A szalonember: Justh Zsigmond
________________
DEDE FRANCISKA

 

"Én mindig azt hittem, azt képzeltem, hogy Magyarországba fog jönni, s ott elfoglalja majd azt a helyet, amelyre tehetségei, szíve s hazaszeretete utalják, s amely feladatnak úgy felelt volna meg, mint nálunk még eddig (sajnos) kevesen; tán megteremthette volna a magyar salont - e társadalmi szükséget, ami még nálunk, szomorodott szívvel kell bevallanunk, hiányzik. Ön (mint ezt széles világnézlete magával hozza), ki még az oly zártkörű faubourg-ban is meghajolt a szellemi aristokratia előtt, mennyivel inkább tehette volna ezt nálunk!"

Egy betegeskedő, huszonhárom esztendős fiatalember vetette papírra e mondatokat Franciaországban élő távoli rokona, Nemeskéri Kiss Margit eljegyzésének hírére írt levelében. Nem nehéz kiérteni, hogy némi szemrehányás is lappang soraiban, amelyek a gratuláció ürügyén egyik kedvenc eszméjéről, legfőbb törekvéséről: a magyar társasélet európai szellemű átalakításáról szólnak.

Az ifjú levélíró: Justh Zsigmond (a századvégi magyar irodalom ismert alakja) nemcsak tervezi a hazai szalonélet felvirágoztatását, tesz is érte, némi túlzással szólva: hivatásának tekinti.
Fáradhatatlan társasági ember: rendszeresen (sőt, módszeresen) látogatja a hazai és párizsi szalonokat és a társasélet számos más színterét. Kapcsolatokat létesít, tart fenn és közvetít. Megfigyel, elemez és megörökít. Önmagát, ahogy másokat is, a társaságban szemléli és értelmezi. Tárcákat, novellákat, regényeket szentel a társasági élet helyszíneinek, viszonylatainak és szereplőinek. Még naplóinak is egyik legfőbb témája a társaság.

 

A két napló

"Hogy képet adjak mindennapi életemről, ezentúl jegyzeteket fogsz kapni minden héten [...] olyan genre-ba írva, mint ahogy tavaly Párizsban írtam jegyzeteimet. Kérlek aztán, ha jó hosszú összegyűlt, küldd vissza. Ezek a dolgok is ki lesznek halálom után adva. Széchenyi Lajos azt mondta rólam, hogy kedvenc sportom posztumusz dolgokat írni, azt hiszem, igaza volt."[1]

Később híressé lett Párizsi Napló-ját - napi rendszerességgel - 1888. január 1-jétől május 31-éig vezeti. Ekkor már otthonos a francia fővárosban, többször is járt már itt korábban. Ismerősök, barátok, sőt rokonok közé tért vissza.[2] Bejáratos több szalonba, ismeri "Tout Paris", azaz az előkelő Párizs jelentős részét.

Rengeteg név, helyszín, élmény zsúfolódik e napló lapjain, de az író nem elégszik meg az események száraz feljegyzésével: részletező leírások idézik meg a szalonokat, enteriőröket és (a figyelemre méltó) embereket. Nagyszerű leíró. Műértő, aki biztos ízléssel ítéli meg a szalonok és paloták műkincseit csakúgy, mint a meglátogatott kiállítótermek műalkotásait, kezdő vagy már elismert alkotók (képzőművészek vagy írók) műveit. Szenvedélyes elemző: a társasági élet megannyi szereplőjét épp oly érdeklődéssel veszi szemügyre és vizsgálja meg, mint alkalmi ismerőseit (például egy konflis kocsisát vagy egy utcán sétáló kokottot). Mint a századvég gyermekének általában, neki is ambíciója a benyomások, az illékony hangulatok megragadása és rögzítése.

Párizsi barátai és meghitt ismerősei tudják róla, hogy naplót ír (a pesti társaság tagjai is tudni fogják egy évvel később, amikor Hazai Napló-ján dolgozik), s talán nem puszta véletlen, hogy párizsi tartózkodása utolsó heteiben két festő barátja éppen naplóírás közben örökíti meg.[3]

Bár a Hazai Napló, amelyet 1889. március 15-étől június 5-éig vetett papírra, értelemszerűen némely szempontból szerves folytatása a Párizsi Napló-nak, mégis sokban különbözik tőle. Eleinte követi a párizsi feljegyzések példáját: beszámol a társasági eseményekről, bemutatja a színhelyeket, enteriőröket és a főbb szereplőket[4], később azonban egyre személyesebb, egyre leíróbb, elmélyülőbb, elmélkedőbb jellegűek lesznek leírásai. Mindez nem teljesen szándékos: egyik levelében bosszúsan meg is jegyzi, hogy kezdenek túl szubjektívvé válni a feljegyzései.[5] Nyilvánvaló, hogy erre a változásra a párizsitól oly sok ponton eltérő itthoni életmódja az egyik magyarázat. Sokat utazik az országban. Többször tölt hosszabb időt vidéken, végiglátogatja felső-magyarországi rokonait, sőt, Révay Simon barátjával pár napra Bécsbe is elutazik. Persze más-más naplóírói attitűd nyilvánul meg az egy helyben - vidéken - töltött hosszabb időről, illetve a sűrű programmal járó utazásokról szóló beszámolókban. Az egyik elmélkedésre, önelemzésre és a régi emlékek felidézésére hajlik, a másik a benyomások gyors rögzítésének enged.

 

"Az egyetlen modern város a többi nagy falvak között"

"Megérkezésem után nagy vita kerekedik, hogy miért szeretnek az idegenek annyira Párisba jönni, el kell véleményemet e tárgyról mondanom, mint az egyetlen jelenlevő idegen. Én azt hiszem azért, mert 1. itt avval vagyok, kit magam választok magamnak társaságul, 2. mert itt végigroboghatok a boulevardokon az omnibusz tetején anélkül, hogy ez feltűnne valakinek s így van mindennel. 3. Mert végre Páris Páris, az egyetlen modern város a többi nagy falvak között."[6]

Párizs ebben az időben lüktet: pezseg a szellemi és művészi élet. Ez a korszak a világhírű Hyppolite Taine, Zola, Maupassant ideje, de él még Barbey d'Aurévilly, a híres író-dendi, és A rebours (A különc) címmel megírta már feltűnést keltő regényét Joris-Karl Huysmans. A regényben ez Anatole France, Jean Berge és Paul Bourget ideje, a költészetben a parnasszisták népszerűek, s köztük is elsősorban Sully Prudhomme, a festők között pedig a témáiban az élet fölé emelkedő Gustave Moreau, Puvis de Chavannes, Odile Redon. Bár a vidéki élet nagy írója, Alphonse Daudet állítása szerint a fővárosban már nincsenek a korábbiakhoz hasonló - egy-egy Múzsa körül kialakuló - irodalmi körök, Párizs ragyogó szalonjai e korban is az irodalmi élet fontos találkozóhelyei.[7]

Justh számára a párizsi példa átültethető a hazai talajba. Mind jobban meg akarja ismerni a Társaságot: rendszeresen látogatja barátait, ismerőseit, és állandóan bővíti körüket. Megfigyel és tudósít. A párizsi irodalmi, művészeti és társasági életet bemutató cikkeket küld a hazai lapokba.
A szalonokat azonban nemcsak ezért látogatja, hanem mert lételeme a társaság. Mindenkit és mindent ismerni akar. Rendszeresen olvas, ismeri a kritikákat, színházba, kiállításokra jár és mindenekelőtt beszélget. Számára a társalgás művészet, nem a folyékony csevegés, hanem mély gondolatok, megfontolt vélemények cseréje. És, persze, információk átadása. Mindkettő méltó a megörökítésre. A társasági élet számos alakjával folytatott beszélgetését éppúgy feljegyzi naplójába, mint eszmecseréit író és festő barátaival (s nemegyszer hosszabb, szinte párbeszédszerű előadásban). Mindemellett azonban - mint ezt a rövid, bosszús bejegyzések tanúsítják - sokszor telik unalmas, üres, felszínes fecsegéssel az ideje.

