajdonjogának átruházását kérte a császártól elképzeléseinek megvalósítása érdekében. Sándor Lipót terveit követve nyilvános sétahelyet kívánt létesíteni, amelyhez megszerezte az úgynevezett kis és nagy Margitszigetet.[48] Elődje nyomdokain haladva fejlesztette, illetve parkosíttatta a szigetet, amelynek tájképi stílusú átalakítását egy császári szolgálatban álló kertészdinasztia tagja, az a Tost Károly végezte, aki a nádor alcsúti kastélyának parkján is dolgozott. A nádor által telepített, gyakran saját maga gondozta fák, köztük gyümölcsfák még a század végén is nevezetességei voltak a romantikus tájképi kert eme nagyszerű példájának. Családja számára egy nyaralót építtetett, amint arról számos korabeli ábrázolás mellett Franz Schams is leírást közölt 1821-ben megjelent útikönyvében: "Amint kilépünk a ladikból (...), regényes látvány ragad magával, amely annál tetszetősebb lesz, minél inkább közeledünk a sziget közepéhez. Egy egyszerű stílusban épült kerti ház nyugati oldalával ódon kolostorépületnek támaszkodik, amelyből csak keveset hagyott meg a romboló és elemésztő idő. Másik oldaláról egy (...) szőlődombra nyílik kilátás."[49]

Az 1945 után lebontott úgynevezett nádori lak a 19. század második felében több alkalommal bérlők kezén volt, majd József főherceg használta családi nyaralóként - a 20. század elejétől, miután bérlakásokká alakították át, szállóként működött.

A nádor mindkét város lakosainak megnyitotta a szigetet, akik a tél kivételével (és kutyáikat hátrahagyva) látogathatták, amennyiben az idő nem volt hűvös, s az áradások nem nehezítették meg az odajutást. Tartottak itt majálisokat, családi ünnepségeket (például Alexandra Pavlovna, József nádor első felesége tiszteletére rendezett névnapi ünnepség, 1800. május 2-án), kirándulásokat, szüreti mulatságokat (1814-ben, a bécsi kongresszus idején I. Sándor, III. Frigyes Vilmos és I. Ferenc hármas uralkodói látogatása alkalmával).[50] Korabeli beszámolók alapján párbajok, csónakversenyek[51] és fürdőzések színtere volt. Az 1800. július 30-án Kufsteinből Pestre szállított Kazinczy Ferenc így emlékezik: "Kiköténk a Margitszigeten, s az engagirozott katonácska bemene a városba. - Chipault kért, nyerjek engedelmet neki, hogy a Dunában megferedhessen. - Bastendorf nem hajlék. Az a bohó ember keresztülússza a Dunát csak azért is, hogy Pestnek, Budának alkalmat adjon arról szólani. - De ha én is megferdem, ha én is felelek érte? - Úgy szabad.
Chipault és én a Dunában valánk. Hirgeist mellettünk sétált a parton."[52]
Hagyománnyá vált, hogy júliusban Szent Margit ünnepe alkalmából népünnepélyt tartottak a szigeten, amit a sziget számos egyéb nevezetessége mellett Franz Schams 1821-ben megjelent német nyelvű útikönyvében is figyelmébe ajánlott az ide látogatóknak: "Ez a kert minden év júliusában, a Margit-hét vasárnapján egy népünnepélynek ad helyet, amely abban különbözik a gellérthegyitől, hogy bár kevésbé népes, de annál kellemesebb élvezetet nyújt."[52]

Az 1830-as években azonban, a nádor döntése értelmében, az okozott károk miatt a szigetet több alkalommal is teljesen elzárták a látogatók elől.[54] A 19. század első felében időszakosan változott, hogy Buda és Pest lakói szabadon felkereshették vagy teljesen lezárták a kirándulók előtt, illetve látogatását korlátozták. Gyakran csak a budai oldalról érkező hajók köthettek ki rajta, amint azt az 1830-as évek végén egy angol utazónő is feljegyezte: "... a fák és a szőlőtőkék között olyan nagy volt a kár, hogy [a nádor] kénytelen volt megtiltani a sziget látogatását a pesti oldalról, s a másik partról a belépést azokra az egyénekre korlátozta, akikről tiszteletreméltó megjelenésük alapján feltételezhető volt, hogy semmiféle kártékony tettre nem ragadtatják magukat."[55]

 

"A főváros válogatott látogatóinak kedvenc
találkozó helye"

József nádor halálát követően 1847-ben fia, István főherceg örökölte címét és birtokait, így a sziget is az ő tulajdonába került. Az 1848-as forradalom idején játszott szerepe miatt azonban elhagyni kényszerült az országot. A szigetnek a város életében való fontosságát mutatja, hogy 1849-ben Kossuth egy nyilatkozattal a népnek adományozta.[56] Ezt követően csaknem húsz évig bérlők kezén volt. Az 1860-as években, a Császárfürdő fénykorában a pest-budai lakosok ismét látogatták a szigetet, amely noha nem nyújtott változatos szolgáltatásokat és szórakozási lehetőségeket, ismét az egyik kedvelt pihenőhely lett: "A hatvanas években a Császárfürdőt nagyon fölkapta a fővárosi közönség. Minden héten bál volt a »platánok alatt«. Vasárnap délelőtt divat volt a Császárfürdőbe menni. A gőzhajók egész a süllyedésig megteltek.
A fürdő udvarán szólt a zene és ott volt a korzó. Délben a nagyrész visszajött, de ott maradtak sokan. Ekkor eléggé látogatták a Margitszigetet, a jelző harang is eltűnt, rendesen közlekedtek a vascsolnakok.

