A zöld színpad
A lóverseny mint a társasági reprezentáció egyik intézménye
________________
TULI ANDREA

 

A dualizmus korában a társasági élet egyik központi eseményét jelentették a "hyppico-sporting" színjátékok. A korabeli elnevezésen a gróf Széchenyi István által hazánkban meghonosított lósportot, ekkor még elsősorban a galoppversenyzést kell érteni. A kor nagy divatja iránt szinte mindenki érdeklődött, a futtatások lázban tartották a fővárost, és a sajtó az ország többi részét is akarva-akaratlan bevonta a turf eseményeibe. A sportok királyának tekintett lóverseny segítette a társas élet szervezését és élénkülését, és egyfajta "zöld" színpadként rendelkezett mindazokkal a társas reprezentációs funkciókkal, amelyekkel a színház is. A két intézmény más tekintetben is hasonló volt, két tábor különült el benne világosan egymástól: a szórakozni vágyók és a szórakozást nyújtók csoportja. A színházzal ellentétben azonban a publikum szerepköre itt nem feltétlenül korlátozódott a színpadi események paszszív szemlélésére. Fogadásuk mértékében aktivizálhatták a lóversenytéren betöltött szerepüket. A lóverseny közvetetten erősítette a nemzeti egység és összetartozás érzését.
A futtatásokkal Magyarország a nemzetközi érdeklődés középpontjába került.

 

Hazánk dísze: a lóverseny

Amikor az 1810-es években, gróf Széchenyi Istvánban a lóversenyzés magyarországi meghonosításának gondolata felötlött, elsősorban nem szórakoztató jellegét tartotta szem előtt. Sokkal magasztosabb cél megvalósításának: az ország modernizálásának, a nemzet felemelésének egyik eszközét látta benne. A futtatások társaséleti összekötő szerepét tartotta fontosnak: "a rendes pesti összejövetelek által hazánk lakosai is egymással bővebben megismerkednek s így olyan tárgyak kifejlődését segíthetik, melyek hazánk díszét fogják maguk után vonni. Mert a hol egyetértés és együtt fáradozás által, földművelés, kereskedelem előmozdíttatik és ezáltal a polgári erények napról-napra tökéletesebben kifejlődnek, ott boldogabb a haza."[1]

A minőségi ló a hadsereg számára is létfontosságú volt, leginkább a hadsereg igénye által lett a lókérdés nemzeti jelentőségű ügy. Lóverseny nélkül pedig "a' lovak nagyobb számban való nemesítésérül egy általjában csak álmodozni sem lehet".[2] A futtatások megindítása révén a ló fontos nemzeti erőforrássá válna - vélte a gróf, és szeme előtt a közérdek, a nemzet vagyonosodása és nem utolsó sorban saját nyeresége lebegett.

A korszakra jellemző erőteljes törekvés az egyéni és nemzeti fejlődésre, tökélesedésre mutatkozik meg báró Eötvös Józsefnek a pesti lóversenyzés harmincadik évfordulóján Bérczy Károlyhoz írott levelében. Ebben a Széchenyi-féle társadalmi és gazdasági hasznosság elvét már mellőzhetve, hiszen az intézmény működése ígéretesen beindult, a lóverseny által a társadalom egészére kifejtett jótékony hatásokat ecsetelte, és annak a nemzeti jellem fejlődése szempontjából tulajdonított jelentőséget: "mindazon okok között, melyek a népek fejlődésére elhatározó befolyást gyakorolnak, alig van ollyan, melly egyes nemzetek emelkedésével vagy süllyedésével szorosabb kapcsolatban állna, mint azon mulatság vagy időtöltés nemei, mellyek nálok bizonyos korszakokban divatosak. Én legalább azt hiszem, hogy ha egy nemzet életéből annak nemzeti mulatságain kívül egyebet sem ismernénk, jellemének megítélhetésére ez maga elég leendne. Nép, melly férfias időtöltésekben gyönyörködött, gyáva és elpuhult nem lehetett soha."[3]

A lóverseny-sport későbbi nagy pártfogóinak körében mindvégig tartotta magát az eredeti Széchenyi-koncepció, miszerint ez a sport önmagán túlmutató, közhasznú célok előmozdításának eszköze. Szemere Miklós 1909-ben közzétett felhívásában ugyanezeket a gondolatokat fogalmazta meg: "a sportot a közérdek és az ország szolgálatába kell állítani, mert ebben az egyben lehetünk világváros. Nemzetközi versenyek rendezése felpezsdítené az ország gazdasági és társasági életét egyaránt."[4]

 