 

A párizsi Társaság

A társasélet meghatározott szabályok között zajlik Párizsban (is). Külön ideje és rendje van a látogatásoknak, a különböző találkozásoknak. Minden társasági hölgynek meghatározott fogadónapja van, amelyen meghívás nélkül is felkereshetik ismerősei.[8] A társas étkezések meghívást feltételeznek, és egyfajta intimitást fejeznek ki. Justh Párizsban gyakran költi el villásreggelijét (amely akkoriban a déli vagy kora délutáni órákra esett) férfibarátaival vagy a nagy színésznőnél, Sarah Bernhardt-nál. Hasonló találkozási lehetőség a délutáni tea és az este hét óra körül kezdődő ebéd is (amelyet ma inkább vacsorának neveznénk). Vannak családi (ez egyben szűk baráti kört is jelentett) és az estélyeken, bálokon felszolgált, több száz fős ebédek. A szűk kör sem zárja ki az úgynevezett "grande genre" ebédet, amely nem annyira a vendégek számától, mint a terítés és az étkek különlegességétől rendkívüli.

A társaság igazán este kel életre. Párizs ilyenkor ragyog. A "Tout Paris" tagjai estélyekre, bálokba mennek, vagy színházi előadást néznek meg, ami után - s ez főképp a férfiakra vonatkozik - betérhetnek még egy-egy kávéházba. Justh gyakran keresi fel a Café de la Paix-t, a Café Orientalt és a Grand Cafét, ahol esténként magyar cigánybanda játszik, a távoli hazába repítve az írót. Francia barátait éppúgy magával ragadta a cigánymuzsika, mint őt. A bandát többször hívták estélyre, bálokba is, sőt, Justh kedves ismerőse, az osztrák-magyar Némethy Emmi (Jean de Néthy néven író és műfordító) magához hívatta őket, és barátainak otthoni körben muzsikáltatott.

Justh, akárcsak Pesten, Párizsban is különleges helyet vívott ki magának a társaságban. Származása megnyitotta előtte a legelőkelőbb szalonokat is, s mint szellemi ember, mint író bebocsátást nyert a tudós- és művészkörökbe. S mint magyar, mindenütt érdeklődést keltett. Az előkelő szalonokba személyes ismerősök bemutatása révén vagy a háziak ismerősei által írt ajánlólevéllel lehetett bekerülni. Justh kapott is, majd később írt is számos ilyen ajánlólevelet.[9] Korábbi útjainak köszönhetően már sok ismerőse van, akiken keresztül könnyen szerez új barátokat. Utazásai során a legkülönfélébb társadalmi osztályokból származó férfiakkal és nőkkel kerül kapcsolatba. Bejáratos azokra a helyekre, azokba a körökbe is, ahová a Társaság tagjainak egy része soha nem juthat be. Az előkelő hölgyek például nem látogatják a rangban alattuk állókat, női mivoltuk egyébként is számos nyilvános (vagy magánéleti) térből kizárja őket, a rangban alacsonyabb állásúakat pedig nem fogadják magasabb állásúak szalonjában, s még a társadalom minden rétege iránt egyaránt érdeklődő Justh is különlegesnek tartja azt a januári estéjét, amikor ellátogatott egy ötödik emeleti lakásba.[10] "Végre elértem azt, ami után már olyan rég vágyakoztam, s ami itt Párisban éppen nem olyan könnyű, van olyan ismerősöm, ki a boulevard Vaugirard-on lakik s hozzá az ötödik emeleten. A legnehezebben az alsó osztályokat lehet megközelíteni, végre is a nagykövet nem ajánlhat a komornyikja suszterjéhez. Véletlenül megismerkedtem egy peintre décorateurrel,[11] neve Eduard Chauffray. Terno, mert meghitt magához. Nos tehát ezt látogattam meg. [...] Az én peintre décorateuröm nagyon elbámul, hogy valóban eljöttem, ígéretemet csak frázisnak vette. Eleinte túlságos udvariasak, ezt nem szeretem, pár canaille[12] szót eresztek meg, hogy - elfelejtsék, hogy az első emeleten lakom."[13]

 

A faubourg-ok szalonjai

A szalonvilág csak kevesek számára átjárható. Párizs előkelő társasága már régóta negyedek - faubourg-ok - szerint határozza meg magát. A korábban szigorúan a lakóhely szerinti megnevezés később már nem kizárólag területi szempontból jelöl származást, rangot, életmódot és társadalmi helyzetet. A legelőkelőbb és vitathatatlanul legarisztokratikusabb szalonok most is a Faubourg Saint Germain előkelőié, s bár sokszor már nem a "faubourg"-ban laknak, tekintélyük mégis töretlen: kizárólag (vagy majdnem kizárólag) a régi családokkal érintkeznek, s továbbra is a faubourg tagjaiként határozzák meg magukat, és mások is így említik őket. Arra is akad példa, hogy a negyedben laknak, de sokkal szegényesebb környezetben, mint korábban, nevük mégis ugyanaz a régi, tiszteletet parancsoló név marad. A feltörekvő új nagypolgárság képviselői és a külföldi újgazdag parvenük megpróbálnak ugyan közel költözni hozzájuk, a kapuk azonban sokszor zárva maradnak előttük, s bár talán egymással szemben laknak az utca két oldalán, mégis két külön világot képviselnek, láthatatlan, mégis áthatolhatatlan falak választják el őket.[14]

Justh naplója nagyszerű párizsi "fin de siècle" szalonok ajtaját tartja nyitva kései olvasói előtt.

A legelőkelőbbek közé tartozik de Maillé hercegnő szalonja. Áprilisi "bal blanc"-ján azonban,[15] ahol Polignac-ok, La Rochefoucauld-ok, Fitz-James-ek: Franciaország "legrégibb s legnagyobb nevei" vesznek részt, leginkább unatkozni lehet: "Íme a bál: fehér lakkírozott falu salonok, halvány saumon[16] bútorok, a plafondon Louis XV modorú ég és felhők, fagyos atmosféra, pompásan illik a fiatal leányok merev gratia nélküli mozgásához, raffinement[17] nélküli gondolkodásához. Majd mind csúnyák ez érdektelen »fehér lap«-ok. Se nem szépek, se raceok nincs, úgy néznek ki, mint mi nálunk a kisvárosi kisasszonyok a casino bálon. Hideg, inger nélküli zene, csudálom, hogy buffet-ben nem böjti ételeket serviroznak - -"[18]

Justh azonban ebben a hidegen arisztokratikus körben is találkozik vele "homogén elemekkel", ahogy az eszme- és ízlésvilágban a magáéhoz közel állókat nevezi. Az üres divatfiak között három olyan fiatalember is akad - Pierre de Coubertin, Aymar de la Baume és Melchior de Polignac -, aki akárcsak ő, szellemi értékek vonzásában él, s nemes (közérdekű) célokat tűz maga elé. Pierre de Coubertin báró ekkor még az angol nevelésről ad ki könyvet, de nemsokára majd az újkori olimpiai játékok megszervezőjeként válik igazán ismertté. Aymar de la Baume dilettáns csillagász és szenvedélyes fényképész, Melchior de Polignac herceg pedig Justh hatására (de már csak halála után) magyar versantológiát ad ki Poésies magyares címmel.

Kiemelkedik Justh szemében e faubourg köréből a rokon, az ifjú Nemeskéri Kiss Margit is, aki Louis de Coudekerque- Lambrechthez, egy hamisítatlan faubourg-i család fiához ment feleségül.[19] Szellemes, intelligens, érdeklődő asszony és nagyszerű társalgó.

