Hollósy Kornélia szalonja
________________
KISS CSILLA

 

Az 1850-es évek Pestjének egyik kedvelt társasösszejöveteli helye volt a neves operaénekesnő, Hollósy Kornélia szalonja. Erről a szalonról a legtöbbet Vadnay Károlytól tudunk, aki ifjú íróként gyakran vendégeskedett itt. Érdekes, hogy ez a kedvelt és sokak által sűrűn látogatott szalon nem szerepel a 19. századi memoárokban: A szalon látogatói közül többen is írtak emlékiratot (Degré Alajos, Frankenburg Adolf, Egressy Gábor, Jókai Mór, Vachott Sándorné Csapó Mária, Bulyovszky Lilla), de egy szóval sem - vagy nem ebben az összefüggésben - említik Hollósy Kornéliát.2 A levelezésükben szintén csak egy-egy elszórt utalást találunk a szalonról.

A 20. században két szerző - Barna János és Diósszilágyi Sámuel - is foglalkozott Hollósy Kornéliával, de a szalonra vonatkozóan mindketten Vadnay Károly írásaira hagyatkoztak.[1] Magam is nagyban támaszkodtam Vadnay Károly visszaemlékezéseire, amelyek közléseit korabeli újságcikkek és naplórészletek tanúságaival egészítettem ki, amikor a szalon háziasszonyát és vendégeit, valamint az ottani társasélet sajátosságait kísérlem meg bemutatni.

 

A magyar csalogány

Hollósy Kornélia nem a korban szokványos színésznői-énekesnői pályát futotta be. Már származásával is "kilógott" pályatársnői közül. Apja, Korbuly Bogdán, örmény eredetű, gazdag temesi földbirtokos volt, ötezer hold tulajdonosa. 1832-ben kapott nemességet, amely kiterjedt fiú- és leányági törvényes leszármazottaira is. A nemességgel együtt családnevüket Hollósyra változtatták. Kornélia édesanyja a szintén örmény származású Csausz Mária Magdolna volt. A házasságból 11 gyermek született, 5 fiú és 6 lány. Kornélia volt köztük a legfiatalabb, 1827. április 13-án látta meg a napvilágot. Legkisebb gyermeke születésének Korbuly Bogdán nem tudott maradéktalanul örülni, ugyanis felesége belehalt a szülésbe. A sokgyermekes özvegyember hamar újranősült, ismét egy örmény családból származó lányt vett el feleségül, Lászlóffy Rebekát.

Korbuly, azaz ekkor már Hollósy Bogdán nagy gondot fordított gyermekei taníttatására. Kornéliát vejéhez, Szabó Antal alispánhoz küldte Temesvárra, hogy a fiatal leány magasabb tanulmányokat végezhessen. Az itteni zárdában hamar kitűnt Kornélia zenei tehetsége. Jól zongorázott és magánórákat is vett egy kiöregedett bécsi tenoristától. Ő hívta fel Hollósy Bogdán figyelmét a kislány tehetségére, és azt javasolta, hogy adja leányát művészi pályára. Az apa azonban hallani sem akart erről, hiszen a színpad ekkoriban nem az a hely volt, ahol nemes kisasszonyok kereshették volna boldogulásukat; a 19. század elején a színésznői "hivatást" sokan erkölcstelennek tartották. Kornélia azonban vágyódott a világot jelentő deszkákra, és amikor középiskolai tanulmányait befejezte, arra kérte apját, engedje külföldi tanulmányútra. Ennek érdekében kikérte anyai örökségét és hozományát, valamint lemondott minden további anyagi igényéről. Hollósy Bogdán végül beleegyezett a külföldi utazásba, s a fiatal lány sógora egyik távoli nőrokonának társaságában útnak is indult.

Először Bécsbe, majd Milánóba utaztak, ahol Kornélia két évet töltött, és tanulmányai befejeztével vizsgát tett. A külföldi fellépések után 1846-ban hazalátogatott Temesvárra. Ebben a városban lépett először magyar színpadra: Bellini Alvajáró című operájának jótékony célú előadásán mutatkozott be először a hazai közönségnek. A fiatal művésznő komoly sikert aratott, de Hollósy Bogdán még ekkor sem békélt meg azzal, hogy lánya a színpadi pályát választotta. Kornélia azonban minden lebeszélési kísérlet ellenére is kitartott elhatározása mellett, s mivel temesvári játékáról elismeréssel írtak a fővárosi lapok is, Pestre utazott.