Versenyügyi dualizmus

Mint ismeretes, az első lófuttatások a pesti gyepen 1827-ben indultak meg, igazi virágkorát azonban a lóversenyzés a 19. század utolsó évtizedeiben, a 20. század elején, gróf Batthyány Elemér lovaregyleti elnöksége alatt élte. Maga is sikeres istállótulajdonos, tenyésztő és úrlovas volt. Versenyüzemünket többek között számos nagyösszegű díj - Király-díj, Királyné-díj - megalkotásával és a futtatások tisztaságán való éber őrködésével lendítette fel. A kiegyezés a versenyzésre is jótékony hatással volt, általános fellendülés volt megfigyelhető ezen a területen is.
Magyarországon 1868-ban már tizenhét, a század végén pedig negyven versenynap volt. A legnagyobb díjazású versenyeket Pesten futották. A tréningben levő lovak száma jóval meghaladta a százat. Ez nemcsak idehaza hozott némi élénkséget az üzembe, de ekkor kezdte külföldi diadalútját is a magyar versenysport. A versenyek összdíjazása a századfordulón szinte elérte a kétmillió koronát. Pest és Bécs a versenyszabályok és a versenyidőpontok összehangolása révén egyre szorosabban kötődött egymáshoz. Az 1870-es évek második felére alakult ki az ún. meeting-rendszer: áprilisban Bécs nyitotta meg a versenyidényt, majd május első három hete Pesté volt, hogy az utolsó májusi héten és június elején ismét a bécsi galopp-pálya, Freudenau vegye át a szót az Osztrák Derbyvel, majd az augusztusi kis pesti meetingig hosszabb szünet következett, amikor a nagyobb istállók a német pályákat járták. Végül a sort ismét Bécs zárta szeptemberi és októberi versenynapjaival. Ebben a rendszerben a vidéki versenyzőhelyek inkább lokális, mint "birodalmi" jellegűek voltak. A századfordulón Pest és Bécs mellett rendszeresen rendeztek futtatásokat Alagon - ami az Úrlovasok Szövetkezete jóvoltából néhány év alatt a két főváros konkurenciájává nőtte ki magát, és április második hetében a monarchiabeli versenyidényt is itt nyitották meg - Debrecenben, Sopronban, Pozsonyban, Kassán, Krakkóban, Lembergben, Aradon, Szarajevóban, Siófokon, Tátra-Lomniczon, Kolozsváron és többek között Pardubitzban.[5]

A Monarchia keretein belül elvi jelentőségre is szert tettek a futtatások, mivel a "közösügyi" intézmények közül állítólag ez volt a legrugalmasabb és ebben játszottak egyedül a magyarok vezető szerepet az osztrákokkal szemben. Az osztrák Jockey Club első elnöke gr. Esterházy Miklós volt.[6] 1875-ben az osztrák Jockey Club igazgatósági tagjai kizárólag magyar főurak voltak: hg. Esterházy Pál, gr. Esterházy Miklós, gr. Széchenyi Kálmán, ifj. gr. Festetics Tasziló.[7] A versenyügyi "dualizmus"-ban a magyarok nagy súllyal szerepeltek, nemcsak a Jockey Club igazgatásában betöltött pozícióik révén, de az osztrák versenyüzemet fenntartó ménesek és istállók tekintélyes része is tőlük került ki. A 19. század folyamán Magyarország és Erdély területén számos magánménest tartottak, ezek közül híres volt a Wesselényi-féle zsibói ménes, a Hunyady grófok ürményi ménese, a Festetics grófok fenéki, a Vitzayak tolnai, az Illésházyak sárvári, a gróf Esterházyak mátyásházi, a herceg Esterházyak ozorai, a Csekonicsok zsombolyai ménese, majd a század vége felé Jankovich-Bésán Gyula öreglaki ménese, gr. Andrássy Sándor velejtei, gr. Esterházy Miklós Móric pusztamajki, Luczenbacher Miklós pettendi és többek között Fáy Béla és Lossonczy Gyula monostori, Dreher Antal erdőmajori ménese.[8]

 

A nézők és a nézőtér

A Monarchia osztrák és magyar szálakból szorosan összefonódott versenyüzeme, hasonlóan Epsomhoz, különleges helyet töltött be az európai országok exkluzív-arisztokratikus Jockey Clubjai által működtetettek között, mert a társadalom minden csoportja, egészen fel az udvarig, valóban részt is vett a futtatásokon.
Már a társadalmi elzárkózás kritikusnak mondott időszakában, az ötvenes években kerültek a társasági élet középpontjába, mind a pesti, mind a vidéki versenyek nagy közönséget vonzottak. A hetvenes évektől kezdve pedig a gyep "a fejlődés útján mérföldjáró csizmában haladó város nagy ügye, gyors vagyoni pályafutások és zuhanások színtere, híres nők feltűnésének porondja, társadalmi rangemelkedések ugródeszkája"[9] volt.

A lóversenyeket a kezdetektől fogva nagy érdeklődés kísérte, a reformkorban azonban népesebb közönség folyamatos figyelmére a rossz közlekedési viszonyok miatt nem számíthattak. Jórészt az előkelő társaság foglalta el a nézőtér sorait is, kisemberek még csak kivételes alkalmakkor látogattak ki a versenyre. A magyarok mellett osztrák, cseh, és lengyel arisztokraták is kijártak a gyepre, a versenyekről azonban már a Vadász- és Versenylap megalapítása előtt a divatlapok és más lapok, mint például a Honderű, a Magyar Kurir, a Pester Zeitung, vagy a Pressburger Zeitung számoltak be.

A versenyek iránti érdeklődés a dualizmus korára tetőzik, a lóversenyek a gubacsi dűlőn elhelyezkedő régi pályát is kinövik. Az 1880-ban átadott, korszerűnek számító városligeti pálya központi elhelyezkedése és kialakítása révén is alkalmasabb volt nagyobb tömegek befogadására. A nagy befogadóképességre szüksége is volt, hiszen a korabeli sajtó a publikum népvándorlásszerű kiözönléséről tudósított: "Angolországon kívül egy országban sem nyilvánul a lóversenyek iránt olyan nagy lázas érdeklődés, mint a négy folyó és hármas halom országában. Aránylag a budapesti gyep látogatottsága nagyobb, mint az epsomi, auteuili, karlshorsti vagy hoppegarteni versenyeké. Aki csak a lábára bír állani, az a Szent István díj délutánján mind a versenytéren látható és nem is tartozik a ritkaságok közé, hogy bénák és nyomorékok tolószékeiken kerülnek ki. Aki pedig Szent István napján Budapesten fiákert akar kapni, úgy az vagy az illető elmebeli gyöngeségére vall, vagy pedig hogy hitbizomány birtokosa", írta a Magyarország és a Nagyvilág 1904 augusztusában.[10]