A párizsi társaság másik köre, a régi nagypolgárság szalonjait képviseli Alfréd Cramailé, akinél szintén többször járt Justh. "[...] ez az intérieur tipikus Fbg. St. Honoré. Az a haute bourgeoisie,[20] amely már az ancien régime alatt az volt. Igen royalista, igen solid, még solidabb mint a noble faubourg. Különben modora, szokásai s egész élte ennek az osztálynak olyan, mint a fbg. St. Germainé, amellyel jórészt már össze is van házasodva. Csak egyes kis dolgokból üt ki a nyárspolgár. Igen zsírosan esznek és sokkal többet, mint a Szajna túlsó oldalán (tán azért is mert több pénzök van), cassantabbak, puritánabbak, de amellett eszesebbek. Sokkal fiatalabb race. Erős, vaskos, nehézkes fajta. Semmi ideg, a 100 éves tétlenség csak nehézkesebbé tette őket. Ez a faj még éhes, s nem jóllakott s rossz gyomrú, mint a modern aristokratiák rendesen."[21]

És bejáratos a bonapartista szalonokba is: Canrobert tábornagy feleségéhez vagy épp a híres Princesse Mathilde-hoz. A híres hercegnőt nagyon egyszerűnek, sőt közhelyesnek találja, meglepi, hogy miként is tudta megalapítani világhíres szalonját. Palotája azonban - a maga nemében - elnyeri tetszését: "A nagy serre salon[22] volt mintája a második császárság bibelot ízlésének. Ebben az óriási üvegházban sikerült először a legkülönfélébb stylusok összehalmozása. A veres selyemmel fedett falak tele szebbnél szebb képekkel [...] A terem közepét I. Napoleon nagy mellszobra dominálja egy arany sas és egy óriási pálma árnyékában. Alaptónus: veres és arany, így tehát az összbenyomás igen meleg. Az asztalon japon bibelot-k, régi bronzok, sèvres-ek stb. stb. Nagy előnye e salonnak, hogy az ember észrevétlenül távozhat."[23]

Ha az enteriőrök le is nyűgözik a párizsi napló íróját, összességében unja az üres szalonéletet, amely a két faubourg jellemzője. Ritkán élvezi az estélyeket, amelyekre ide hivatalos.

A diplomáciai testületek palotái is megnyílnak előtte. Természetesen eljár az osztrák-magyar követség (pontosabban a nagykövetné, Hoyos grófnő) estélyeire, de feltűnik az orosz kolónia báljain is - elsősorban Philosophoff comtesse-nél. Bensőséges viszonyba kerül néhány külföldi művésszel és íróval, köztük nem egy, ma is számon tartott jeles alkotóval, mint a román királyné - aki Carmen Sylva néven maga is írt - barátnőjével, Helena Vacarescuval vagy a nagy orosz festővel, Verescsaginnal (a pesti Wohl-nővérek jó ismerősével).

A magyar kolónia legérdekesebb szalonja a francia felesége által részben párizsivá váló Munkácsy Mihályé. Justh 1888 tavaszán több estélyükön és báljukon is részt vesz, s magyarokkal és franciákkal, az előkelő társaság tagjaival és a művészvilág képviselőivel egyaránt találkozik náluk. Így például a festő Chaplin családjával, Dumas leányával, Daudet-val és a költő Leconte de Lisle-lel, az orosz szobrász Antokolszkij feleségével, Zichyekkel és Széchenekkel, Türr István tábornokkal és Némethy Emmivel, akihez szoros barátság fűzi.

 

Irodalmi szalon, írólakás, műterem

"Egy irodalmi salon nagy hatással lehet a művészet s irodalomra, miután fejleszti az egyén általános műveltségét, emeli színvonalát, s észrevétlenül eljuttatja arra a szellemi magaslatra, honnan keresztül lát a többi emberek feje felett; s így játszva megadja azt az általános műveltséget, amely a művész egyéniségét meglágyítja, amely engedékennyé teszi az ellentétes véleménnyel szemben, s amely érdekelteti a más ember eszméi és érdekköre iránt."[24]

A kortárs irodalom nagyjainak találkozóhelye Párizs egyik leghíresebb szalonja, amelynek Comtesse Diane[25] a háziasszonya (vagy inkább "grande dame"-ja).
Justh leírása érzékletesen (s talán némi iróniával) jeleníti meg a grófnő által irányított szalon-nagyüzem szigorú belső hierarchiáját. "Salonja (ha lehet ezt a szót használnunk) organizálva van. »Emberei« osztályozva vannak. Vagy nyolczszáz ember látogatja őt rendesen, ezeket hétfő délutánonkint fogadja. E nyolczszáz emberből vagy kétszáz minden hónap első péntekjén tartott nagy estélyére mindig, vagy kétszáz csak egyes estélyekre hivatalos. Mert az »első osztályú nagy péntekesekből« egyesek a minden hét péntekjén tartott irodalmi estélyekre is hivatalosok, vannak aztán olyanok (tán ötvenen), kik minden péntekre meg vannak híva hozzá (s e társaság a salon quintessentiája); s végül olyan boldog halandók (ezek száma alig megy a húszra), kik hétfőnként a Sully Prudhomme által praesidált ebédekre is bejutottak. Hogy valaki ezen nyolcz terítékű ebédre meg legyen híva, annak valóban át kellett a »Cours de conversation«[26] minden nehézségén esnie, az képesítve van arra, hogy a Comtesse Diane »honfitársának« vallhassa magát a szellem birodalmában."[27]

Comtesse Diane "kis péntekjeinek" rendszeres vendégei közé tartozott (néhány társaságbeli hölgyön kívül) a Merinos néven író költő, Eugène Monton; a nagy parnasszista költő, Sully Prudhomme; a Jean Lahore néven író Cazalis; a költő Jean Aicard; a Revue Littéraire et Artistique szerkesztője, Jean Berge és a kritikáiról híres - és népszerű - Jules Lemaître. Comtesse Diane azzal is kivívta a párizsiak bámulatát, hogy két kötetet is megjelentetett: Maximes de la vie címmel maximáit (1883), Le Livre d'Or címmel pedig egy akkortájt népszerű társasági játék összegyűjtött "eredményét" adta közre: megadott kérdésekre érkezett feleleteket. (A kérdéseket - mint például "mi a féltékenység?" - a társaság tette fel és jeles tagjai válaszolták meg.)[28]

S hogy mivel töltik az időt az efféle szalonokban? Zenélnek, verseket szavalnak vagy olvasnak fel és mindenekelőtt és mindenekfelett: társalognak. A különböző aktuális pletykákon és híreken (valamint a társaság tagjainak megszólásán) túlmenően elsősorban művészekről, alkotásokról, színházi előadásokról, a jelenlévő - vagy távollévő - szerzők megjelent munkáiról van szó. És természetesen a kor nagy problémáiról. A szellemes társalgás éppoly elismerést arat, mint sikerült művészi alkotások.

Justh tisztán látja, hogy az irodalmi (vagy művészi) szalon túlmutat a pillanatnyi sikereken és egyes alkalmakon. Lényegi eleme, hogy ismerkedési lehetőséget nyújt, kapcsolatok kiépítését teszi lehetővé. Ezek a találkozások később más helyszíneken is folytatódhatnak, s nemcsak az emberi kapcsolatok hálóját szélesítik, hanem kiterjednek Párizs - sőt, sokszor a határokon túllépve más országok - nyilvános és magántereire, lakóinak művészi, társas- és magánéletére is.