A szigeten azonban híre sem volt vendéglőnek. Az alsó részen majorság állt, ott tejet, vajat, kenyeret lehetett kapni, mást semmit. Rendesen itt települt a közönség."[57]

Igazán népszerűvé azonban akkor vált a sziget, amikor 1867-ben József főherceg megörökölte és megindította nyaralóteleppé való kiépítését. József nádor kisebbik fia, a családi hagyományokhoz hűen komoly fejlesztésekbe fogott. Mindebben meghatározó szerepet játszott a már régóta ismert melegforrások feltárása és kiépítése. Hasznosításuk gondolata József nádor idejében is felvetődött, amit különösen második felesége, Hermina szorgalmazott - mindez azonban akkor egyelőre csak terv maradt. 1856-ban a Vasárnapi Újság az alábbi beszámolót közölte a sziget közelében található úgynevezett Forrás/Fürdő-szigetről: "A természettudományi társulat titkára dr. Szabó a Duna alacsony állását felhasználván, kirándulást tett a Margit szigeten felül eső forrás szigetre, mely az ó-budai nagy sziget és pesti partok közt csak akkor látható, ha a Duna nagyon sekély. Ezen 30 négyszögölnyi homoksziget tele van meleg forrásokkal, melyek itt-ott csoportot képeznek. Szabó úr 17 forrás hévmérsékletét mérte meg, s azt tapasztalta, hogy ez 11-nél 41°C, a többinél kevesebb."[58]

István főherceg megbízásából a neves mérnök, Zsigmondy Vilmos 1866-67-ben végzett fúrásokat a szigeten, amelynek eredményeként először egy kezdetleges ivószoba, majd egy ivócsarnok létesült.
1868. május 13-án Ferenc József is felkereste a nemrég felfedezett gyógyforrást.[59] Az ivócsarnok jövedelmét József főherceg a Magyar Gazdaasszonyok Árvaleányintézetének ajándékozta, s árvák mérték a vizet az ivókúrára oda látogatóknak.[60]

A sziget további fejlesztéséhez is a források adták az alapot. A főherceg Ybl Miklóst bízta meg a fürdő, szálloda, vízesés, a sziget déli részén pedig a nagyvendéglő[61] megépítésével. Ezzel egyidejűleg a park gondozására is nagyobb figyelmet fordítottak, ami a gyakori áradások miatt is szükséges volt.

A megújult sziget ünnepélyes felavatására 1869-ben került sor. Amint arról a Vasárnapi Újság,[62] valamint a szigetnek szentelt különszáma is beszámolt, a nagyközönség előtt pünkösd napján megnyitott szigetet, a megelőző pénteken egy válogatott társaság már felkereshette, s voltaképpen ez volt az üdülőhely debütálása. A Klotild gőzhajó próbaútja címén néhány százan, elsősorban arisztokraták, de több jelentős közéleti személyiség is, mint például "egy mogorva kinézésű vén demokrata", a cikk szerzője is meghívást kapott. Nem leplezett elragadtatással számolt be a több milliós beruházással kiépített szigetről: "Én teljes életemben nagyúrnak bókot nem mondtam. Engedje meg, hogy kivételkép először és utoljára életemben, ezrek és ezrek nevében határtalan köszönetemet fejezzem ki József főhercegnek, a Margitsziget tulajdonosának, aki a friss levegő után szomjazó lakosság számára, itt a főváros tőszomszédságában ezen földi paradicsomot átengedi."[63]

A kirándulás délután, fél ötkor vette kezdetét, amikor a hajó felvette a pesti utasokat, majd: "5 órakor átment a hajó Budára, s ott József főherceg és Klotild főhercegnő fényes kísérettel a födélzetre lépett. Az idegen vendégek között kitűnt Joinville herceg, Lajos Fülöp király unokája, látszólag mintegy 22 éves fiatal ember.

A hajó 15 perc alatt ért a Margitszigetre, ahol a vendégeket egyik meglepetés a másik után érte. A parton mindjárt József főherceg nevét viselő gyalogezred bandája fogadott minket magyar darabbal.

Elsétálva a 4 vagy 5 épületből álló vendéglő mellett (mely azonban csak a jövő hónap közepére készülhet el teljesen), a vasúthoz értünk, ahol 5 vagon vevé fel a vendégek egy részét, s a hölgyeket mind, s így lépdeltünk a sziget budai oldalán az ártézi kút felé."[64]

A szerző a kertészeti munkálatok, a park fejlesztése mellett beszámolt az ekkor még félkész állapotban lévő fürdőépületről is. A sziget bejárását, a folyamatban lévő munkálatok megtekintését ünnepség követte: "Még mindeddig úgy tekintette a társaság a kirándulást, mint az új gőzhajó próbamenetét. De visszaérkezvén a sziget pesti oldalán azon házig, melyben néhai József nádor lakott, ott a világhírű platánfa (Hét vezér vagy Hét testvér) és hárs tömbek alatt sajátszerű készületeket pillantottunk meg. A próbamenet egyszerre »majális« alakot vőn fel. A héttagú platán árnyéka alatt fényesített padló jelenté, hogy mindjárt táncra kerül a dolog; a katonabandán kívül barna zenészek is mutatkozni kezdtek. Csakhamar hordani kezdték minden irányban a kávét, fagylaltot s cukorsüteményeket. Ezt aztán substantiósusabb hideg pecsenyék kezdték felváltani, s hozzá való igen finom borokkal és pezsgőkkel. Így aztán neki üle a társaság, és őseink bölcs példája szerint fecerunt magnum áldomás! A táncpadló körül egy pár 100 kínai lampion terjesztett világosságot. Legelőször csárdással kezdték, s a nem táncolók különösen gyönyörűséggel nézték, mily hatalmas csárdástáncos Zichy Manó gróf, aki pedig, sértés nélkül legyen mondva, nem fiatal ember. Valaki megolvasta: éppen 36 hölgy volt jelen, mindnyájan a mostani csodálatos divat szerint a legtarkább színekbe öltözve; azonban a szépeknek minden jól szokott illeni. Klotild főhercegnő rózsaszín selyemruhában volt öltözve, melyet fehér csipke borított. A főhercegnő maga is részt vett a mulatságban s a francia herceggel táncolt."[65]

Amint arról a tudósítás is beszámolt, számos új épület és szolgáltatás (fürdő, vendéglők, nagyszálló, nyári lakások,[66] "lóvasút", távíró, majd telefon) várta az ide látogatókat. Egyúttal kialakult a sziget megosztottsága is: az északi rész a nagyszállóval és a fürdővel, a déli rész pedig a konyhájáról, berendezéséről és légköréről híres nagyvendéglővel, majd (az eredetileg József főhercegnek a millenniumi kiállításra épült, favázas vadászpavilonjának idetelepítésével és átalakításával) kávéházzal, valamint egy tejivócsarnokkal. A sziget egyes részei tehát elsősorban funkciójukat tekintve különböztek egymástól: így az északi, az üdülést, gyógyítást, gyógyulást és a déli, a szórakozást szolgáló rész, valamint a sziget kiépített "külső", illetve a csendes elvonulásnak szentelt "belső" része, ahol tájkert jellege dominált. Mivel a fürdőidényen kívül jóval kevesebben látogatták, nem csupán térben, hanem időben is változott a sziget képe.