Társadalmilag különböző csoportok látogatták a turfot. A budapesti versenypálya nézőtere ekkor három kategóriára volt osztva: a nagytribünre a századfordulón tíz korona volt a helyjegy, a kistribüni helyért két koronát kellett fizetni, és végül hatvan fillérért az állóhelyről lehetett nézelődni.[11]
A tízkoronás, rácsozattal elkerített helyet a legelegánsabb, legelőkelőbb közönség foglalta el. Ezen belül is vörös zsinórral elkülönített helyet tartottak fenn a Jockey Club tagjai számára, a tribün szélső sarkában, éppen az udvari páholy alatt. A nagytribünön az arisztokrata hölgyek is szívesen megmutatták magukat kizárólag egy-egy nagyobb versenynapra készíttetett vadonatúj toalettjükben. A részvényesek területéhez közel helyezkedtek el a bookmakerek boxai. A forintos helyet a kevésbé elegáns, de módosabb nézők töltötték meg, míg a pálya szemközti oldalán levő, külön bejárattal rendelkező nyitott, harminc filléres helyen a szegényebbek álldogáltak. A harminc filléres hely közönségének nagy részvételi aránya azt mutatja, hogy számukra a turf olcsó szórakozási lehetőséget teremtett, sokuknál a nyaralást is a nyári futtatások pótolták.[12] Az elkülönülést hangsúlyozták tehát a már említett, térhasználatot szabályozó különböző típusú belépőjegyek. Ezek az olcsóbb hely közönségének szabad mozgását jelentősen korlátozták, míg az első hely közönségének szabad bejárást biztosítottak a pálya bármely részére.

A fogadási rendszer kialakulása előtt, főként a hazai lóversenyzés hajnalán a szervezőknek gondoskodniuk kellett a közönség megfelelő szórakoztatásáról, így galamblövészettel, csónakversennyel, táncmulatsággal, hangversennyel színesítették az amúgy önmagukban nagy érdeklődésre számot nem tartó futtatásokat. Később, amikor ezek a publikumcsalogató mulatságok elmaradhattak, mert a lóverseny maga gyakorolta a fő vonzerőt, a parasztfuttatások, magánfogadások vagy az ekkoriban még gyerekcipőben járó akadályversenyek révén továbbra is fenntartotta szórakoztató funkcióját. A szünetekben zenekar játszott, és az előkészületeknél is történt mindig valami nyomdafestéket kívánó szenzáció. A századforduló táján a lóverseny estéjét az előkelők bálban, estélyeken töltötték, aki pedig sehova nem volt hivatalos, a környékbeli mulatókat, kávéházakat, kocsmákat szállta meg.

Költségigényes volta miatt a lósport a legexkluzívabb sportok körébe tartozott, ezáltal a társadalmi rétegek közötti különbséget is megjelenítette. A kisemberek legfeljebb nézőként élvezhették az eseményeket. A versenypálya publikuma kettős tagozódást mutatott: nemcsak vagyona, illetve rangja szerint elfoglalt helye alapján különült el egymástól, hanem bevonódott- sága, azaz aktivitása, illetve passzivitása mértéke szerint is, vagyis hogy valaki istállótulajdonosként, fogadóként vagy passzív szemlélőként volt-e jelen. Istállótulajdonos azonban nem lehetett akárki. A lovak tartásához és a lovaregyleti tagsághoz nemcsak vagyon, hanem erkölcsi feddhetetlenség is kellett. A reformkor idején a tenyésztők és futtatók a "társaság javából" kerültek ki, így a Széchenyi, Károlyi, Andrássy, Keglevich, Esterházy, Pejacsevics grófi, a Wesselényi, Orczy és Brudern bárói családok tagjaiból. Az 1860-as években a futtatók sorában nagy pénzemberek is megjelentek, például a Blaskovichok, a Baltazziak, Henckelek, Rotschildok. Az 1880-as években a sörgyárosok és bankárok még fokozottabban kapcsolódtak be: Dreher Antal, Mauthner-Markhof Victor, Springer Gusztáv és természetesen a Rotschildok továbbra sem maradhattak ki a sorból. Ezzel párhuzamosan a pesti nagydíjak nyerőlistáján a tulajdonosok között egyre ritkábban szerepelt a Széchenyi-kortársak és -utódok neve. De képviseltették magukat még arisztokrata színek is, id. Apponyi Antalé, a tatai Esterházy Miklósé, Zichy Béláé, Zichy Lívia grófnőé vagy akár az Üchtritzeké, Wenckheimeké.

Az új évszázad a futtatás fellendülését és polgárosodását is magával hozta. A bank, az ipar és a kereskedelem nagy pénzemberei mellett futtattak közjegyzők, orvosok, ügyvédek és más foglalkozású emberek is. Mégis a kor neves tenyésztői és futtatói az elitből kerültek ki: Berchtold Lipót, Rohonczy Gedeon, gr. Pejacsevics Albert, Baich Péter huszártiszt, gróf Batthyány Elemér, Mautner Victor, gr. Degenfeld Imre, b. Podmaniczky Géza, Péchy Andor, Dreher Antal, báró Springer Gusztáv, Baltazzi Alexander és két sportlady, Egyedi Lajosné és Zombory Richárdné.

Az 1869 és 1906 között legtöbbet nyert istállótulajdonosok névsorát megvizsgálva, melyet az alábbi táblázat [13] hasonlít össze, megállapítható, hogy a lóverseny-elit összetétele a nevezett intervallumban nem változott, a régi arisztokrácia és a nagyvállalkozók hasonló arányban képviseltették magukat.

 

Szerencsenábobok?