A legzártabb, legszemélyesebb magántér, a lakás Justh külföldi művészbarátai esetében többnyire hotel- vagy bérelt szoba, amelynek nem igazán jellemzője az egyéni ízlés és az otthonosság. Mégis Justh (aki nagyra becsüli a közvetlen, intim, őszinte beszélgetéseket) többször fogadja magánál barátait villásreggelire, teára vagy akár csak rövidebb látogatásra. Az sem ritka, hogy egyik-másik ismerőse személyesen jön el érte valamely program előtt (mint a fiatal Domenico Orsini, aki - mint Justh megjegyzi - mindig eltalálja azt a reggelt, amikor egy-egy hosszúra nyúló éjszakázás után szüksége lenne még pihenésre). A francia írók appartement-jai - akár a faubourg-beli paloták - nemegyszer sajátos műegészként hatnak, berendezésükben azonban nem annyira a hovatartozás kifejezése, mint inkább az önbemutatás szándéka a legfőbb szervező erő. Talán az egyik legérdekesebb példa Huysmansé: "Intérieur-je olyan, mint önmaga s mint könyveinek lényege: meleg, tele hangulattal. Előbb egy kis ebédlőbe léptünk. Itt egy nagy könyvszekrény, pár metszet, egy pár régi porcellán. Asztalán elkezdett kézirat. Aztán salonjába lép az ember. A sarokban kandalló, előtte pár szék. Alapszín mind a két pièce-ben[29] hamvasszürke s ebből emelkednek ki a rajzok, a porcelánok s egyéb műtárgyak. A kandallónak mintegy pendant-ja egy kis asztal, efelett Goncourt arcképe (híres metszet), kissé tovább a saját arcképe, rossz, valami incoherant[30] festhette, úgy néz ki rajta, mintha a Mazasból ugrott volna meg. Arcképe alatt Odillon Redon egy phantáziája, kevésbé őrült, mint ennek a festőnek képei rendesen szoktak lenni. Tárgya: Egy egyiptomi arcú, félmeztelen s félig góthikus modern ruhába öltöztetett leányt az ördög magával ragad az űrben, Lucifer tudja mit susog a leány fülébe, mert ez dermedten néz maga elé. E csoporttal szemben kis könyvszekrény Huysmans híres könyveivel. (A legszebben kötött könyvei vannak Párisban.) Végre megmutatja hálószobáját. Itt érdekes két kis Rembrandt metszet ágya felett. Visszamegyünk a salonba. Megmutatja kötéseit. Egynehány valóban bámulatos. Pld. egy lila színű s aranyba játszó bőrbe kötött könyv (Les croquis parisiens), belül zöldeskék alapú s elmosott aranyvirágú japáni papirossal. Ez határozottan a legszebb modern kötés, amelyet életemben láttam. [...] Különben ízlésének raffináltsága kissé emlékeztet Des Esseintes-re (az à Rebours [sic!] hősére)."[31]

A Párizsi Napló-ban megörökített enteriőrök között azonban akad olyan is, ahol a napló írója nemcsak vendégként lehetett jelen, hanem szinte otthonra lelt. Az "isteni" tragika, Sarah Bernhardt palotájába a benső barát jogán van bejárása.
Sokat időzik nála, elkíséri látogatásaira, részt vesz színházi próbáin és előadásain. Feltétlen csodálója a művésznőnek, ő pedig beavatja családi élete intim titkaiba. Sarah rendkívüli egyéniség. Nemcsak nagy színésznő, fest is, szobrászkodik is, emlékiratokat is ír és állandóan hatalmas udvartartás veszi körül. Palotájának terei is közönséget feltételeznek: "Az atelier - Sarah szentélye. Szembe az entrée- vel egy óriási kandalló, felette Clairin híres képe, amely Sarah-t ebben az atelier-ben ábrázolja. A kandalló felett egy csomó bronz szörny és Sarah egy kis szobra, mely Hamlet francia fordítóját [...] ábrázolja. A kandalló egyik oldalán az óriási vaskalicka (ma üres), amelyben oroszlányai és gépardjai voltak, másik oldalon egy nagy jeges medve bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyem szövetekből és hímzésekből sátor borul. Itt tanyázik majdnem egész nap félig fekve, félig a levegőben lebegve Sarah az isteni. Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasztott tárgyaktól. Tőrök, képek, szövetek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi pergamenek, a sátor túlsó oldalán egy diadaljelvényektől megrakott panoplie, legtetején Brazília zászlójával. A panoplie alatt forgó étagère, rajta egy nyitott pergamenre festett mágus könyv. Ezentúl egy hosszú igen bizarre könyvszekrény, rajta ezeregy bibelot. Felette a falon Maurice[32] képe (talán 10 éves korában) Clairin-től. Az atelier egyik sarkában a falon Haraucourt aranyalapra festett hymnusa Sarah-hoz, a másikban szobrászállvány, alatta Sarah e percben fabrikált statuájával. Bevallom ez az atelier igen bizarr, de - nem tetszik, túlságos sok minden van felhalmozva, aztán meg sok lármás szín, úgy hogy az egész kissé nyugtalan. Az ebédlő szebb, igen egyszerű arany alapú panneaukon modern genre alakok. [...] Az első emeletre keskeny renaissance falépcsőn jut az ember. A falakon képek tőrök stb. Többi között Sarah egy nagy képe Fedorában és Rachel acélmetszetű képe. Emellett: hálószobája, a legszebb modern szobák egyike. A falat halvány lila szín selyem szövet borítja, amelybe arany liliomok vannak szőve. Ugyanebből a szövetből az ágy és az ablakok függönyei. Egy pár halvány zöldeskék lakk szekrény. Halvány lila és halvány zöldeskék: couleurs Sarah Bernhardt. Ezért szeretem én a turquoise-okat[33] és pármai ibolyákat együtt. Cabinet de travail-jának[34] fala sötétvörös, tölgyfa bútorok, nagy íróasztal és sok könyv.
Soká beszélünk az essay-ről, amelyet róla fogok írni. Azt mondja, értem - én érzem, hogy nem csak értem, de a jó Isten tudja hogy, de hasonló anyagból való vagyok (persze en miniature), mint ő."[35]

Bár Justh kifogástalanul feltalálja magát a társasági szalonokban (különösen szívesen jár az irodalmiakba), ahol szinte mindig jól érzi magát, az a műterem. Egyedül is, barátaival is gyakran látogat el műtermekbe, hogy saját környezetében, alkotói műhelyében ismerje meg a mestert és műveit.
Többekhez többször is visszatér.

Céltudatosan ismerkedik művészekkel. Mély barátságot köt két fiatal festővel, a közös műteremben és háztartásban élő ausztrál származású Ruppert C. W. Bunnyval (róla hosszabb cikket is írt a Magyar Bazár-ban) és az ír Alastair Cary Elwesszel (akit egy közös ebéd során Sarah-val Shakespeare-nek neveztek - és kereszteltek - el). Gyakran jár fel műtermükbe; amíg a festők dolgoznak, addig zenél nekik[36] vagy éppen közösen muzsikálnak (Bunny zongorázik, Elwes hegedül), verset olvasnak vagy csak hallgatnak. Justh idővel bemutatja őket néhány szalonban, együtt mennek el az akvarellisták kiállítására, betérnek egy-egy kávéházba cigányzenét hallgatni. Többször kirándul velük Párizs környékére vagy sétál egyikükkel-másikukkal Párizs utcáin. (Barátságuk mélységét mutatja, hogy hazautazásakor mindössze hárman kísérik ki a pályaudvarra: a két festő és az írónő Némethy Emmi, később pedig meg is látogatják Magyarországon, szenttornyai birtokán.)[37]

Az orosz Mark Antokolszkijjal (és feleségével) is szoros barátságot köt. S mert a házaspár maga ritkán mozdul ki, sokat vendégeskedik műterem-otthonukban. Justhot megragadja az orosz szobrász egyénisége, életszemlélete. Művésztársait (többek között Sarah Bernhardt-ot és a festő Georges Clairint) is elviszi hozzá.[38]