A Nemzeti Színházban ebben az időszakban javában dúlt a "dráma-opera" háború.[2] A színház vezetősége, tagjai, sőt még a közönség is két pártra szakadt. A dráma-pártiak féltették a magyar nyelven előadott darabokat a "nemzetietlen", idegen nyelvű operáktól, míg az opera-pártiak arra hivatkoztak, hogy a színház anyagi helyzete miatt előnyös, ha sok operát játszanak, amelyek színpadra állítása ugyan többe kerül, mint a prózai műveké, de hosszabb ideig lehet műsoron tartani őket, és a közönség többször is szívesen meghallgatja ugyanazt a zeneművet.

A művészek között leginkább az adott okot az ellenségeskedésre, hogy az énekesek fizetése jóval nagyobb volt, mint a prózai színészeké.[3] Komoly eltérés volt az énekesnők és a prózai színésznők ruhapénz- juttatásai között is. Schodelnénak 1000 forint volt az éves ruhapénze, míg az akkor már vezető színésznőnek számító Laborfalvi Róza mindössze 400 forintot vehetett fel évente a pénztárban ezen a jogcímen. (Az 1846-ban frissen a Nemzetihez szerződtetett Hollósy Kornéliának is ennyit ajánlott fel az igazgatóság, majd a következő évben 1000 forintra emelte.)

Amikor Hollósy Kornélia Pestre érkezett, a Nemzeti Színház operai társulatának legkedveltebb - és legtehetségesebb - primadonnája Schodelné Klein Róza volt. (Ő volt az, aki miatt Déryné végül vidékre szerződött.) Petrisevich Horváth Lázár, a Honderü című lap főszerkesztője, aki jól ismerte Csausz Márton orvosprofesszort, Kornélia nagybátyját, azzal az ötlettel állt elő, hogy a fiatal művésznő mutatkozzon be a pesti publikum előtt is. Gróf Ráday Gedeon, a Nemzeti Színház intendánsa kapva kapott az ajánlaton, ugyanis az operaénekesnők - Schodelné, De Caux Mimi, Csillag Róza - egyszerre jelentettek beteget. Ez azért is kínos volt az igazgatóságnak, mert Alboni Marietta, a világhírű olasz alt énekesnő éppen Pesten vendégszerepelt, s partnerek híján nem lehetett egész operákban felléptetni, csak áriákat énekelhetett. Hollósy Kornélia a nagy Alboni mellett debütált a Nemzeti Színházban 1846. július 23-án, Donizetti Lindá-jának címszerepében.

Rendkívüli sikert aratott, és nemsokára Amina szerepét is elénekelhette Bellini Alvajárók című operájában. Valószínűleg része volt a sikerben annak is, hogy egy gazdag földbirtokos leányának tapsolhatott a közönség. "Tetszett sokaknak az is - emlékezett vissza később Vadnay Károly -, hogy egy előkelő úri lány szánta magát a színpadi pályára. Tudták, hogy atyja, Hollósy Bogdán a termékeny Temes vármegyében ötezer hold tulajdonosa, s a megyének tekintélyes embere. A demokrácia friss szele akkor áramlotta át a rendi világot, s az ifjak a kor szellemét is üdvözlék abban, hogy egy nagybirtokos nemes úr finom leánya kiteszi magát tapsnak, kritikának. A színházi személyzet pedig örömmel érezte, hogy ez a fiatal lány szerződése (sic!) a társadalom sok előítéletét fogja megcsappantani az ő pályájukkal szemben."[4]