A főherceg kezdeményezésének köszönhetően egyre népszerűbbé vált Buda-Pest lakóinak körében: "A 122 hold kiterjedésű sziget most már gyorsan alakult át. Egymás után emelkedtek épületei, vendéglői, majd később a nagy fogadó. A kertészet pedig valóságos csodát művelt. Valóságos paradicsommá vált a hely. Akkor a főherczeg megnyitotta a gyönyörű helyet a közönség számára. Neki és családjának megmaradt a sárga kastély, a sziget legegyszerűbb épülete. Máshol mindenütt otthonos a közönség, az ő használatára, élvezetére van itt minden.
Ilyen kiránduló helye alig van a városnak."[67]
Számos látványosság mellett a vízesés a szigeten tett kirándulás egyik népszerű állomása volt: "Csodatevő varázsa is van a Margit-szigetnek: a kőgyógyfürdője. A század elején csak egy kis hévíz forrás, melyből József főherceg fejedelmi bőkezűsége, Zsigmondy Vilmos mérnök szakértő munkálata által a kontinens egyik legnevezetesebb ártézi forrását idézteté elő. (...) A hatvan ölnyi mélyből feltörő víztömeg, mely a fürdőket ellátja, fölöslegével egy hatalmas zuhatagot képez, mely hat öles magasból egy mesterséges romtorony tetejéből omlik alá a Dunába, télen-nyáron, sötétzöldre festve romokat és sziklákat, amelyeken átront."[68]

A sziget fejlesztésének eredeti vonása, hogy tulajdonosa, minden bizonnyal saját kiskorú gyermekeire is gondolva, a gyerekekre is figyelmet fordított. A tervezett játszókert szinte teljesen egyedülálló kezdeményezésnek tekinthető a korabeli Budapesten: "József főherceg újabban elrendelte, hogy a nagy fogadó közelében egy nagy árnyas helyet gyermekkertté alakíttasson át a jószágigazgatóság, hol a zsenge fiatalság szabadon mozoghasson s tölthesse kedvét. A kert tornászati készülékkel is el lesz látva."[69]

A szigetet népszerűsítő, igen gazdag korabeli irodalom a történeti áttekintés, parkleírás mellett, részletes beszámolót közölt magáról a fürdőről is, ismertetve a víz összetételét, valamint a gyógyulni vágyók számára nyújtott széles körű, változatos kúrákat.[70] A májustól októberig tartó fürdőidényről a korabeli hírlapok rendszeresen közöltek beszámolókat. A sziget északi részén álló vendéglőben reggel 7 és 9, valamint délután, illetve este 5 és 10 között cigányzenekar, az alsó vendéglőben pedig délutánonként katonazenekar szolgálta az ott időzők, illetve oda látogatók szórakoztatását. A főidényben hetente rendeztek táncünnepélyeket, tombolát, hangversenyeket.[71]

A híd, illetve a szigeti szárnyhíd megépüléséig csak csónakon, illetve hajón volt megközelíthető. Csak a viteldíj oda-vissza hétköznap tíz, ünnepnap húsz krajcár volt, tehát nem mindenki engedhette meg magának a szigetre tett kirándulást: "Nagy kár, hogy a Margitszigetre nem lehet leszállított árú jegyeket kapni, s éppen annyit kell fizetni a Császár fürdőtől oda és vissza, mint aki a Plébánia téren vagy a vámháznál száll a »Fecské«-re. Ezen segíteni kellene a fürdőigazgatóságnak, s megkönnyíteni a Császár fürdő mellett a margitszigeti fürdő látogatását. Ami pedig nem lenne konkurencia, hanem »jó üzlet« mindkét fürdő számára."[72]

Amint arról számos korabeli cikk is beszámolt, elsősorban a tehetősebb rétegek engedhették meg maguknak a sziget látogatását: "Még a közönségről írok néhány sort.

Taschler úr, ki gyakran megfordul a Margitszigeten is, hol szokott jó kedélyével mindig csinál valami tréfát, a következőleg jellemezte a két fürdő közötti különbséget.

A Császár fürdői vendégek minden két nap egyszer váltanak inget, a Margit fürdőiek ellenben mindennap kétszer váltanak inget.

És ez az összehasonlítás ráillik mindenre; a Császár fürdőben minden két nap meghúz a pincér egy forintig, a Margitszigeten pedig minden nap két forintig sat..."[73]

A szárnyhíd megépítésének halogatását anyagi okok mellett, a pihenőhely elitjellegének fenntartása is indokolta (hasonló érvek merültek fel, a technikai indokok mellett, az Árpád-híd tervezett megépítése előtt is): "A főherceg teljesen nyilvános jelleget szánt a szigetnek, olyat, hogy oda mindenki elmehessen, olyan is, akinek nehezére esik családostul együtt a hajó vitelbérét megfizetni. A Margit-híd tehát úgy épült, hogy arról le lehessen jutni a szigetre. (...) A lejárat építése egyelőre abbamaradt. Úgy tetszett, hogy a sziget látogatottságát nem fölösleges a védelem alá venni, melyet a hajóközlekedés nyújt, kivált mióta a Margitszigetet mint nyaraló helyet és fürdőt egyre sűrűbben lakják vendégek."[74]