Bizonyára nem véletlen, hogy a napló talán legszebb enteriőr-leírásai éppen Antokolszkij lakásához és műterméhez kapcsolódnak, Justh (Taine jó tanítványaként) különösen érzékeny a neki fontos emberek környezetére. Ember és lakóenteriőrje egymást értelmezik a szemében. A napló híven érzékelteti, hogy e megismerés és megértés lehet fokozatos (mint Sarah Bernhardt és palotája esetében), de lehet rádöbbenésszerű is. "Egészen ilyennek képzeltem lakását - amely mindenesetre egyike a legszebbeknek, amelyet valaha láttam. Sötétzöld bársony borítja a falakat, halvány almapiros a másik szín, mely a nagy termet dominálja. Egy régi szövetektől borított oszlopon régi bronz lámpa, amely halványpiros derengő mysticus fénnyel borit be mindent. Igen sok bronz és ivoire.[39] Többnyire byzanci dolgok és a renaissance előtti korból való olasz és német régiségek. A terem világítása színei tónusa olyan, mint az orosz puszták estalkonya lehet, komor, de amellett hangulatos elhaló színek - - Tudja Isten mért, de olyan hangulatot éreztem, mit már rég nem. Az első percben alig tudtam szólni. De hát Antocolski nem azok közül való, akiknek beszélni kell, hogy az ember megértesse magát."[40]

Justh külön figyelmet fordít arra, hogy bemutassa a neki tetsző műalkotásokat. Nemcsak a kiállításokon vagy egy-egy műgyűjtő (legyen akár sznob, a divatot követő gazdag parvenü) gyűjteményében látott festményeket írja le részletesen, hanem megörökíti a műtermekben érzett hangulatokat is. A hangulat egyébként is döntő fontosságú számára. Csak azt érzi közel magához, aki érzéseket, igaz érzéseket tud kifejezni és megragadni vagy benne életre kelteni művészetével: Antokolszkij e kiválasztottak egyike. "Minél sötétebb lesz, annál phantastikusabbá válik az óriási atelier. Az összegörnyedt beteg, bűnös, kétségbeesett Mephisto mereven mereszti reánk üres szemeit, míg a másik oldalról a magas méltóságteljes Christus hosszú lecsüggő fehér leplében, összekötött kezeivel mifelénk tart, reánk néz s mintha még összébb húzta volna szemöldökeit. Amott rettenetes Iván fenyeget - mindjárt felemelkedik székéről és nekünk rontva végig korbácsolja ezt a haszontalan, beteg, bűnös művész csőcseléket. [...] És amott a szegény Ophélia - - mereven gondolat nélkül bámul reánk s elmondja, hogy még a virágok, a madárdal sem tehet semmit azért, aki szeretve nincs - - és most az éj mind jobban leszáll, mintha mind e szobrok megmozdultak volna s mind elmondva az eszmét, amelyet kifejeznek, felénk közelednének, mind, mind. [...] És most az utolsó szoborhoz mentünk, az ülő Christus szoborhoz, amely kitárja két karját és jóságosan néz le - mireánk."[41]

 

További fontos ismeretségek

Nehéz lenne felsorolni mindazokat, akikkel Justh Párizsban ismeretséget és barátságot kötött. Nemcsak a társadalmi élet kiemelkedő szereplőit ismerte meg, hanem a művészi élet - mai napig ismert és művészként, jeles író- vagy gondolkodóként - számon tartott alakjait is.

A legfontosabb talán mind közül a korszak nagyhatású gondolkodója, Hyppolite Taine. Nagy befolyása volt Justh emberről és társadalomról alkotott képzeteire és egész munkásságára. Ő volt az, aki pár évvel korábban az írói pályára biztatta. "Taine - minden élő ember között az, ki leginkább imponál; s az egyetlen, akivel szemben mindig, de mindig lámpalázat érzek. Pedig a világ legjobb, legegyszerűbb s legjóakaróbb embere. S tán a legnagyobb is. [...] Zömök középmagasságú ember, széles, előregörnyedt vállak, lassú figyelmes járás. Pápaszemei alul kissé kancsal szemei érdeklődve s érdekesen csillognak ki. Igen egyszerű ruha, egyszerű atyai modor. Mindig jobban érdeklődik a fejlődő, mint a kész tehetségek iránt. Ez igen jellemző, s tán ez tette egy egész nemzetközi irodalmi iskola fejévé. Követői: Brandes dán, Bourget és Vogüé franciák, Henry James amerikai. Mais distinguons:[42] Brandes (dán+francia); Bourget (francia+angol+német philosophia); Vogüé (francia+orosz);[43] Henry James (angol+francia). Taine-t minden ember érdekli, mindent a megértő és megértető kritikus szemével néz. Bár kissé az általa felfedezett kritikai rendszer (milieu, hérédité, circonstance historique) pápaszemén keresztül lát mindent. Inkább angol, mint francia. Ki nem állhatja a frázist s a szellemeskedést. Ha beszél, mondani is szeret valamit s ha beszél valakivel, hallani."[44]

Taine-nél sokakkal találkozik, a többi között a költő José Maria de Herediával, az angol költőnő Mary Robinsonnal (róla cikket is írt a Fővárosi Lapok-ban), Ary Renannal és (egy más alkalommal) apjával, Ernest Renannal, a katolikus gondolkodó és politikus Albert de Munnel, sőt, a Comtesse Diane-nál is rendszeres vendég két parnasszista költővel, Cazalisszal és Sully- Prudhomme-mal is. A híres angol költő, Robert Browning nevét is feljegyzi egyszer a vendégek között.

Taine és Justh benső (mester-tanítvány viszonyt idéző) kapcsolatát jól jellemzi az ifjú író búcsúlátogatása, amelyen (a többi között) a regényírásra terelődik a szó: "Nékem tanácsul azt adja, pár évig még átélt, lehetőleg subjectiv dolgokat írjak csak meg - aztán próbálkozzam meg a masse-al, ha érdekel. Ez különben temperamentum dolga, kit a complikált psychologia érdekel jobban, az írjon reserré lélektani regényeket. Akit az össz minden hullámzásával, az társadalmi regényeket."[45]

Justh őszintén tiszteli az amatőr festőnő Louise Readet, akihez bejáratos, s aki több látogatására elkíséri. "Másokért és másokban él. Egyetlen öröme az, hogy annyi kiváló ember veszi körül"[46] - írja róla. Együtt mennek el az idős író-dendihez, Barbey d'Aurévillyhez, aki leányaként szereti Mlle Readet, Mme Ackermannhoz, "a legnagyobb élő francia költőnőhöz", valamint Huysmanshoz. Szalonjában művészeti vagy irodalmi témákról, költőkről, művekről, műfordításokról, színdarabokról beszélgetnek.