Hollósy Kornélia szerződtetése a színházhoz azonban nem ment simán, s a küzdelmeket a korabeli sajtó is nyomon követte. Végül azután augusztus 26-án gróf Ráday Gedeon levélben tudatta Frankenburg Adolffal, az Életképek főszerkesztőjével: "Tudván, hogy mind az egész közönséget, mind magát a tekintetes urat is igen érdekli, sietek tudatni, miszerint Hollósy Kornélia kisasszony tegnapelőttől fogva a Nemzeti Színház szerződött tagja."[5]

Egy ideig dúlt még a primadonna-háború Schodelné és Hollósy Kornélia rajongói között, de az előbbi végleges visszavonulása után Kornélia szinte vetélytárs nélkül maradt a színpadon, ami nemcsak dicsőséget, de nagyon sok munkát is jelentett számára, hiszen hetente kétszer-háromszor fellépett, általában új darabokban vagy felújításokban.

1850 tavaszán részben politikai, részben művészeti okokból távozott a Nemzeti Színházból, és európai körútra indult. (A politikai okok: Kornélia fivére, József, aki a hannoveri huszároknál szolgált, ezredével átállt a magyar honvédekhez, majd hamarosan századosi rangot szerzett; vőlegénye, Lonovics József és annak nagybátyja, Lonovics József egri érsek is kompromittálódtak a szabadságharc alatt. Az utóbbi ráadásul fogságban szenvedett, ezért valószínű, hogy Kornéliának "felsőbb utasításra" mennie kellett, és az sem lehet véletlen, hogy az előadókörút első állomása Bécs volt, ahol a császár előtt lépett fel.) Bécs után Varsó következett, ahol többször megtekintette az előadásokat az orosz cári család és Paszkievics tábornok is. (Említésre méltó, hogy önálló hangversenyein Hollósy Kornélia mindig énekelt magyar dalokat.) A varsói sikerek után azonban nem folytatta a külföldi szerepléseket, bár a lapok már holland és olasz szerződésekről írtak, hanem 1851. szeptember 4-én hazatért Pestre.

A Nemzeti Színház szerette volna szerződtetni, de ő csak vendégszerepléseket vállalt, mivel esküvőjére készült. A házasságkötésre 1852. április 21-én került sor Aradon. Ezután az ifjú pár Egerbe költözött a férj édesapjához, majd annak halála után, 1853 májusában Bécsbe mentek az internálásból hazatért Lonovics József érsekhez. Ekkor már megszületett első fiuk, Gyula.

Amikor Haynaut visszahívta a bécsi udvar, az új kormányzó, Albrecht főherceg lecserélte a Nemzeti Színház vezetőségét is. Az új intendáns, Festetics Leó gróf tervbe vette, hogy Hollósy Kornéliát visszaszerződteti a színházhoz. Ám sorozatos próbálkozásai kudarcba fulladtak, részben azért, mert Kornélia nem akarta magára hagyni a beteges Lonovics érseket, ráadásul ismét gyermeket várt. A pesti színpadra végül 1855-ben tért vissza, de ekkor már nem Festetics, hanem ismét Ráday Gedeon ült az intendánsi székben.

A Lonovics-Hollósy házaspár először az Egyetem téri Wenckheim-házban lakott, majd átköltöztek a mai Astoria szálló helyén álló Zrínyi-házba. Ezen a két helyszínen "működött" Hollósy Kornélia szalonja.

 

A szalon

Hollósy Kornélia és Lonovics József külön-külön is nagy ismeretségi és baráti körrel rendelkezett, amelynek tagjait szívesen látták vendégül lakásukban. Mivel mindketten nagybirtokos nemesi családból származtak, jó kapcsolataik voltak az előkelő társasággal. A család néhány tagjának 48-as "múltja" politikai barátságokat szőtt köréjük, Kornélia nagybátyja, Csausz Márton révén pedig az értelmiségi elit tagjai is gyakran látogattak el hozzájuk. És ott voltak még a feleség kollégái és rajongói is.