A századvégi lóversenypálya legendás alakjának és pártfogójának számított Szemere Miklós, akiről Krúdy számos regényének[14] (fő)hősét, Alvinczi Eduárd rejtélyes figuráját mintázta. Szemere Miklós berzéki kisbirtokos fiaként nem volt annak a presztízsnek a birtokában, amely a felsőbb körökbe korlátlan bejárást biztosított volna számára. Mint nagystílű játékos azonban - úgy tűnik - az írott és íratlan szabályok biztos ismeretében ügyesen mozgatta a bábukat az élet játékasztalán, és esélyeit hideg fejjel mindig ki tudta számítani.
Későbbi pályafutását megalapozó tőkéjét egy hírhedt kártyaparti során szerezte. Az 1890-es évek elején versenylovakat vásárolt magának a monarchia területén, és hazai körökben hamarosan az övé lett az egyik legfényesebb versenyistálló. A szerencsejátékokban aratott sikerei, valamint többek között jó lélektani érzékére épített kapcsolati tőkéje számtalan ajtót megnyitottak előtte. Tudatosan törekedett arra, hogy titokzatos imázsát kialakítsa, személyét a kifürkészhetetlenség homályába burkolja, fenntartva az általa játszott "örök nyertes" szerep látszatát. Örökös különc és kívülálló volt, bár több házzal is rendelkezett a birodalom mindkét fővárosában, mindvégig szállodában - először az Aranysasban, majd a Pannóniában - élt, mintha örökösen átutazóban lett volna. A "szakmában" is az újítók magányos útját járta: a hazai lovas- és edzőképzés egyik első nagy úttörő támogatója és az akkor újdonságnak számító amerikai módszerek híve volt. 1897-től a politikusi pályán is érvényesülni próbált, ám nem sok sikerrel, kortársai "soha nem nézték politikusnak, hanem eredeti észjárású, tehetséges, furcsa férfinak, aki véletlenül ott ült a padsorokban közöttük".[15]

Szemere Miklós mesésnek tűnő pályafutása valójában csak ritkán adatik meg földi halandónak. Az ő példája elenyésző kivétel a számtalan lóversenypályán derékba tört karrierhez képest. Az 1890-es években a lóversenyfogadás "a már félmilliós város testében állandó negyvenfokos lázt okozott. Az urak birtokaikat és jószágaikat vesztették el, de a zöld gyepen nyerhető könnyű pénz reménye elszédítette az egyszerű embereket is."[16]

A közönség, amelynek nagy része csak a fogadások által remélhetett némi kis hasznot a lovakból, áhítattal és irigységgel tekintett a futtatókra, a versenyistálló-tartást biztos üzletnek tartották, amely dús kamatot hoz minden évben - olvasható a Versenylap-ban.[17] Csak a tulajdonos neve mellett szereplő csábító nyereményösszeget látták, és nem tudták, milyen horribilis összegeket emésztett fel egy rendesen vezetett, átlagon felüli istálló. A nyeremények itt inkább költségcsökkentő tényezőként szerepeltek. Hihetetlenül nagy szerencse kellett ahhoz, hogy egy nagyobb istálló megnyerje a kiadásait és tulajdonosa ne fizessen rá erre a "biztos üzletre". Egy nagyobb, 30-35 főnyi lottal szereplő istálló, amelynek tulajdonosa 18-20 kancával rendelkező magántenyésztő is volt egyben, kiadásai 250 ezer korona átlagnyeremény esetén a következőképp alakultak: a személyzeti kiadások évi 108 ezer koronát jelentettek, ezt az összeget az első és második zsoké, valamint az akadálylovas fix fizetése, személyi, úti és lovaglási díjai, az istállófiúk fizetése, különböző borravalók és ajándékok tették ki. Mindehhez jöttek a lóra számított kiadások, tehát a tréner fizetése, a lovak idomítási, utaztatási, nevezési stb. költsége, gyógykezelések, biztosítás, ez körülbelül évi 375 ezer korona volt. Ménesköltségként 118 ezer koronával számolhattunk, ez tartalmazta a fedeztetési költségeket, a meddőség miatti veszteségeket, a személyzet fizetését, a kancák és éves csikók tartási költségeit, a biztosítási díjakat, valamint a lóvásárlásra fordított összeget.

Az istálló- és ménesköltségeket összegezve mindez 493 500 koronát tett ki egy évre, ezzel szemben 250 ezer korona tiszta bevétellel számoltunk. Versenyistálló alapításához és fenntartásához igen sok pénz és még több "passzió" kellett, "s akiknek a futtatás nemes szenvedélyük, ezt drágán fizetik meg a zöld gyöpön".[18]

 

"A fogadásokban való kedv"

A reformkorban a tulajdonosokon kívül a publikum részéről mindenki passzivitásra volt kárhoztatva, esetleg a lovak és lovasok látványában gyönyörködhetett, hivatalos fogadást egyáltalán nem lehetett tenni. Gyakoriak voltak viszont a tulajdonosok egymás közti fogadásai. Széchenyi már ekkor síkra szállt a fogadási rendszerrel szembeni előítéletek leküzdéséért, mert úgy vélte "a fogadásokban való kedv egy nemzetben több hasznot mint kárt okoz. (...) Az eszmélkedő szenvedelem (...) melly iszonyuan emeli fel a' nemzet köz értelmességét!"[19]