A Margitsziget a század második felében végrehajtott fejlesztések nyomán a főváros legnépszerűbb és legsokrétűbb üdülési és szórakozási lehetőségeket kínáló parkjává vált. Az Orczy-kertet periférikus elhelyezkedése miatt elsősorban a közelben élő, kevésbé módos rétegek használták, amit a Ludovika Akadémia mindinkább korlátozott, oktatási céljaira fenntartva a kertet. A Városliget látogatóközönsége, noha térben és gyakran időben is elkülönülten, a társadalom minden rétegét felölelte. A Margitsziget látogatói azonban, a Városligethez képest, néhány kivételes alkalomtól eltekintve, jóval szűkebb körből kerültek ki. Egy 1881-ben megjelent angol útleírás szerzője is szembeszökőnek találta a különbséget a Városliget és a Margitsziget látogatóközönsége között. Ellentétben a Liget jóval hangosabb népmulatságaival: "Itt teljesen más típusú, a nil admirari osztályába tartozó kirándulók lelik csendesen örömüket; szórakozásuk egyetlen forrása egy katonazenekar."[75]

A Buda-Pest egyik nevezetességének számító szigetet számos előkelő és neves személyiség kereste fel itt-tartózkodása során. Még kiépítését megelőzően Richard Wagner tiszteletére rendezett itt majálist 1863. július 21-én a Pestbudai Csónakda. A tulajdonosoknak, a főhercegi párnak is kedvelt pihenőhelye volt. József főherceg nem csupán a kertészeti munkálatokat követte figyelemmel, híres rózsagyűjteményét gondozta előszeretettel, de a nádori villa felújítását is tervbe vette: "Mégpedig fiúi kegyeletből, mivel édes atyjának egykor ez volt a legkedvesebb pihenőhelye. E nyárra a ház ki van adva bérbe, de jövőre a főherceg és családja minden évben ott fog nehány hetet eltölteni."[76]

Nem csupán a főhercegi pár, hanem meghívásukra a Coburg hercegi pár és a belga királyné (József főherceg nővére)[77] is rendszeresen töltött hosszabb-rövidebb időszakot a szigeten:

"A belga királyné július 6-án hagyta el a Margitszigetet (...). Elutazása előtti napon a királyné és József főherceg családja a kastély előtt töltötték a délutánt, hol cigányzene játszott, kizárólag magyar darabokat. Később katonai zenekar váltotta föl, s legtöbbnyire ez is magyar darabokat játszott, végül pedig a Rákóczy indulót, melyet a királyné nagyon szeret. A szigeten időzése emlékéül értékes ajándékokat osztott ki a tisztviselők és szolgaszemélyzet közt."[78]

Felkereste a szigetet Ferenc József és Erzsébet királyné is, aki különösen az itt látható növényritkaságokat csodálta meg, valamint a trónörökös és felesége, akik az elutazásukat megelőző délután külön hajón érkeztek, József főherceg és családja társaságában, majd az alsó vendéglőben költötték el ebédjüket.[79] Az inkognitóban, Takova grófnő álnéven utazó Natália szerb királyné sem mulasztotta el felkeresni a Margitszigetet, ahol különösen az amerikai gyorsfényképező nyerte meg tetszését.[80]

Hazai és külföldi közéleti személyiségek is gyakran látogatták a szigetet. Számos reprezentatív eseménynek volt színhelye, így a bécsi világkiállítás bíráló bizottságának Budapestre érkezett tagjait itt látta vendégül az ekkor még a közlekedési miniszteri posztot betöltő Tisza Kálmán.[81] Politikusok is előszeretettel tartották itt informális rendezvényeiket: "Ülés után a függetlenségi párt tagjai a Margitszigetre indultak, hogy ott barátságos lakomával vegyenek búcsút egymástól."[82] Jókai Mór is beszámol erről a hagyományról: "A szigetre érkező vendégeket két pompásan berendezett vendéglő fogadja, egyik a sziget alsó, a másik a sziget felső részén. A főváros válogatott látogatóinak kedvenc találkozó helye van itt, különösen a honatyáknak s gyakran megesik, hogy amíg a sziget felső vendéglőjében a többség pártja üli tüntető lakomáját, az alatt a kisebbség ellentüntetésül az alsó vendéglőben lakomázik, s innen is, túlról is a rázendülő tus hirdeti az országra szóló felköszöntéseket."[83]

A tehetősebbek is előszeretettel keresték fel hosszabb-rövidebb időszakokra. A Fővárosi Lapok 1885-ben megjelent cikke[84] szerint a Margitszigeten egy mintafürdő minden kelléke megtalálható volt: csinos, hűvös lakások, előkelő társaság, gondos és előzékeny fürdőfelügyelőség, művelt és tapintatos személyzet, gazdag szórakozási lehetőségek (állandó zenekarok, estélyek, tűzijátékok, hírlapok): "A sziget olyan nagy, hogy Péter, Pál napján, mikor lehetett kinn vagy hatezer ember, sok helyen meg sem látszott, hogy látogatók vannak. Voltak egyes pontok oly csöndesek, hogy az ott üldögélő azt képzelhette, a saját úri parkjában andalog."[85]

Előnyösebb helyen nem is lehetett volna, hiszen egy óra alatt minden megszerezhető volt a fővárosból. Nem egy budapesti család lakott a szigeten, miközben otthon főzetett és mosatott, s a szakácsné délben behozta az ebédet. A nagyszállónak és sajátos természeti feltételeinek köszönhetően nem csupán a fővárosiak, de a vidékiek körében is népszerű volt: "Aki az országos kiállítást jön megnézni - ide szállhat az is, egy krajcárral sem fizet többet, mint bármelyik elsőrendű hotelben, és annyi, mintha a fővárosban laknék. Azaz dehogy annyi! A főváros minden kényelmét élvezheti, de a főváros zaja, pora, tikkasztó levegője nélkül. Az óriási park, melynél rendezettebbet és szépségekben bővelkedőbbet kívánni sem lehet - a nap minden szakában árnyékos hűs (...)."[86]

Noha a sziget 1885-ös forgalma rendkívül nagy volt, két hónap alatt, májusban és júniusban 60 313 látogató kereste fel, a fürdővendégek száma nem gyarapodott, a napi látogatók száma pedig egy idő óta csökkent, amit az magyarázott, hogy az országos kiállításnak köszönhetően megnőtt a Városliget vonzereje. Ezáltal a sziget látogatóközönsége társadalmi összetételét tekintve némileg megváltozott: "Régebben a főváros színe-java, a legelőkelőbb társaság minden héten háromszor-négyszer tömegesen járt ki a szigetre, most azonban a kiállítási séták vannak divatban. A Margitsziget jelenleg polgári családokat lát nagyobb számban. Mindamellett disztingvált hely marad ez mindenkor."[87]