Justh egyik utolsó párizsi látogatása az "utolsó dendinek", Barbey-nek szól.[47] A dendi - a közvélekedés szerint - az üresfejű ficsúr szinonimája. Az 1800-as évek elején valóban a léha divatmajmolókat jelentette a szó, a század folyamán azonban a kép állandóan változott, és Byron, majd Balzac fellépése óta a dendi már nem egyszerűen divatfit jelent, hanem az egyre inkább uniformizálódó tömegtől való elkülönülés törekvését testesíti meg. Az élet és a regények dendijei hatottak egymásra, s az írók egy része sem tudta kivonni magát a dendizmus csábítása alól. Baudelaire és Barbey fellépésével az író-dendi teremtő, értéket létrehozó, a művészetet életében megélő, életét művészetté emelő alakká vált. Nem véletlen, hogy Justh is megkülönbözteti Barbeyt - néhány furcsa, ma már talán megmosolyogtató szokásával együtt is - a korabeli divatos, üres fiatalemberektől.[48] "[...] a híres dandy [...], az utolsó dandy s romantikus [...] Nagyon meghatott, midőn hosszú csontos ujjaival végigsimította homlokomat, úgy éreztem, egy egész eliramló művészi korszak romjainak utolsó kődarabját látom porrá hullani. Georges Sand, Musset, Lamartine, Chateaubriand, Liszt, Chopin korszakának utolsó élő nagy alakja. Ha az ő hamvaira is ráhajlik majd a koporsó fedele, bezárul a romantika aranykapcsos pergamentre írt elsárgult könyve is, örökre."[49]

A dendi-irodalom azonban d'Aurévilly után is számon tart jelentős alakokat, így a francia Huysmanst és hősét, Des Esseintes-t, majd a 20. század elején Marcel Proustot. Sőt, ha a dendi egyik alapvető jellemvonásának elfogadjuk, hogy az életet művészetnek tekinti, és akként is éli meg, akkor maga Justh is dendi volt. Nem véletlen, hogy Némethy Emmi is úgy találta, hogy Justh némiképp hasonlít Huysmans Des Esseintes-jére.[50]

 

A kultúraközvetítő

Justh szemében Párizs a művészetek hazája, ezért is törekszik oly eltökéltséggel, hogy mindjobban megismerje és megismertesse az otthoniakkal. Másfelől azonban - minden lehetőséget kihasználva - a párizsiak figyelmébe ajánlja a magyar irodalmat és művészeteket.

Könyveit, írásait (dedikálva) odaajándékozza barátainak, ismerőseinek, s viszonzásképpen ő is megkapja műveiket, így azután Huysmans, Barbey d'Aurévilly, Comtesse Diane neki dedikált kötetei is megtalálhatók a könyvtárában (Jean Berge- től folyóirata előző évi, bekötött évfolyamát kapja meg - viszonzásul az ő műveit kéri, magyarul).

Készülő cikkeit, regényeit megbeszéli közeli ismerőseivel, akik lehetőség szerint olvassák is műveit. Helena Vacarescu és Antokolszkij oroszul, sőt a szobrász magával viszi hazájába a Káprázatok és a Művészszerelem orosz fordítását, hogy ott - egy kötetben - kiadassa. Jean de Néthynek és angol festőbarátainak franciául olvassa a Művészszerelmet, s az írónőt arra biztatja, hogy magyarul tanuljon. (Némethy Emmi később majd francia nyelven egy magyar népdalgyűjteményt jelentet meg, amelyhez a nyersfordításokat még Justh készíti.) Antokolszkijnak Petőfit olvas otthonában, és elviszi hozzá az Ország-Világ egyik példányát, hogy megmutassa Stróbl Arany-szobrát. A szalonokban a magyar irodalomról szólva Gozsduról és Reviczkyről beszél.

Sarah Bernhardt-nak cigányzenét játszik zongorán, Comtesse Diane-nal és az angol piktorokkal a Párizsban játszó cigánybandát hallgatja, Munkácsynak Rácz Palival[51] közös fényképét ajándékozza.

Jean Berge-ről cikket ír a Pesti Napló- ban, a francia költő pedig neki ajánlja Les Voix nocturnes címmel megjelent verseskötetét. Amikor a fiatal költő-szerkesztő felkéri, hogy alakuló új folyóiratába ő is írjon, Justh elvállalja, mindössze a francia nyelvtudása miatt vannak kétségei. "Elenával[52] megbeszéljük a terveket, amelyet Jean Berge revue-jét illetőleg kovácsolunk. Egy internationalis revue - ez Párisban még tökéletesen hiányzik, nagyon felkapnák, azt hiszem. Elenának a román irodalomról kell cikket írni, otthon úgyis rossz hazafinak, illetve honleánynak kell hogy mondják, miután mindig franciául ír és Párisban lakik. Evvel kiköszörülné a csorbát. Elena, Carmen Sylva: Románia, Pitt Hollandia, Wohlék, Jean de Néthy, me ipsum Ausztria-Magyarország, Ostrowy Lengyelország Mary Robinson, Vernon Lee Anglia."[53]

 

A hazai társasélet

"...minden bizonnyal hamis a pesti társaság alapeszméje, mert vagy aristokratikus társadalom vagy nem. Ha aristokratikus, akkor a szellemi aristokrátiából kellene kiegészíteni magát s nem a Jakabbffy és Sívó féle kategóriából, amely typusoknak más érdeme nincs, minthogy számozatlan fiakkeren szokott a sugárúton végigrobogni; vagy nem, akkor az összes társadalmi rétegekből.
De így igazi alapja csak a pénz."[54]

Pesten Justh otthon van. Származása, rokonsága és gyermekkori barátai jogán bejáratos az arisztokrata szalonokba (olyannyira, hogy az Ország-Világ című folyóiratban Gr. Batthyány Géza nagykörúti palotáját ő mutatja be A magyar urak otthon című sorozatban), de eljár Pest egyetlen igazi irodalmi szalonjába, a Wohl-nővérek otthonába is, és szoros kapcsolatot tart fenn az irodalmi és művészkörökkel. Egész teleket kitöltő utazásai miatt[55] azonban a pesti társaság csak rövid időre látja tagjai között, hiszen a pesti előkelők ősztől tavaszig maradnak a fővárosban, a nyarat pedig birtokukon vagy fürdőkön, külföldön töltik. Nyaranta Justh is barátaihoz utazik szerte az országban, vagy szenttornyai birtokán fogadja Magyarországról, Franciaországból vagy éppen Indiából érkező vendégeit.

1889 tavasza azonban Pesten találja. Ideje egy részét családi ebédek és rokoni kapcsolatainak ápolása foglalja le, módszeresen eljár a különböző társasági eseményekre és szalonokba is. Következetesen teljesíti társasági kötelezettségeit, amelyeket e hónapokban nagyrészt új kezdeményezése, a Műpártoló Egylet megvalósítása érdekében teljesít. Nemegyszer írja, hogy kizárólag az egylet miatt vett részt az egyébként unalmas társasági eseményeken, s szinte gyermekes örömmel számol be egy-egy egyleti sikeréről, s indulatosan egy-egy bosszúságáról.[56]

 

A pesti szalonok

A régi arisztokrácia par excellence képviselője Batthyány-Festetich Zéline grófné, egyik legkedvesebb barátjának nagyanyja. "Egy egészen fbg St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és rosmarin divatjának korából származott reánk. Bajuszos inasok, vén alig bicegő komornyik, halvány drapp 1850-ből való, úgynev. schlendrián bútorok, palisanderfával. Ugyane fából óriási asztalok tükrök étagère-ek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fauteuilök, öt salon nyitva mind fényesen kivilágítva, s a nagy salon egyik sarkában egyenesen mereven óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csergő suhogó alsó szoknya s efelett fekete noir anthique uszályos ezer redőjű toilette: a finom arcú, egyetlen fennmaradt douairière, Batthyányi (sic!) Zéline grófné palota és csillagkeresztes hölgy, ki jahr aus jahr ein így várja vendégeit, akik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczy utcája éppen ¾ óra járásnyira az élő, a modern Pesttől."[57]

A születési arisztokrácia egy része Pesten is távol tartja magát a kevésbé előkelőktől (még ha olykor házasodik is parvenü pénzarisztokráciával). Csekonich Endre gőgös leányáról, Andreáról Justh megjegyzi, hogy "Az honneur-öket absolute nem csinálja, négy öt leánnyal (a Károlyi, Zichy, Dessewffy és Nádasdy leányokkal) nyájas, a többivel félvállról beszél. Én csak azt csodálom, hogy pl. egy Csáky, Ráday vagy Lónyai leány hogy tűrheti el ezt."[58]