Mi volt hát e szalon titka, hogy ennyi különböző társadalmi eredetű és foglalkozású embert vonzott? "E művésznővel és e nővel mindenki, akár fényes név, akár kitűnő elme, akár társadalmi állás tünteté ki, óhajtott megismerkedni - írta később Vadnay Károly. - Sokszor ajtaja nyitját gazdag főúr adta át szegény írónak, előkelő asszony derék polgári nőnek, politikai nevezetesség egy névtelen tisztelőnek. Mindenkit egyaránt a hódolat vitte oda, s a rokonszenv tartotta ott. Bármily távol állottak is egymástól a külvilágban, a művésznő szalonjában egy láthatatlan szál összekapcsolta őket. A nagyúr és mágnás hölgy nem találhatta rangján alóli lépésnek, ha meglátogatja e nőt, kit előkelő és nemes ízlés díszített, párosulva az asszonyi jóság egyszerűségével; a szegény vendéget pedig nem riasztá vissza sohasem fönnhéjázás, sem hidegség, sem szeszély. Jogcímet nyerhetett e szalonban mindenki, ha művelt volt és nemesen élt. A háziasszony szívesen látott mindenkit, aki méltó volt rá. A család "intimusai" mindig azt az ugyanegyet találták ott, amit nem lehet megunni, mert csak ritka helyen lehet föltalálni. A tisztelet, a hódolat komolysága párosult e légkörben a derült, fesztelen vidámság sugaraival. Magyar szívesség és úrias műveltség nyomtak vonzó bélyeget e szalonra, mely nem vált sem egyoldalúvá, sem exclusívvé, sem feszessé. Nem égette a tömjént senki sem tüntetően; a könnyű társalgásnak nemcsak szárnya, hanem tartalma is volt; ha komoly dologról volt szó, az sohasem tette nehézkessé a beszédet, s ha szőnyegre kerültek a nap hírei, pletykái, azok sohasem váltak közönséges mende-mondázássá. A háziasszony vidám kedélye fűszert adott minden tárgyhoz, s a vendégek mély rokonszenve mindig megszabta az ízlés korlátait."[6]

Hozzá kell tenni, hogy Hollósy Kornélia azért is tudta működtetni ezt a különleges szalont, mert mind társadalmi presztízse, mind az anyagi háttere megvolt hozzá. A színésznők általában sem ekkor, sem a későbbi években nem tartottak fenn klasszikus értelemben vett szalonokat.
Elsősorban a vagyoni háttér hiányzott hozzá, de a kellő társadalmi megbecsülést is hosszú évtizedek alatt lehetett csak kivívni. Amikor a századfordulón Blaha Lujza vagy Pálmay Ilka "szalont" működtet, az elsősorban a társadalmi ranglétrán való felemelkedés jele, illetve a férjek - báró Splényi és gróf Kinsky - rangjával együtt járó kötelezettség. Természetesen a vendéglátásban jeleskedtek színésznők is; Déryné, Laborfalvi Róza vagy Jászai Mari főztjét egyaránt dicsérte a hálás vendégsereg,[7] de szalont egyikük sem tudott - vagy akart - fenntartani.

A Hollósy-szalont látogatók egy részének nevét Vadnay is említi, de komoly segítséget jelent a vizsgálódásban a Hollósy Kornélia 30. születésnapjára készített emlékalbum is, amelyben a művésznő barátai, hódolói fejezték ki tiszteletüket. Az emlékalbum ötlete is a szalon látogatóinak fejéből pattant ki; a munkálatokat Sárosy Gyula, Dobsa Lajos és Vadnay Károly irányította.[8] Amikor átadták a művésznőnek a zöld bársonykötésű, ezüsttel díszített albumot, csak ennyit tudott mondani: "Ami örömet most érzek, azt én szóban nem tudom, csak énekelve tudnám tán igazán kifejezni, beleöntve egész szívemet."[9] A meghatottság érthető, hiszen Hollósy Kornélia volt az első magyar színésznő, aki emlékalbumot kapott, Dérynének is "csak" emlékfüzetei, emléklapjai voltak. Blaha Lujza lesz majd a következő, aki ilyesmivel büszkélkedhet. (Érdekesség, hogy a "nemzet csalogánya" titulust, amelyet Blaha Lujzához kapcsol a nemzeti emlékezet, először Hollósy Kornélia kapta meg tisztelőitől. A korabeli sajtóban időnként "magyar csalogányként" is szerepelt.)