Kivételes alkalmakkor azonban a látogatóközönség jóval szélesebb körből került ki. Ilyen alkalom adódott az 1879. augusztus 20-ai úgynevezett "Arrogante-ünnepélyen". A korszak népszerű (gyakran parkokban, kertekben - köztük a Margitszigeten is - megtartott), jótékonysági ünnepélyeinek sorából is kiemelkedett ez az Arrogante nevű francia hadihajó odaveszett legénységének családjait segélyező rendezvény, amelyet a szegedi árvízkárosultak javára végzett párizsi jótékonysági gyűjtés viszonzásául szántak. A korabeli, képekkel színesített, részletes beszámoló[88] is hangsúlyozta az alkalom kivételes voltát, hiszen népünnep volt ez a javából, szoros korlátok nélkül: "a résztvevésben nem feszélyezhetett senkit a tartózkodás és vonakodás ama sokféle oka, melyekkel jótékony alkalmatosságok annyira bővelkednek. Aki 1 forintot rászánt a jótékony célra, azért elvitték a főváros legszebb mulatóhelyére, hallgathatott sokféle zenét, láthatott nagy tarkaságot, emberekben és lámpákban, s tanúja lehetett oly nyüzsgő képnek, melynek sok érdekes részlete volt, s gazdagon betöltött egy délutánt és estét."[89]

Az augusztus 20-ára a fővárosba látogatók délután nagy számban keresték fel a szigetet: "Minden osztály képviselve volt. Eljöttek a környékbeli svábok is, azok a kék posztós férfiak és asszonyok, akik valóságos egyenruhát viselnek.

A külvárosok majorosai és munkás családjai, a férfiak jól megkefélt ruhában, az asszonyok gyűretlen téglázású, gondosan keményített rokolyában, nagy fülbevalókkal. És itt volt a »vidék« is, tiszteletreméltó mind viseletben, az apjok, az anyjok, a leányasszony, meg a gyerek. Alkalmasint a sógor sem hiányzott, mert rendesen egész csoportot tettek ki."[90]

A szervezés és a nagyszerű program is sokat ígérő volt: "Az ünnepély jegyeit a város minden részében árulták a szivaros boltokban s egyéb kereskedésekben is. Úton-útfélen programokkal kínáltak a hordárok. A kikötőknél nagyon nehezen lehetett hozzájutni a jegyváltó-helyekhez.

A dunagőzhajózási társulat 9 gőzhajót állított vízre. Köztük volt néhány a nagy utasszállító hajókból, melyek 1000-1200 embert fölvehetnek. Délelőtt alig ment ki számottevő közönség a szigetre, de ebéd után azonnal megindult a népáramlat."[91]

Az ünnepi díszbe öltöztetett (éjszakára kivilágított) szigeten katona- és cigányzenekarok, a kor jeles művészeit felvonultató hangverseny, majd táncvigalom fogadták az ide látogatókat. Ilyen, népünnepélyhez hasonló, jótékonysági célú alkalmakra azonban itt csak kivételesen került sor.

A sajtóban számos cikk - elismerve és méltatva szépségét - helytelenítette a sziget elitjellegét. Többek között Vajda János is fölvetette ezt a problémát a fővárosi mulatóhelyekről írott cikkében: "Az egyedüli hely, ahol a főváros lakója friss egészséges levegőt kaphat közelben, a Margitsziget. Az már való, hogy ily felséges, szinte tündérinek mondható hellyel kevés világváros dicsekedhetik. De ez az alantibb rétegnek nagyon is elegáns és drága. Nagy szerencse, hogy ilyen is van egy, a módosabb, finomabb közönség számára; de a nagy tömegnek, a közönségesebb, alantibb rétegnek, mely a fűben hemperegni, fesztelen mulatni szeret, és pedig olcsón vagy éppen ingyen, nem alkalmas."[92]

Az 1890-es években felvetődött a főhercegi családnak jelentős anyagi terhet jelentő sziget eladásának gondolata. Benedek Elek számos javaslatot felvető írása[93] jelenével és jövőjével is foglalkozott. Véleménye szerint elsőként a látogatói kör exkluzivitásán kellene változtatni.[94] Szorgalmazta, hogy a főváros ragadja meg a felkínált lehetőséget, s "a nagyközönség" számára vásárolja meg a szigetet, ne engedje, hogy a főherceg - eredeti szándéka ellenére - kénytelen legyen esetlegesen vállalkozók kezére adni, miáltal még kevésbé válna elérhetővé a kispénzű látogatók számára. (Élelmes befektetők már tervbe is vették, hogy nemzetközi játékbarlanggá alakítják.) Benedek Elek meggyőződése szerint azért szükséges a Margitsziget közpark jellegének erősítése, mivel a Városliget csaknem áldozatául esett az ott rendezett, illetve rendezés alatt álló kiállításoknak. Minthogy jellegét tekintve a sziget két részre oszlik, ezért kettős karakterét is könnyű lenne megtartani, továbbra is egyszerre lehetne üdülő- és kirándulóhely. Végre játszóhelyet biztosíthatna a gyermekeknek, hiszen a Múzeum-kertben, az Erzsébet-téren valamint a József [nádor]-téren sem játékra, sem a kimerítő sétát követő megpihenésre nem nyílik lehetőség a túlzsúfoltság miatt. A kispénzű, sokgyermekes családok számára csak a Svábhegy és a Zugliget kínálkozik kirándulóhelyként, azonban nagycsaládok esetében ez is túl drága, az odajutás is nehézkes. Javaslatait ezekkel a megjegyzésekkel zárja: "A főváros atyáitól függ, tenyerükön a kész alkalom, hogy helyrehozzák némiképp mindazt a vétket, mit a főváros közönségének egészsége ellen elkövettek. Az ők kötelességük, hogy visszaadják nekünk a Margitszigetben azt, mit itt is, ott is elvettek tőlünk, kipusztítván erdőket, ligeteket, beépítvén kerteket s minden talpalatnyi helyet."