Ekkor azonban még meglehetősen zártkörűek voltak ezek a versenyek. A Nemzeti Kaszinó alsó éttermében elhelyezett fogadószobát, az ún. Betting Roomot 1864-től még csak a részvényesek vehették igénybe. A kívülállók szélesebb csoportjának biztosította a nagyobb mértékű bevonódást az első bookmaker megjelenése 1868-ban. A bookmaker, azaz a "könyves ember" bárkivel szemben állta a fogadásokat az esélyek arányában. A bukméker meghatározta a futam esélyeit, és meghirdette az ún. odds- listáját, azaz, hogy az egyes lovak esetleges győzelmekor hányszoros pénzt fizet a fogadó tétjére. A feltett tétek módosíthatták az oddsokat, a nagyon fogadott lovakat egy idő után már csak kisebb szorzóval ajánlották. A bukméker-fogadás lényege, hogy a fogadó tudja, mire számíthat nyerés esetén, mennyi nyereményért kockáztatja a pénzét.[20] Ezt azonban még mindig csak egy keskeny, kiváltságos réteg vette igénybe, csak a legvagyonosabbak engedhették meg maguknak ezt mulatságot. Nem is volt rá igazán nagy kereslet, mert 1883-ban is csak kettő működött a fővárosban. A fogadások alakulása szempontjából is a kiteljesedés figyelhető meg, amikor a totalizatőr (totó) 1871-es bevezetése egy csapásra érdekeltté tett egy jóval szélesebb, vállalkozó kedvű réteget. Működésének elve a mai sportfogadásokhoz és szerencsejátékokhoz hasonlóan az volt, hogy a fogadásra befolyt téteket összesítették, és a költségekre, valamint a fogadásszervező nyereségére visszatartható rész levonása után maradt összeget felosztották a nyerő fogadások között. A bukméker-fogadástól leginkább abban mutatott eltérést, hogy a nyeremény csak a verseny után vált ismertté.[21] Eleinte csak győzelemre, azaz tétre lehetett fogadni, a helyfogadást az 1880-as évek elején vezették be. Ez sokszorosára emelte a pénzforgalmat. Míg 1885-ben a tétfogadások forgalma 684 ezer Ft volt, két évvel korábban a helyfogadások szinte a kétszeresét hozták. A legkisebb tét a századfordulón helyfogadás esetén 25 Ft volt, a nyereményeket pedig 12 százalékos adóval illették. Tehát az 1870-es évektől a lóverseny társadalmi esélykiegyenlítő szerepét kezdte felvenni. Mivel a kisemberek legfeljebb fogadásuk mértékében aktivizálhatták valamennyire a lóversenytéren betöltött paszszív szerepüket, a fogadás több volt puszta anyagi haszonnál, szellemi örömélményt nyújtott és feledtette a mindennapok nyomasztó terhét. "Fellelhetők benne és a vele kapcsolatos esélyszámításban szellemi tevékenységek is, mint szaktudás, kitűnő memória, megfigyelő képesség, külső körülmények számbavétele".[22]

 

A zöld színpad hősei

A zöld színpad szűkebb értelemben vett szereplője a versenyló és a zsoké. Rivaldafénybe kerülve ez a páros vitte a bőrét vásárra. Lovat és lovasát egyaránt a társadalom csodálata és tisztelete övezte; ők voltak a bontakozó sztárkultusz első képviselői. A közönség érdeklődése a pályán túl is elkísérte őket. Különös, zárt világot alkottak, amely nemcsak a hivatásos zsokék jobbára idegen származásából adódott, de szokványostól eltérő életmódjuk is hozzájárult ehhez.

A versenylovaglás a polgárságba való integrálódás kitűnő lehetőségét nyújthatta. A világháború előtti években az istállótulajdonosok átlag 2500 korona havi bért fizettek az első zsokénak, míg a másik zsoké havi bére körülbelül 500 korona volt, amelyet a nyertes és vesztes lovaglásokért fizetett díjak növeltek még havi 1300-1800 koronával. Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy zsoké általában több istállónál is vállalt lovaglást - de kettőnél bizonyosan -, akkor a hozzávetőlegesen 6000 koronás jövedelmükkel a társadalom kiváltságosabb rétegeinek életszínvonalát engedhették meg maguknak. Nem éppen előkelő származásuk ellenére a társadalom legmagasabb köreivel érintkeztek, sőt alkalmanként - ún. "crackjockey" esetén - a büszke arisztokraták és pénzmágnások bizony kegyeikért esengtek, ha meg akarták nyerni őket istállójuk számára.

Voltak olyanok, akiknek ragyogó pályafutásuk végén sikerült beilleszkedniük a polgárság köreibe. Bár egy sikeresebb zsoké sportkarrierje visszavonulása után is biztosíthatta volna a megélhetését, legtöbbjük a viszonylag könnyen megkeresett pénznek hamar nyakára is hágott. Az évtizedeken keresztül aktívan lovagló zsokék azonban csak ritkán engedhették meg maguknak a könnyelmű, bohém életvezetést. Sportszerűen kellett élniük, hogy testsúlyukat tartani tudják. Ezek a huszonéves fiatalemberek ifjúságuk nagy részét izzadással, koplalással, korai kelésekkel és egyéb testi sanyargatásokkal töltötték. Így nem csoda, ha a hosszú felkészülés után egy jól sikerült versenynap végén féktelen jókedvüket szabadjára engedték. "A pestiek által nagyban megbámult czinege termetű jockeyk és groomok esténként csakúgy szórták a pénzt, borra, kártyára, tánczra s a pesti vendéglősök igen megszerették őket"[23] - írták már az első meetingről. Ezt a jó szokásukat majd egy évszázad múltán is megtartották. Heltai Jenő a millennium évében is sokkal izgalmasabbnak és mulatságosabbnak találta Budapest éjszakai életét versenyidényben, mert "minden kávéháznak, orfeumnak legismertebb alakjai ilyenkor a mulató zsokék voltak".[24]