Nézzük, kik voltak e szalon vendégei! Az arisztokrácia köréből gyakran megfordult Lonovicséknál a svájci száműzetésből hazatért gróf Batthyány Lajosné, akinek kisebbik lányát, Ilonát Erkel Ferenc - szintén a szalon gyakori vendége - tanította zongorázni, a háziasszony pedig énekelni. Gróf Károlyi György is sokszor vendégeskedett itt, aki az Egyetem téren szomszédnak számított, mivel a Wenckheim-ház a Károlyi palota mellett állt. Ő volt az, aki Hollósy Kornélia tanácsára gyűjtést indított a Nemzeti Színház felújítását szolgáló pénzalapra.[10] Orczy Tekla bárónő, a kiváló rajzoló is a szalon tagjának számított, mint ahogy gróf Szapáry Antal, a Nemzeti Lovarda megteremtője és testvére, Gyula, a későbbi miniszterelnök is. A művészetpártoló főurak közt ott volt gróf Almásy György, Hollósy Kornélia legnagyobb rajongója: Pesten - ahogy akkoriban mondták - a művésznő egy-egy jutalomjátéka után egy hétig nem lehetett virágot kapni, mert "Almásy Gyuri mind lekaszáltatta." Gróf Ráday Gedeon és gróf Festetics Leó is gyakori vendégnek számítottak, és bizonyos szempontból összekötő kapcsot is jelentettek az arisztokrácia és a színészvilág között. E körbe sorolhatjuk még az orosz származású Apraxin Júlia grófnőt, Batthyány Artúr feleségét is, aki szintén a Wenckheim-házban lakott, és később, botrányos válása után a színi pályára lépett. A társasághoz tartozott báró Eötvös József és báró Podmaniczky Frigyes is, akinek nővérével, Júliával, és annak férjével, báró Jósika Miklóssal szintén tartotta a kapcsolatot a Lonovics házaspár. (Igaz, hogy csak levélben, mivel Jósikáék ekkor Brüsszelben - emigrációban - éltek.) Ürményi József, a konzervatív politikus is szinte állandó vendég volt, s szívesen támogatta tekintélyes vagyonából az ifjú írókat, költőket, akikkel a szalonban megismerkedett.

A háziasszony nagybátyja révén került a szalonba Balassa János sebészprofesszor, egyetemi tanár; Tomori Anasztáz, a görög származású mérnök, matematikatanár, akit egy váratlan örökség tett dúsgazdaggá, és utána vagyonából komoly összegeket áldozott jótékony célokra; Batizfalvi Sámuel ortopéd orvos, egyetemi tanár; gróf Lázár Kálmán természettudományi író; Greguss Ágost, aki az esztétika tanára volt a pesti egyetemen. A kiváló gyermekgyógyász, Bókay János és családja is gyakorta felment a Zrínyi-ház első emeletéről a másodikra a Lonovics házaspárhoz. A Bókay gyerekek, valamint a kis Lonovics Gyula jó pajtások voltak, és amikor a fiúk megéheztek játék közben, "Kornélia néni" lekváros kenyérrel kínálta őket.[11]

A férj baráti társaságához tartozott Zalár József, Heves vármegye alispánja, aki szabadidejében szívesen írt verseket, a szintén poétai hajlamokkal megáldott Erdélyi József, Heves vármegye főjegyzője, Tárkányi Béla egri kanonok és Tanács Márton váci városi tanácsos, akik pesti tartózkodásaik idején gyakran vendégeskedtek a Wenckheim-, majd a Zrínyi-házban, valamint Mészáros Károly ügyvéd, jogtudós.