"Hadd legyen végre egy hely, hová örömmel megy a nagyközönség s ahová elmehet a szegény ember is, anélkül, hogy elébb gondosan össze kelljen számolni a pénzét: telik-e hajóra, jut-e uzsonnára, marad-e vacsorára."

A szigetet végül is apja halála után ifj. József főherceg adta el a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, amely 1909. január 1-jével vette birtokba és közkertté nyilvánította.

 

A Margitsziget az irodalmi emlékezetben

"Borongó esti sétáimban, ott a sziget
lakatlan részén:

egy-egy faderék mögül előlépnek régi írók (...)"[95]

A jó levegő, a fürdő nyújtotta gyógyulás, a főváros nyüzsgésétől való eltávolodás vágya, egy nyugodtabb, kötetlenebb életritmus (amely csak kivételes alkalmakkor zökkent ki megszokott rendjéből) sok művészt, írót vonzott a szigetre.
Csak néhányukat megemlítve, Arany János, Mikszáth Kálmán, Prielle Kornélia, Gyarmathy Zsigáné, Salamon Ödön, Törs Kálmán, Szép Ernő mind nagy becsben tartották a szigetet. "Ott, ahol a könnyű őzikelábak és a még finomabb női lábak mellett a főhercegi katonacsizma is otthagyta nyomait, egy széles talpú, fontos terjedelmű, szinte falusi csizma nyoma után is nézelődhetünk sétánkban a gyalogösvényeken: az Arany János csizmájának a nyoma után."[96]

Arany János, akinek számos alkotása fűződik a szigethez, "Hova el nem hat/Város zaja semmi",[97] 1861-ben kereste fel először, majd 1877 és 1881 között huzamosabb ideig lakott itt. Törzsasztalánál a felső vendéglőben gyakori vendég volt Pulszky Ferenc és Szilágyi Sándor is. Meleg barátság szövődött ekkor az idősödő Prielle Kornélia és az egész Arany-család (Aranyné, Arany Lászlóék és Aranyék unokája, Széll Piroska) között.[98]

A Kisszálló, amelyet a kispénzű közönség látogatott, a századfordulóra valóságos művésztanyává vált.
Bródy Sándornak is egyik kedvelt tartózkodási helye lett, amint ezt fia, Hunyady Sándor is feljegyezte: "Aztán végre is egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban hogy apám sem nálunk, sem náluk nincs »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban."[99]

Elsősorban ősszel és télen kereste fel a szigetet: "Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon, pedig nem vagyok természet-, hanem ember-imádó és egy fiatal nőnek a pisze orra többet mond nekem, mint maga a Mont-Blanc. Ezen halott hó van, azon élő szeplő. A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik ... Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban - mily kár, hogy lemaradtam róla - mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell és hol lehet jól élni. (...)"[100]

Bródy Sándor, akinek itt készített gulyásairól Krúdy is megemlékezett, maga köré gyűjtött kompániájával - először - 1906 telén vonult ki a szigetre, ahol a kisszállóban szálltak meg. Az erős hóesés miatt nem tudtak visszatérni a fővárosba. E társaság tagja, Molnár Ferenc az egy hétig tartó kényszerű szobafogság idején írta a világhírt számára megszerző Az ördög című színművének első jeleneteit. A nagy kerti zöld asztalt lakására is magával vitte, körülötte számos író és művész gyűlt össze.[101] Később is gyakori vendég volt ezen a helyen, amint arról számos szigeti ihletésű elbeszélése is tanúskodik: "Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva tartotta a kisebbik szállodát, s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be akarta vezetni a téli fürdőszezont.

Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből állott. Különös dolgok játszódtak le ott."[102]

Krúdy életének és nosztalgiától áthatott írásainak egyik helyszíne volt az "aranykor" Margitszigete, amelyet gyakran a szerelem szigeteként jelenített meg.[103] Az 1918-tól 1930-ig a szigeten élő író[104] jól ismerte történetét, legendáit, fáit, romjait. A rövid életű Szigeti séták című folyóirat kiadója, szerkesztője és jobbára írója is Krúdy volt. A szigeti múzeum gondolatát szintén ő vetette fel. Első látogatására így emlékezik: "Vénülnek a fák, hullik a vakolat az udvarházról, de az öreg herceg úr minden tavasszal maga bontogatja ki a tél előtt elföldelt rózsafáit. (A kerítésen már kíváncsian kandikál be az a nyíregyházi kisfiú, aki az országos kiállításra jött apjával 1885-ben, és valaha majd azokban a falusias szobákban fog lakni, ahol egykor az öreg herceg úr nyaralt. És megöregedve is hallja az éj kísérteties óráiban a pengő sarkantyús lépteket, régi magyar nádorispánok, pattogó, csengő-bongó járás-keléseit, régi írók sóhajtozásait.)"[105]

[1] A Múzeum-kert érdekes példáját nyújtja a parkok, kertek szerepének a Budapesti, de egyben a hazai társaséletben is, hiszen nem csupán annak teréül szolgált, hanem már létrehozása, rendezése érdekében is jelentős társasági eseményekre került sor: többek között hangversenyekre, színházi előadásokra és bálokra, amelyeknek bevételét a kertalap kapta meg.

[2] D. Sz. Lihacsov: A kertek költészete. A kert- és parkstílusok szemantikájához. A kert mint szöveg. In: Történelem és mítosz. Szentpétervár 300 éve. Bp., Argumentum, 2003. 282. old.

[3] König, Gudrun: Kulturgeschichte des Spaziergangs. Spuren einer bürgerlichen Praktik 1780-1850. Wien, Böhlau, 1996.

[4] Zolnai Béla: A magyar biedermeier. Bp., Holnap, 1993. 29. old.

[5] Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, Hartleben, 1821. 391. old.

[6] "Vasárnapon a díszes világ a dísztelennel együtt ott mulatja magát, egy ember a másikat kritizálja, eszik-iszik, (...)." Gaál György: A' tudós palótz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írott levelei. Buda, K.A. Hartleben 1803. t. IV. 4. levél, 40. old.