De az anyát, Csekonich grófnét (született Cziráky Constance grófnőt) "igazi lady"-nek tartja. Mint írja: "A high tory pesti társaság van együtt [nála]. Jóformán csupa Károlyiné, Zichy Irma grófné, Batthyány Géza père et fils, Lipthay brné, Berchtold Richárd, egy sarokban Károlyi Pistáné kártyázik Szápáry Gyulával és Széchényi Pállal. A "jött" és "ment" ministerrel.
A sarok veres salonban, veres abatjour-os[59] lámpák derengő világításánál a fiatalság: Zay Miklós és felesége, Károlyi Gina, Nádasdy Julia és Berchtold Charlotte grófnők, Lipthay Esther bárónő, Berchtold Mimi (kék frakkban nagy pitykékkel!).
Halk óvatos (!) társalgás.
A keret nagyon szép, a haragos veres selyem bútorok, ugyanily színű falak kiemelik a sok régi arany tálat, műtárgyat. Az egész salon tónusa igen meleg, kellemes benyomást tesz."[60]

Az előkelő társaságokban Pesten is hasonló a rendje a találkozásoknak, mint Párizsban. Az étkezéseken (villásreggelin, teán és ebéden) kívül a magyar fővárosban is összegyűlnek egy-egy hölgynél a fogadónapokon vagy este a bálok, estélyek idején. Az esti összejöveteleken táncolnak, az egyszerűbb találkozási alkalmak során (maguk) zenélnek vagy hangversenyt hallgatnak (Justh - mint megjegyzi - ilyenkor nemegyszer "elmenekült"), s természetesen - társalognak. Beszélgetnek a trónörökös halálról, analizálják a jelenlévőket, szó kerülhet utazásról, közös - külföldi - ismerősökről, és - olykor - a művészetről. "De íme egy pár kép: A salon közepén egy óriási nagy dívánon egymás mellett Sarolta és Irma. Az előbbi az udvari gyászt a legstrictebben megtartván (csak máj. 5 én jár le) a legesleglehetetlenebb ruhában, fekete kesztyűk, tollak, fekete legyező. Csak néhány régiesen foglalt ékszer dísziti, egyéb semmi.
Igen fontoskodva beszél a necpáli és tótprónai ezer ügybajról, majd a megyei dolgokhoz fog, meg arról kezd beszélni, mikor itt a világban Kárász Imrével (a negyvenes évek derekán) cotillonozott.
A másik sarokban Anna ugyancsak mély gyászban, sápadtan, gyermekszemekkel, amelyekből harminc év tapasztalatlansága beszél, oldalán Margit és Felicie olyan toilettekben, amelyek majd általános divattá Pesten a jövő év végén fognak jönni - -
A zongoránál Latinovich Régine felteszi csiptetőjét és magyar nótákat követ el bácskaiasan, duhajul - - néha néha Anna félénken, Sarolta néni elbámulva, Irma grófné szemrehányólag tekint felé - - "[61]

A Hazai Napló helyszínei és alakjai - a párizsi feljegyzések szereplőihez hasonlóan - időnként különböző folyóiratokban megjelent cikkeiben is visszatérnek. Nemcsak az irodalmi, zenei és képzőművészeti élet jeles alakjairól (és barátairól) írt,[62] hanem a társasági élet képviselőit is bemutatta a nagyközönségnek (részben követendő példaként), így gróf Károlyi Melindát vagy éppen Csáky Albinnét. Emellett a naplóban is többször jellemzi a hölgyeket a szalonokban és a társasági életben betöltött valós vagy lehetséges helyük és szerepük szerint.[63]

Szoros kapcsolatot ápol a művészi körökkel. Jókai és a Feszty-házaspár közeli barátai, pesti tartózkodása során van, hogy a Sváb-hegyi villában lakik, és rendszeres vendég a Bajza utcai lakásban is,[64] ahol nemcsak szerzőkkel, hanem színésznőkkel is találkozik. Jó ismerőse például Jászai Mari, akiről cikket is ír, s akit a naplóban is megörökít. Egy séta kapcsán egy két évvel korábbi különös kirándulás emlékét idézi fel, amikor hét színésznővel (köztük Jászaival) ellátogatott a budai tébolydába.
Wohl Jankával és annak két vendégével Zala György szobrászművész műtermét keresi fel.

Barátaival rendszeresen jár cigányzenét hallgatni. "Udvari muzsikusa" Rácz Pali, de szívesen hallgatja az idős Boka Jánost is.

A paloták, műtermek, kávéházak mellett "külső helyszíneken" is él társasági életet: a Városerdőn például, ahová barátaival kikocsiznak, sétálgatnak, s egyszer reggeliznek is; a Kugler cukrászdában vagy a lóversenypályán, amit - mint írja - nem szeret: "A verseny unalmas, roppant sokan. A leányok mind rosszul néznek ki, nem állják ki a »plein air« világítást. A nagyon tüzes vér - bibircsókot támaszt. Ki nem állhatom a versenyeket, az embert minden oldalról lökdösik, lejárják a tyúkszemeit, hallgatják mit beszél, minden mozog és nyugtalan, mindenki lármázik és szalad, sehol egy nyugodt pont, senkivel egy nyugodalmas conversatió."[65]

Az egyetlen helyszín, amely sokkal nagyobb jelentőséget tölt be pesti, mint párizsi életében, az otthona. Fogadónapjain, péntekenként rendszeresen összegyűlnek nála férfibarátai, ismerősei: Csáky István, a kultuszminiszter fia, Hubay Jenő zeneszerző, Flesch (Feledi) Tivadar festőművész, Burger Lajos, Batthyány Géza, Ábrányi Lajos, a Zay-fivérek, Szana Tamás, Bródy Sándor, Vadnay Tibor, Gozsdu Elek, Prém József, Koroda Pál. Ezeken a találkozókon elsősorban irodalomról esik szó, s nem ritka, hogy heves viták kerekednek.

Máskor is hív magához vendégeket, például esti teára. Ilyenkor Csáky, Batthyány, Széchenyi, Zay, Cebrián, Zichy, Nádasdy, Pállfy, Révay, Nyáry, Almássy, Szmrecsányi neveket jegyez fel a naplójába. Itt is feltűnnek ugyan az irodalmi és művészvilág képviselői, de jóval kevesebben, mint a "péntekeken". Politikáról, gazdasági kérdésekről is beszélgetnek ilyenkor.

És mindeközben itthon is fáradhatatlanul végzi kultúrmisszióját. Nemcsak találkozási lehetőségeket teremt - akár saját lakásán - a művészkörök tagjainak, hanem maga keres meg írókat, művészeket, hogy kapcsolatokat építsen ki. Szervez, javasol, agitál. A Fehér Kereszt Egylet gyűlésén például (amelynek bizottsági elnökévé választották) az egylet javára - párizsi mintára - jótékony célú művészestély szervezését javasolja.

A párizsi minta átszövi életét, gondolkodását. Hivatását abban találja meg, hogy a társasági és a művészi élet előmozdítója legyen. Barátaival kiállításokra, hangversenyekre jár (igen határozott - és lesújtó - véleménye van a kormány kultúrpolitikájáról)[66], rendszeresen olvassa a legújabb könyveket, saját műveiből dedikált példányokat küld barátainak. Leveleiben újonnan megjelent műveket javasol olvasásra, a költő Czóbel Minkát ő ajánlja majd be Kiss Józsefnek (és ír róla cikkeket). Az egy évvel a Hazai Napló megírása után, 1890-ben induló, és hamar népszerűvé váló közéleti és irodalmi hetilap, A Hét állandó munkatársa lesz. A szerkesztő Kiss József frissen megjelent külföldi novellákat kér tőle lapja számára.[67] Később Justh kilép ugyan a szerkesztőségből, de továbbra is rendszeresen küldi cikkeit, tárcáit a lapnak. Tervezi a Vasárnapi Újság megreformálását és fellendítését.