Írók, költők, újságírók is szép számmal megfordultak Hollósy Kornélia szalonjában.
Gyakori vendég volt Gaál József, a Peleskei nótárius szerzője, Sárosy Gyula, az Arany trombita szerzője, aki a Zrínyi-háztól nem messze, a mai Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán álló úgynevezett Luby- házban élt, Tóth Kálmán, Remellay Gusztáv, Dobsa Lajos, Beöthy László, Szelestey László, Dienes Lajos, Császár Ferenc, Pompéry János, P. Szathmáry Károly, valamint Szigligeti Ede, Gyulai Pál, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, aki ekkortájt szintén a közelben, a Magyar utcában lakott. (Jókaiék ablakából rá lehetett látni a Wenckheim-ház kertjére, illetve amikor Lonovicsék a Zrínyi-házba kerültek, "telekszomszédok" lettek a Jókai házaspárral.) A "szomszédság" révén lett a ház vendége Vachott Sándor családja (a családfő kivételével, akinek elméje 1852-es letartóztatása után elborult, és egy elmegyógyintézetben töltötte hátralévő éveit), valamint Vahot Imréék. Előbbiek a Wenckheim-házban, utóbbiak a Zrínyi-házban laktak. A Zrínyi-házban, a harmadik emeleten lakott Lisznyai Kálmán költő, aki betegsége ellenére is gyakran jelen volt a Lonovics-Hollósy pár által szervezett összejöveteleken.

A Nemzeti Színház vezető színészei közül Egressy Gábor, Szerdahelyi Kálmán, Szigligeti József, Bulyovszky Lilla, Markovits Ilka operaénekesnő és Laborfalvi Róza volt a szalon állandó vendége. A színház baritonistája, Füredy Mihály, valamint Kőszeghy Károly basszista a háziasszony kedves partnerei voltak a szalonban tartott zenés produkciókban, csakúgy, mint a szintén basszista Benza Károly, akinek kislányát, Idát Hollósy Kornélia rendkívül szerette, és később, midőn Idából is operaénekesnő lett, amikor csak tehette, feljött Dombegyházáról, hogy megnézze egykori kedvencét újabb és újabb szerepeiben.

A zeneszerzők közül a már említett Erkel Ferencen kívül szívesen látott vendég volt Reményi Ede, Huber Károly (Hubay Jenő apja) és pesti tartózkodásai idején Liszt Ferenc. Az énekeseket leggyakrabban a Doppler testvérpár, Ferenc és Károly kísérte fuvolán.

A szalonban nemcsak ének- és zeneszámokat adtak elő a meghívottak, hanem a fiatal írók, költők gyakran itt olvasták fel először verseiket, novelláikat, legtöbbször olyan műveket, amelyek a cenzúra miatt amúgy sem jelenhettek volna meg nyomtatásban. A színészek gyakran játszottak el egy-egy színdarab-részletet. A szalon háziasszonya leginkább a tréfás jeleneteket kedvelte, amelyekben maga is aktív szerepet vállalt. Előszeretettel parodizálta pályatársait, sőt többször tartott "balett-bemutatót" is. A legnagyobb sikert azokkal a kettősökkel aratta, amelyben ő maga énekelte a férfi szerepeket is.

Hollósy Kornéliának nem voltak hivatalos fogadónapjai, lakása mindig nyitva állt a vendégek előtt, és azokon a napokon, amikor nem lépett fel a színházban, mindig nagy társaság gyűlt össze a Zrínyi-ház második emeletén. A fellépések napjain pedig gyakorta megesett, hogy a színházi kollégák még az előadás után felmentek Kornéliával együtt a lakásba, ahol ő - fáradtságot nem ismerve - salátát készített az éhes művészeknek. "Általában soha senki nem vehette észre, hogy - ha későn is - alkalmatlan időben van ott. Nem feszélyezte a vendégeket a pazarlás látványa sem. Háziúr és asszony szívesen adták, ami tőlük telt, de semmi fölösleges fényt nem űztek."[12]