A legtöbb belföldi zsoké pályafutását lovászfiúként kezdte, mint Szente, Bonta vagy Pretzner Imre is. Belföldi lovasnak lenni azonban nem volt könnyű. Már Széchenyi is Angliából hozatott zsokét, de ő elsősorban ezt a hazai lovasgárda kinevelése érdekében tette. A Nemzeti díj 1830-as megalakításakor feltételül tűzték ki, hogy "e versenyben a lovas született magyar legyen". A biztató kezdetek után azonban a magyar lovasok képzése zsákutcába jutott, a győzelemre áhítozó tulajdonosok szívesebben bízták drága telivéreiket tapasztalt angol zsokékra. A századforduló táján Batthyány Elemér és Esterházy Miklós szorgalmazták a belföldi lovasképzést és teremtették meg alapját azzal, hogy 1892-ben a magyar és osztrák lovaregyletek határozatot hoznak, hogy "a belföldi lovászfiúknak jockeyvá való kiképzésükre a versenyekben tágabb teret nyitnak". Továbbá hétfontos engedményt biztosítottak minden olyan korteherversenyben, melyeknek értéke nem haladta meg az 1000 Ft-ot.[25]

Az angol és az amerikai lovasokkal elsőként Bonta Ferenc vette fel sikeresen a versenyt. Ő 14 évesen kezdte zsokékarrierjét Szemere Miklósnál. A hazai lovasok fokozatos térnyerése sík- és akadályversenyekben 1896-ban kezdődött. 1896-ban már 15 nyertes síkversenylovasunk, s négy gát-, illetve akadálylovasunk volt. Közülük kiemelkedett Hesp Frank, aki 22 síkversenyben és 3 zászlók közti versenyben győzött. Csompora, Rosach és Shejbal a gát- és akadályversenyekben jeleskedtek, Valasek, Mándi pedig inkább a síkversenyekben. Az amerikai stílus elterjedése hasznára vált a belföldi lovasoknak: ekkor tűnt fel Bonta, Krouzil, Fries, Smejda, Fetting, Heidt és Fejes is. Nemcsak a Lovaregylet karolta fel az ügyet, hanem egyre több volt a kizárólag belföldieknek kiírt futam. A futtatók közül is egyre többen alkalmaztak magyar zsokét, mint Pejacsevich Albert, az első "gentleman-tréner", aki "szakított a régi hagyományokkal, nem röstellvén nagy tudását és szorgalmát kamatoztatni"[26], vagy Szemere Miklós, aki lovasai képzését nemcsak angliai, amerikai tanulmányutakkal biztosította, hanem Tatán és Alagon elméleti tanfolyamokat is szervezett számukra. A tanulás és tudás mellett nagy hangsúlyt helyezett az erkölcsi nevelésre is; arra törekedett, hogy lovászai tudatosabban, előrelátóbban, nemcsak a jelenre gondolva éljenek. Két kiváló zsokéja Bonta és Szente volt. Szente zsokékarrierje 1917-ben egy szerencsétlen kartöréssel ért véget, de a későbbiekben is jó anyagi körülmények között élt. Bécsben telepedett le, és nagy haszonnal mozgószínházat üzemeltetett.[27]

Jóval általánosabb azonban, hogy egykori zsokék edzőként folytatták tovább működésüket. A legtöbben súlyproblémáik következtében voltak kénytelenek otthagyni a zöld színpadot. Így történt ez Harry Milnével, aki nagy sikerrel idomította az Üchtritz- és Péchy-lovakat, Tokio is nála állt évekig. John Reeves is zsokéként kezdte Ascot és Goodwood pályáin, majd 1867-ben hc. Liechtenstein János évi ezer forintért szerződtette trénernek, később a Festetics, Kinsky, Thurn, Henckel, Apponyi, Wenckheim, Königswarter stb. istállók lovait edzette, végül pedig Rotschild Alfonz magántrénere lett. De az első átütő sikerű magyar idomár, Fries János is lovasként lépett először a zöld gyepre.

 

Társasági reprezentáció
a valós és virtuális térben

A zöld gyep alkalmat kínált a közeledésre a kiváltságos rétegek különböző csoportjai között és felkapaszkodási lehetőséget nyújtott az alsóbb nemesség számára. Szemere Miklós hatalmas nyereményei és különc szokásai révén vívta ki az őt megillető helyet a mágnások között. Péchy Andort szintén a versenylovak "játékos futkározása" tette ismertté és irigyeltté. A lóverseny a dzsentri-életforma szimbóluma is lett az 1880-90-es években, amikor a lecsúszástól tartó nemes ifjak közül sokan próbáltak megélni a pesti gyepből. Jó alkalom volt ez a találkozókra, külföldi színésznők s falusi kisasszonyok bemutatására. Továbbá divatbemutatóra is. A hölgyek előszeretettel tartottak divatkosztüm-mustrát, amely szintén a család társadalomban elfoglalt helyét hivatott reprezentálni. Úri családoknak pedig egyenesen kötelességük volt magukat megmutatni a pályán. A Versenylap-ban található hirdetések alapján a jó üzleti érzékkel rendelkező kereskedők építettek is erre. Brachfeld. cs. kir. udvari szállító hirdetése szerint üzleteiben színes férfiingektől kezdve az esőköpenyen keresztül a kocsitakaróig minden megtalálható, és "mely kiváló izlésű czég finom divatczikkeit ha magunkra öltjük, nyugodtan jelenhetünk meg a versenytéren"[28].