[7] "Itt, a természet szép ölén ámulva pihenek, bájos csendjén felejtem a világi zajt (...).Szabadnak érzem magamat szabad barátom karján, s lelkem szendergésiben nem érzem vonódni utánam lánczaim s kötelékeim, melyek kit-kit kötve tartanak világi pályáján." Fáy András: Levéltöredék Pestről. Felső Magyarországi Minerva (1825), 491-492.

[8] Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Bp., Holnap, 1999.

[9] Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, Hartleben, 1821. 388. old. Az angol pleasure garden megfelelője.

[10] Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870-1940). Bp., Új Mandátum, 1998.

[11] Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember.
A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben (1798-1935). Bp., Mágus, 2001. 209-221. old.

[12] Sasku Károly: A mívelt társalkodó, vagyis az illendőség és jó erkölcsű magaviselet szabályai. Pest, Heckenast Gusztáv, 1856. 98. old.

[13] Zoltán József: Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán. Bp., SZEK, 1975. 183. old.

[14] Ofner Zeitung 1799. július 15-én. In: Zoltán József: Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán. Bp., SZEK, 1975. 183. old.

[15] Dorffinger, Andreas, Joseph von: Wegweiser für Fremde und Einheimische durch die Königliche ungarische Freystadt Pest. Pest, Trattner, 1827. 318-319. old.

[16] Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, Hartleben, 1821. 390. old.

[17] Jankovits, Anton: Pest und Ofen mit ihren Einwohnern. Ofen, königl. ung. Universität, 1838. 162. old.

[18] A por figyelemreméltó dolog: klasszikus. In: Chownitz J. F.: Humoristische Wanderungen in und um Pesth. Pesther Tageblatt 2. (1839): 1819-1821.

[19] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Bp., Helikon, 1984. 22-23. old.

[20] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Bp., Helikon, 1984. 21. old.

[21] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Bp., Helikon, 1984. 22-23. old.

[22] Táncsics Mihály: Fővárosunk. Pest, Bartalits Imre, 1867.

[23] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Bp., Helikon, 1984. 412. old.

[24] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Bp., Helikon, 1984. 413. old.

[25] Ld. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870-1940). Bp., Új Mandátum Könyvkiadó, 1998. 74. old.

[26] Mauthner Ödön: "A kertészkedő Budapest." A Kert 1898. 518-521. old.

[27] Baedeker, Karl: Austria, including Hungary, Transylvania, Dalmatia and Bosnia. Handbook for travellers. Leipsic, Karl Baedeker, 1896 (8. kiad.), 1905 (10. kiad.).

[28] "(...) Csakhamar díszleni kezdett az alkotónak okos plánuma szerint a terméketlen helyen egy kies kert, mely nemsokára több épületekkel felékesíttetvén a szerény kellemetességnek bélyegét nyerte s megtartotta. (...) azon épületek között, amelyeket a művészség s jó ízlés az egésznek díszéül felállított, az (...) üvegház legnevezetesebb (...). Azon liberális engedelemnek, mely szerint ezen kellemetes kert a publikum számára az esztendőnek szép részében nyitva áll, becse annál bizonyosabban nyer a tulajdonosoknak azzal összeköttetett áldozatjai által, minthogy különben a pesti sétálóknak az ily nemű közellévő mulatóhelyek nélkül szűkölködniek kellene (...)." Tomala Ferdinánd: Buda és Pesth városoknak s környékeinek tekinteteik hozzá kapcsolt leírással. Pest, Tomala, 1827. 22-23. old.

[29] Vachott Sándorné: Rajzok a múltból. Bp., Rudnyánszky, 1889. 300-301. old.

[30] Edvi Illés Aladár: Budapest műszaki mutatója. Bp., k.n., 1896. 262. old.

[31] Heinrich Nebbien: Ungarns Folksgarten der Koeniglichen Frey-Stadt Pest. 1816. Herausgegeben und bearbeitet von Dorothee Nehring. München, k.n., 1981. 24. old.

[32] Nehring, Dorothee: Stadtparkanlagen in der ersten Häfte des 19. Jahrhunderts. Ein Beitrag zur Kulturgeschichte des Landschaftsgartens. Hannover-Berlin, k.n., 1979.

[33] Nehring, Dorothee: Bevezetés. In: Heinrich Nebbien, Ungarns Folksgarten der Koeniglichen Frey-Stadt Pest. 1816. Herausgegeben und bearbeitet von Dorothee Nehring. München, k.n., 1981. XII.

[34] Sisa József: A Városliget átalakulása az Ezredéves kilállítás idején. Ars Hungarica XXIV. 1. (1996). 57-78.

[35] Gerő András: Az ezredévi emlékmű. Medvetánc 1987/2. 3-27. old. Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 1987/2. 29-50. old.

[36] Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870-1940). Bp., Új Mandátum, 1998. 83-84. old.

[37] Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. t. IX. Magyarország t. III. Bp., Magyar Királyi Állami ny., 1893. 133.

[38] Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. t. IX. Magyarország t. III. Bp., Magyar Királyi Állami ny., 1893. 142.

[39] Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász. Bp., Móra, 1980. 36.

[40] Baedeker, Karl: Handbuch für Reisende durch Deutschland und den Österreichischen Kaiserstaat. Koblenz, Karl Baedeker, 1844. 234. old.

[41] Molnár Ferenc: Egy gazdátlan csónak története. Bp., Osiris, 2000. 57. old.

[42] Pacáková-Hošťálková, Božena et alii: Pražské zahrady a parky. Praha, Společnost pro Zahradní a Krajinářskou Tvorbu, 2000.

[43] "Mindennek tetejében József úr kénytelen megnyitni a megfelelő ünnepélyek között az új hídszárnyat - most már minden pereces bejöhet a szigetre, nem merészel többé a holdfény fehér lábán előjönni a királyleány a rétekre." Krúdy Gyula: A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Bp., Szépirodalmi, 1961. 42. old.

[44] Vályi András: Magyarország leírása I. Buda, k.n., 1796. 286. old.