A visszaemlékezők általában két kedves epizódot emelnek ki a szalon történetéből, az emlékalbumon kívül. Ezek egyike a korabeli sajtóban is szerepel, a másik azonban nem - talán mert politikai jellegű. Az előbbi a háziasszony ama kívánságának teljesítése volt, hogy szeretne cigányzenét hallgatni. "Nagyon szeretem a szép zenét - mondta Sárosy Gyulának -, s midőn az Ilkában Sárköziék rágyújtanak a bokázó nótára [...] mindig irigylem magukat, hogy annyit mulathatnak jó cigányzene mellett."[13] Sárosy Gyula összefogott hát Tomori Anasztázzal, és összeszedték Pest leghíresebb cigánybandáit, Patikárus Ferkó, Sárközi Józsi és Kecskeméti Józsi zenekarait, sőt Debrecenből felhozatták Boka Károlyt és bandáját, hogy Hollósy Kornéliának és a szalon tagjainak legyen kikkel mulatniuk.
"Emlékezetessé vált sokunknak az az este, 1857. február 11-ike, a vén Luby-ház földszintjén [Sárosy Gyula lakásában], midőn három népzenekar kelt valóságos hangversenyre Hollósy Kornélia előtt. Mindegyik azon volt, hogy túltegyen a másikon. Nagy estélyt csaptunk, s a lakomaasztal közepét a Vörösmarty mellszobrával ékítettük, a Vén cigány költőjével, aki keserű kedvvel énekelte hattyúdalában: »Húzd, ki tudja meddig húzhatod!« [...] Ritkán volt szünet. Mikor Jókai észrevette, hogy valaki az asztal végén toasthoz kezd fészkelődni, megelőzte a veszedelmet felszólalván: Azt megmondom, hogy ezúttal toast ne legyen!"[14]

A politikai színezetű eset az 1860-as évek elején zajlott.[15] Benedek táborszernagy kormányzása idején gyakoriak voltak a tüntetések, zavargások. Egy ilyen alkalommal a tüntető ifjúság a Nemzeti Múzeumnál a Szózat-ot énekelte, Deákot éltette, Schmerlinget pedig szidalmazta. A tüntetés feloszlatására érkező katonákat kövekkel dobálták meg, utána az üldözők elől megpróbáltak elmenekülni a környék kávéházaiba, kapualjaiba. Hollósy Kornélia és néhány vendége a Zrínyi-ház erkélyéről nézte az eseményeket. Ekkor az egyik cseléd jelentette a háziasszonynak, hogy három menekülő fiatalember van az előszobában. "Rögtön be kell bocsátani és elbújtatni őket, ahová lehet" - hangzott az utasítás, ő pedig előbb megszidta, azután megdicsérte az ifjakat, és másnap reggelig magánál tartotta őket.

A változatos szalonélet egészen 1862 nyaráig folyt, ekkor azonban Hollósy Kornélia búcsúra szánta el magát a színpadtól. Úgy gondolta, sikerei csúcsán, dicsőségesen fejezi be pályafutását. A "búcsú" nem volt szokványos, ugyanis a búcsúfellépések tavasztól nyárig folytak, a közönség nehezen akart megválni a magyar csalogánytól (ezt a titulust is használták). A július 29-iki "végső" búcsúestről sokáig beszéltek még, és az egyik újságíró szerint: "Ezen az estén véget ért egy dicsőségben, áldásokban gazdag közpálya. Ezen az esten ért véget az a derült szalonélet is, mely oly sokaknak képezte örömét, s már-már szükségét."[16]

 

Hollósy Kornélia további sorsa

A pesti színpadról való távozás még nem jelentett teljes visszavonulást: 1862 őszétől 1864 nyaráig vidéki körútra indult Hollósy Kornélia. Debrecen, Kolozsvár, Szamosújvár, Marosvásárhely, Kassa, Léva, Miskolc, Szatmár és Nagyvárad után hazatért a fővárosba, de innen mindjárt továbbköltözött férje dombegyházi birtokára, és itt élt egészen 1890-ben bekövetkezett haláláig.

A költözés előtt drága színpadi ruháit a szegényebb kolléganőknek ajándékozta, csak néhány kiegészítőt tartott meg magának. A hímzett jelmezeket egyházi ruhává alakíttatta át, és szegényebb plébániákhoz juttatta el.