Sőt elmondható, hogy a lóverseny bizonyos mértékben irányította a divatot. A legnagyobb pesti díj, a Király-díj napján ugyanis a férfiaknak redingotban és cilinderben illett megjelenni, a hölgyek pedig ekkor mutatták be a nagyközönségnek új ruháikat. Mivel később a Király-díj az egész város ünnepélye lett, az arisztokrata hölgyek egy másik napot szemeltek ki az új divat bemutatására, a Kanca-díj napját. Lóversenykor a publikum a legdíszesebb ruháját öltötte magára, mintha bálba készülne. Nem véletlenül írta Krúdy, hogy "a lóverseny olyan ékessége volt a városnak, mint a kislánynak az első hosszú ruha".[29]

A lóversenypálya az uralkodó és az arisztokrácia személyes érintkezéseinek színtere is volt. A királyi család tagjai szívesen vegyültek a mágnások közé és csevegtek velük. Ők pedig ápolták az udvarhoz fűződő kapcsolataikat. A versenyek az udvar számára reprezentációs lehetőséget is kínáltak: a látogatóba érkező rokonokat, más országok uralkodóit rendszerint kivitték a turfra.

A Budapesti Hírlap írta 1907. május 14-én: "Az udvari páholytól kezdve, a melyben József királyi herceg egész családjával foglalt helyet, a forintos helyet megtöltötte az előkelő, jobbára hölgyközönség. A mágnáspáholy környékét egészen elfoglalta a teljes számban megjelent arisztokrácia, odább közéletünk kitűnőségei voltak kénytelenek meghódolni a tömeg erejének és a totalisatőr felé tolongó emberáradat ellenállhatatlanul vitte őket magával. A divat krónikása egész kötetet írhatna a toalettekről, a melyek tegnap bemutatásra kerültek, jámbor poétalelkek pedig egész életükre elegendő inspirációt meríthettek a bűbájos arcokból, a melyeknek halványabb vagy élénkebb árnyalatot adtak a fehér és piros napernyők. Szóval tegnap lóverseny nélkül is a versenytér lett volna Budapest legélvezetesebb helye."

Az újságok minden apró részletre ügyelő beszámolója révén a lóversenyek, mint a színházi események, átlépték a fővárosok térbeli korlátait, és egyfajta virtuális közönségre is szert tettek. Akik személyesen nem voltak jelen, a sajtóból mégis mindent nyomon követhettek. A versenyek a társas élet gócpontjai voltak. A Vadász- és Versenylap versenytudósításaiban a sportriporterek a versenyeredmények mellett szinte ugyanakkora hangsúlyt helyeztek a tribünök közönségének ismertetésére, mintha valamely sokat forgatott lap társasági rovatát olvasnánk. Példaként álljon itt az 1870-es pesti tavaszi meeting harmadik napjáról szóló riport. E szerint tenyésztőink és "sportsmaneink" az ország és Európa minden részéről, Angliából, Franciaországból és Olaszországból mind összegyűltek a rákosi gyepen, név szerint: gr. Batthyányi István és László, gr. Festetich Géza és Andor, gr. Sztáray János és Béla, gr. Waldstein János, gr. Károlyi György, Gyula, Victor, Pista és Tibor, gr. Szapáry Antal, Iván, Imre és Gyula, b. Wenckheim Béla, gr. Wenckheim Rudolf, ifj. b. Wenkheim Czindery Béla, ifj. gr. Nádasdy Ferenc, gr. Keglevich Béla, Tisza László, b. Wesselényi József, gr. Stubenberg József, Majláth György, gr. Széchenyi Kálmán és Béla, gr. Esterházy Antal, Miklós, Imre és Andor, gr. Kinsky Zdenkó és gr. Stockau. A vendégek között hg. Rohan Lajos, gr. Wolkstein, hg. Thurn Taxis, gr. Bellegarde, gr. Grünne tábornokok, Baltazzi Arisztid, Schawel és Mayr Ottó, továbbá a rendes hadsereg és a honvédség tisztikara foglalt helyet. Hölgyek díszes koszorúja is ékesítette a gyepet: gr. Andrássy Gyuláné, gr. Andrássy Manóné, gr. Andrássy Aladárné, Szapáry Gézáné, Károlyi Csekonits Margit, Károlyi-Orczy Irma, Károlyi Edéné és leánya, az Eötvös baronessek, a Batthyány, Hunyady, Andrássy, Zichy és Wenckheim házak úrhölgyei. Továbbá két érdekes vendége is volt a versenyeknek: Mária Clementia belga királynő, József főherceg nővére és a volt nápolyi király, II. Ferenc, "szép magas növésű barna ember, komoly és kifjezésteljes arccal".[30]

Ez a "high life" képviselőinek minden apró részletre ügyelő enumerációja mutatja, hogy a futtatások esetében a versenyzés és a reprezentáció szorosan összefüggött. A versenylapok tudósításai nem szorítkoztak a futamok puszta leírására, beszámoltak a társaséleti eseményekről is: halálesetekről, házasságkötésekről, név szerint felsorolták az előkelő közönséget, az uralkodóház tagjainak és vendégeinek minden lépéséről tudósítottak. Egy 1873-as versenylapban áll: A király dzsidás ezredesi egyenruhában, Victor Emmanuel olasz király lovastábornoki jelmezben aranygyapjas rendjelekkel tűnt fel a pályán, megjelenésükkor a zenekar az osztrák és olasz néphimnuszt játszotta. A gyepen a főurakkal társalogtak, Coburg herceggel és hercegnővel, gr. Andrássy és gr. Grüne miniszterekkel. "A császár virginiával kínálta meg az olasz királyt, mit az szíves mosollyal köszönt meg, mire a császár előbb az olasz királynak szolgált tűzzel, s azután maga is rágyújtott, mely barátságos figyelmet az olasz király szívélyes kézrázással viszonzott."[31] A társas lapok is szívesen beszámoltak a pálya eseményeiről, vagy legalább néhány képet közöltek róla. (Vasárnapi Újság, Magyar Szalon, Magyarország és a Nagyvilág, A Hét, Jelenkor, Budapesti Hírlap stb.)