[45] Sisa József: Die Margareteninsel in Budapest, als sie noch Palatin-Insel hiess. Die Gartenkunst 1992/1. 68-78. old.

[46] Vályi András: Magyarország leírása I. Buda, k.n., 1796. 286. old.

[47] Vályi András: Magyarország leírása I. Buda, k.n., 1799. 576. old.

[48] Domanovszky Sándor: József nádor iratai I. 1792-1804. Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1925. 243. old.

[49] Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, Hartleben, 1821. 373-374. old.

[50] Magyar Kurir, 1814. októbernovember14.

[51] Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? Bp., Fővárosi Közmunkák Tanácsa, 1931. 491. old.

[52] Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. Bp., Osiris, 2000. 103. old.

[53] Schams, Franz: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungern. Pest, Hartleben, 1821.

[54] Korn, Friedrich: Panorama von Ofen und Pesth. Leipzig, k.n., 1833. 6. old.

[55] Pardoe, Julia: The City of the Magyar, or Hungary and her instituons in 1839-1840. t.London, k.n.191-192. old.

[56] Ld. hírek. In: Nép Barátja, 1849. június 10. 334. old.

[57] Pártényi J.: A Margitsziget. In: Kertészeti Lapok 1894. 225. old.

[58] Vasárnapi Újság, 1856. december(49).

[59] Cursalon, 1869. Nr.15, közli: Szent Margitszigeti Emlék. Souvenir von der Sct-Margaretheninsel. Bp., Eckstein, 1897. 56. old.

[60] Vasárnapi Újság, 1871. július 16. (29). 374. old.

[61] Vadas Ferenc: A margitszigeti Nagyvendéglő. In: Ybl Miklós építész 1814-91. Bp., Hild-Ybl Alapítvány, 1991. 89-97. old.

[62] A Margitszigetről. Vasárnapi Újság, 1869. május 23. (21). 288. old.

[63] U.o.

[64] U.o.

[65] U.o.

[66] Vasárnapi Újság, 1867. május 19. (20). 245. old.

[67] Pártényi J.: A Margitsziget. In: Kertészeti Lapok, 1894. 226. old.

[68] Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. t. IX. Magyarország t. III. Bp., Magyar Királyi Állami ny., 1893. 146.

[69] Vasárnapi Újság, 1875. június(26). 413. old.

[70] Heinrich, Johann Nepomuk: Der Kurzweilige Cicerone auf der Margarethen-Insel. Pest, Athenaeum, 1870.
Törs Kálmán: Margitsziget. Pest, k.n., 1872.
Szent Margitszigeti Emlék. Souvenir von der Sct-Margaretheninsel. Bp., Eckstein, 1897.
Osváth Gy.: Szent-Margit-sziget hajdan és most. Budafok, k.n.,

[71] Szent Margitszigeti Emlék. Souvenir von der Sct-Margaretheninsel. Bp., Eckstein, 1897. 27. old.

[72] Mikszáth Kálmán: Összes művei (57. k.).és karcolatok. Tárcák. 1879, Szegedi Napló, Császárfürdői levél - július 17-én.

[73] U.o.

[74] Pártényi J.: A Margitsziget. In: Kertészeti Lapok, 1894. 226. old.

[75] [Mazzuchelli, Nina Elizabeth]: Magyarland. London, Sampson, 1881. 144. old.

[76] Vasárnapi Újság, 1875. május 23. (21). 332. old.

[77] Vasárnapi Újság, 1874. május 10. (19). 301. old.

[78] Vasárnapi Újság, 1878. július14. (28). 449. old.

[79] Vasárnapi Újság, 1881. május 8. (19). 305. old.

[80] Vasárnapi Újság, 1886. június(25). 408-409.

[81] Vasárnapi Újság, 1873. július(29). 350. old.

[82] Mikszáth Kálmán: Összes művei (64.k.). Országgyűlési karcolatok. Apróságok a Házból. 1882 . június

[83] Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. t. IX. Magyarország t. III. Bp., Magyar Királyi Állami ny., 1893. 144.

[84] (R-y). A Margitszigetről. Fővárosi Lapok, 1885. júliusII. 1005. old.

[85] U.o.

[86] U.o.

[87] U.o.

[88] Vasárnapi Újság, 1879. augusztus 24 (34). 546-548. old.

[89] Vasárnapi Újság, 1879. augusztus 24 (34). 546.

[90] U.o.

[91] U.o.

[92] Vajda János: Mulatóhelyeink a fővárosban. Vasárnapi Újság, 1880. július(30). 486. old.

[93] Benedek Elek: A Margitsziget eladó. Fővárosi Lapok, 1894. 2105-2106. old.

[94] "A főherceg ráfizet s még az a vigasza sem lehet, hogy legalább a nagyközönségért hozza meg évről-évre a nagy áldozatokat, mivel a Margitszigetet csak a módosabb közönség látogathatja." U.o.

[95] Krúdy Gyula: A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Bp., Szépirodalmi, 1961. 31. old.

[96] Krúdy Gyula: Arany János. "Toldi szerelme" és körülményei. In: Krúdy Gyula: Irodalmi kalendárium. Írói arcképek. Bp., Szépirodalmi, 1989. 122.

[97] Arany János: A tölgyek alatt. In: Arany János költeményei. Bp., Helikon, 1983. 382-383.

[98] Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete. Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia. Bp., Művelt Nép, 1956. 255-256. old.

[99] Hunyady Sándor: Családi album. Bp., Noran, 2000. 32. old.

[100] Bródy Sándor: Asszony-stúdium. In: Lyra. Bp., Singer és Wolfner, 1911. 149. old.

[101] Sárközy Mátyás: Színház az egész világ. Molnár Ferenc regényes élete. Bp., Osiris, 1995. 45.

[102] Molnár Ferenc: Egy gazdátlan csónak története. Bp., Osiris, 2000. 86. old.

[103] Fábri Anna: Mit lehet írni Pestről? (A Krúdy-művek Budapestjéről). Budapest Negyed 2001. tél (4.sz.) 25-60. old.

[104] Bölcsics Márta - Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz. Bp., Helikon, 2002.

[105] Krúdy Gyula: A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Bp., Szépirodalmi, 1961. 40. old.