A dombegyházi birtokon is élénk társasélet folyt, bár a vendégsereg nem volt olyan tarka, mint a fővárosban. Kornéliát a vidék egyik legjobb gazdaasszonyának tartották, aki szívesen foglalkozott a környékbeli gyerekekkel, idősekkel és elesettekkel is. Színjátszó csoportot szervezett, dalesteket tartott, a gyerekeknek magyar nótát tanított, de ő maga nem lépett fel többet. Egyetlen kivételt tett csupán, amikor a Pest-budai Hangászegylet - amelynek alapítója volt - negyedszázados fennállását ünnepelte, s nagy hangversenyt tartottak Liszt Ferenc közreműködésével: itt mutatták be először Szent Erzsébet című oratóriumát. Ezen a jeles eseményen Hollósy Kornélia is szívesen fellépett.

Lonovics József 1879-ben Csanád vármegye főispánja lett, s Kornélia ebben a szerepkörben is remekül megállta a helyét, nem érezte nyűgnek a sok reprezentációs feladatot.

1889 őszén az egész Európán végigsöprő influenzajárvány betört Csanád megyébe, és utolérte a Lonovics családot is. Először a családfő, majd az unoka esett ágynak. S míg a gondos nagymama a kis Nellit ápolta, maga is elkapta a kórt. Mivel évek óta vesebántalmakban szenvedett, szervezete nem birkózott meg a súlyos betegséggel. 1890. február 10-én hunyt el. Szász Károly református püspök, a szalon egykori vendége így búcsúzott tőle:

"Egyszer aztán elnémul, elhallgat,
Mindörökre vége fénynek, dalnak.
Harmatos lomb, sűrű bokor árnya
Sírva borul a holt csalogányra.

Kis bokornak sóhajtó, kesergő
Panaszától megzendül az erdő,
Mély zúgását hegy-völgy továbbadja
Kis csalogányt egy ország siratja."[17]

[1] Hollósy Kornélia emlékalbum. Születésének századik évfordulójára kiadja Csanád-Arad-Torontál vármegye közönsége. Makó, 1927.; az 1857-es emlékalbum hasonmás kiadása; a bevezetőt írta Barna János; Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete (Makó, Városi Tanács Művelődési Osztály kiadása, 1984.) A szalonról lásd még: Fábri Anna: "Oh, hát dalolj nekünk." Műhely, 1992/2; 20-24. old.)

[2] Bővebben lásd: Kerényi Ferenc: Az operaháború. Színháztudományi Szemle, 1. sz., 1977. 107-142.illetve Takáts Sándor: Harc az operaelőadások ellen a régi Nemzeti Színházban. Budapesti Szemle, 1931. 1-36. old.)

[3] A Nemzeti Színház Pénztárfőkönyvei 1845-47 (FSZEK, Budapest Gyűjtemény).

[4] Vadnay Károly: Lonovicsné, i.m., 322. old.

[5] Frankenburg Adolf: Emlékiratok, 35. old.

[6] Vadnay Károly: Egy művésznőnk szalonja, i.m., 139-140. old.).

[7] Déryné töltött káposztájáról, illetve Jászai Mari ecetes uborkájáról többen megemlékeztek. Vízváry Mariska szakácskönyvét még ma is használják a háziasszonyok.

[8] Az album születésének körülményeiről Vadnay Károly hosszan megemlékezett Emlékezés Sárosy Gyulára című írásában. (Irodalmi emlékek, 5-31.

[9] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, Irodalmi emlékek, 28. old.

[10] A gyűjtőív első aláírói között ott volt a Döblingben élő gróf Széchenyi István, aki azzal a feltétellel adott pénzt, hogy az alapot magánszemély - gróf Károlyi György - kezelje mindaddig, amíg Magyarországnak alkotmányos kormánya nem lesz.

[11] Bókay Árpád: Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi Pestről. Bókay Árpád emlékiratát szerkesztette és sajtó alá rendezte Buza Péter. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht, Bp., 2003. 14. old.

[12] Vadnay: Egy művésznőnk szalonja, i.m., 157. old.

[13] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, i.m., 28. old.

[14] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, i.m., 28-29.

[15] Valószínűleg az 1864-es Almásy-Nedeczky-féle "forradalomról" lehet szó. (Vö.: Bókay Árpád, i.m., 11. old. )

[16] Diósszilágyi Sámuel, i.m., 63. old.

[17] Diósszilágyi Sámuel, i.m., 87. old.