Egy-egy versenynap nagyszabású esemény volt a főváros életében, főleg, ha a király és a királyné is kilátogatott a gyepre. A pályára vezető út, az 1880-as évektől a Stefánia út, látványos felvonulás képét nyújtotta az ablakból bámészkodóknak. Ilyenkor "már délután kettőkor egymást érik az úrifogatok, bérkocsik járművek minden nemei, a versenypálya felé vezető utcák, a paloták ablakai kíváncsi nézők ezreitől tarkállanak".[32] Feltűnést keltettek a pályára tartó menetben az udvari négyes és kettes fogatok, valamint a főurak jól ismert és jól felismerhető kocsijai, mint például "gróf Andrássy Aladár ismeretes szürkéi, gróf Karácsonyi Guidó roppant 17 markos carosserei[33] és gróf Festetics Andor négyes pej fogata és a pár száz lovasra rúgó cavalcad, (...) többek közt gróf Szápáry Imre csinos sötétszürkéje, Vojnics Jakab úr pej paripája, ifj. gróf Lónyay Menyhért egy titáni alakú roppant erős irlandi sötétpej deres paripája, lobogó hosszú sörénnyel, úgy a honvéd- és sorlovasság tisztikara, a lovas tisztképző iskola növendékei (...) és gróf Szapáry Géza azon a pompás, eredeti szürke arabs ménen, mellyet Ő felsége ajándékozott a gróf úr apjának."[34] Egy pesti Király-díj nap olyan volt, mint egy kisebb koronázás: tele volt minden szálloda, le volt foglalva minden kocsi, zsúfolásig megtelt minden étterem, és minden divatüzletet megostromoltak. A lóversenytéren szinte mindenki megfordult, aki számított Pesten. Fontos találkozóhely volt, ahol különböző szálak futottak össze: grófok, nagypolgárok, alsóbb néprétegek, de még a díszes császári hintók is feltűntek a pesti pályán. "Mert Budapesten mindenki lóversenyre jár, és a lóversenytér - Budapest" - írta Heltai Jenő a millennium évében.

[1] Viszota, Gyula: Gr. Széchenyi István és a magyar lóversenyek megalapítása. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1904/ XI. 24. old.

[2] Széchenyi István: Lovakrul. Pest, 1828. 25. old.

[3] Lapok a Lovászat és Vadászat köréből, 1857/1. 1.

[4] Vadász- és Versenylap, 1909. augusztus 12.

[5] A Vadász- és Versenylap, valamint Silberer, Victor: Turfbuch. Wien, 1894-1899. és 1901-1909. adatai alapján.

[6] Erdődy Rudolf: Magyarországi lófuttatások. 1814-1942. Bp., 1942. 21. old.

[7] Őszi Kornél: A magyar lóversenyzés száz éve. Bp., 1927. 31. old.

[8] A Vadász- és Versenylap adatai alapján.

[9] Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal. Bp., 1978. 234.

[10] Magyarország és a Nagyvilág, 1904/8. 1. old.

[11] A vagyoni helyzetből adódó elkülönülés a 19. század utolsó negyedében is adott volt. 1877-ben a kétlovas kocsik 1 Ft ún. útlocsolási díjat fizettek, az egylovasok 50 krajcárt, a gyalogosok pedig 20 krajcár belépti díjat, ami kb. negyed kilogramm sertéshús vagy másfél kilogramm fehérkenyér árának megfelelő összeg volt. A támlásszék bérleti díja napi 3 Ft-ba, az első osztályú zártszéké 2, a másodosztályúé 1 Ft-ba került. A tehetősebbek bérelhettek emeleti páholyt 10, földszintit pedig 15 Ft-ért (ami egy vasesztergályos vagy egy gépész heti bérét tette ki). A gyepre való belépésre is feljogosító aranypatkó-jelvény 5 Ft-ba, míg a pálya belsejébe szóló hintójegy napi 10 Ft-ba került. Tíz évvel később az első hely uraknak 5, míg hölgyeknek és katonatiszteknek csak 3 Ft volt. Az egész évre, azaz 17 versenynapra szóló szezonkártya ára 60, illetve 30 Ft volt. A Vadász- és Versenylap 1877-es, illetve 1887-es adatai alapján.

[12] Magyarország és a Nagyvilág, 1904/8. száma alapján.

[13] A Vadász- és Versenylap alapján.

[14] Például A vörös postakocsi, Őszi utazások a vörös postakocsin, Nagy kópé, A velszi herceg, Rezeda Kázmér szép élete, A kékszalag hőse, A tegnapok ködlovagjai, A XIX. század vizitkártyái.

[15] Krúdy Gyula: A kékszalag hőse. Bp., 1956. 302. old.

[16] Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal. Bp., 1978. 242.

[17] Vadász- és Versenylap, 1911. január 11.

[18] U.o.

[19] Széchenyi István: Lovakrul. Pest, 1828. 42. old.

[20] Gál László: A fogadás. www.pointernet.pds.hu/ujsagok/nlmfo/200106/nlm200106-08.html

[21] U.o.

[22] Vecseklőy József: A ló és az ember. Bp., 1999. 138.old.

[23] Vadász- és Versenylap, 1877. április 25.

[24] Heltai Jenő: Budapesti lóversenyek. In: A mulató Budapest. Bp., 1896. 226. old.

[25] Vadász- és Versenylap, 1906. március 10.

[26] Krúdy Gyula - Pálmai Henrik: Starttól a célig. Bp., 1922. 111. old.

[27] U.o., 116. old.

[28] Vadász- és Versenylap, 1901/ 5

[29] Krúdy - Pálmai, i. m., 23. old.

[30] Vadász- és Versenylap, 1870/14.

[31] U.o., 1873. szeptember 18.

[32] Vadász- és Versenylap, 1872/14.

[33] Fogatlovai

[34] Vadász- és Versenylap, 1872/14.