 

A hazai szalonélet apostola

"S egy pillanat alatt átfutotta agyamat múltam jelenem jövőm: az első tapogatódzások, küzdelmek, a tőlem egy időben félve elforduló barátok, kik azt hitték, bolond vagyok s ártanak önmaguknak azzal, ha oldalamon maradnak.
Ez is nyomot hagyott a szívben.
Aztán jött az az idő, midőn a java megértett, ekkor "divatba jövök" (hiszen csak ez kell a "társaságban"!) s vele eszméim. Kezdek a mérlegen nyomni valamit. Azt találják a legtöbben, hogy bolond vagyok, de - érdekesen. Zászlómat kibontom, víni kezdek, a "debating" után elkövetkezik a "műpártoló" egylet órája - -"[68]

A társaságszervező Justh terve különböző találkozási lehetőségek kialakítása, a társas- és szalonélet fellendítése és irodalmi szalon megteremtése. A megvalósításhoz több kezdeményezéssel próbálkozott. Húszévesen gróf Edelsheim-Gyulai Lipóttal angol mintára vitakört hozott létre. A Debating Society 1883 novemberétől 1886 áprilisáig működött. A harmincnál több (zömében arisztokrata) fiatalemberből álló társaság rendszeresen összegyűlt valamelyikük lakásán, s tagjai tudományos, szépirodalmi, művészeti előadásokat tartottak, komoly napi kérdéseket, irodalmi és közgazdasági témákat vitattak meg.[69]

A rövid életű vitakört 1889 tavaszán új kezdeményezés követte. Justh biztatására Csáky Albinné Bolza Anna grófnő, a kultuszminiszter felesége felhívást tett közzé egy új egyesület alapítására.[70] A tagsági igényt jelölő aláírásokat gyűjtőíveken gyűjtötték. A felhívást - az akkor még Magyar Pantheonnak nevezett egyesület támogatására - Jókai Mór fogalmazta meg. Justh maga is több cikkben igyekezett megnyerni a közönséget az új vállalkozás számára, s a Hazai Napló számos bejegyzése tanúskodik az egylet szervezésének technikai nehézségeiről, a személyes konfliktusokról. Justh nehéz feladatot tűzött maga elé: mindkét felet, a társasélet előkelőit és a művészvilág tagjait is meg kellett győznie igazáról. Mecénásokat keresett a művészeknek, és művészetet a felső köröknek. "Hiszen az egylet egyik főcélja volna a Magyarországot képviselő osztályok s az igazi magyar művészek összehozása egyesítése, hogy a társadalom mintegy támogatást találna az irodalom s művészetben, ezek pedig a társadalomban."[71]

Tervéhez mindenekelőtt olyan tekintélyes, befolyásos és állásuknál, rangjuknál és személyüknél fogva kikezdhetetlen társasági hölgyekre volt szüksége, akiknek támogatása további pártolókat jelentett: egyszerre győzte meg a kétkedőket és mutatott követendő példát az egyébként mozdulni nem akaróknak. Végül is a kultuszminiszter felesége, valamint néhány arisztokrata társasági hölgy pártfogása hathatós segítséget jelentett.[72] A Műbarátok Köre végül 1890 márciusában a Zeneakadémia Dísztermében alakult meg. A műpártoló egyesületnek négy bizottsága működött: az irodalmi, a zenei, a képzőművészeti és az iparművészeti. Tagjai előadásokat, kiállításokat, hangversenyeket rendeztek, pályázatokat írtak ki, támogatták irodalmi és zeneművek megjelentetését, részt vettek országos ünnepségek rendezésében. Elnöknővé gróf Dessewffy Aurélnét választották.[73]

Justh régtől dédelgetett terve azonban továbbra is az igényes szalonélet és ezen belül is egy irodalmi szalon megteremtése maradt. Bár társasági szalonok léteztek, mint Csáky Albinnéé vagy Pejacsevich Katinkáé (itt fogalmazódott meg a Műbarátok Köre ötlete), olyanra vágyott, amelyben - továbbfejlesztve az általa oly nagyra becsült Wohl-nővérek estélyeit - a születési és szellemi arisztokrácia feszesség és kényszeredettség nélkül, szabadon találkozhat.

A megvalósításra Csáky Albinnét nyeri meg, aki 1890-ben az akkor induló új hetilapban, A Hét-ben megjelent cikkében mintegy megnyitja saját szalonját az íróvilág előtt. A válasz a szinte teljes és (éppen az írók részéről) gőgös elutasítás lesz.

Justh ezután is tovább látogatja a társasági szalonokat, de érdeklődési köre fokozatosan kiszélesedik, sőt elfordul a felsőbb köröktől. Egyre inkább a birtokán élő parasztok élete és kultúrája foglalkoztatja, s utolsó regényében, a Fuimus-ban már a paraszti életvitelben és a paraszti erőben látja az eljövendő nemzedékek "gyógyulását".[74] A Párizsi és Hazai Napló idejében azonban még a Társasághoz fordul.

Megkeresi azokat az embereket, akik az eszméit, ötleteit megvalósítják és továbbviszik. Ő a társaság kovásza. Talán korai halálának tudata sem engedte, hogy saját életével kapcsolatban hosszú távra gondolkozzék, ezért is keresett olyanokat, akik céljait továbbviszik, s ezért is élt felfokozott, hajszolt életet. Életművét tekintve három embernek is elegendő munkát végzett el rövid ideje alatt. Kötelességnek fogta fel a társasági életet, nemcsak presztízsből vagy szórakozásból járt társaságba, hanem ott találta meg a céljaihoz szükséges teret. Módszere pedig a lehető legegyszerűbb: "[-] Hogyan jutsz az emberek közelébe, hogyan adod be nékik eszméidet?
[-] Egyszerűen azáltal, hogy egyéniségüket szétszedve önmagukat is érdeklem az új, a felfedezett »én« iránt, s a megtalált résen keresztül elhintem a magot, amelyből fa is lehet."[75]

Az irodalomtörténetben Justhot sokan dilettáns írónak tartják. Annyi azonban bizonyos, hogy mint társasági ember, igazi professzionalista volt.

[1] Justh Zsigmond 1889. április 1-jén kelt levele Aggházy Károly zeneszerzőnek. Justh Zsigmond naplója és levelei. Szerk. vál. Kozocsa Sándor, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1977, 494. old.

[2] Anyai ágon rokonságban állt a '48-as szabadságharc után Párizsba költözött és az egyik neves arisztokrata családba beházasodott Nemeskéri Kiss Miklóssal.

[3] Egyikük, az ausztrál származású Ruppert C. W. Bunny festménye ma a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona. Alastair Cary Elwes ír festő végül levakarta a már félig elkészített festményt.

[4] Vannak, akik a Kiválás genezise című ciklus befejező, posztumusz kötetéként megjelenő, s talán leghíresebb Justh-regény, a Fuimus vázlatait vélik felfedezni a Hazai Napló lapjain, és némely vonatkozásban igazuk is van. Tagadhatatlan, hogy a napló több leíró részletét, sőt, szófordulatait, kifejezéseit is felhasználta utolsó regényében.

[5] Justh Zsigmond 1889. május 19-én kelt levele Aggházy Károly zeneszerzőnek. Kozocsa, i.m., 497.

[6] Justh Zsigmond naplója. Szerk. Halász Gábor, Bp., Athenaeum, 1941. 32-33. old. A naplókból vett részleteket e kiadásból (a továbbiakban: Justh Zsigmond naplója) - némileg a mai helyesíráshoz alkalmazva - idézem.

[7] Ezt az álláspontot képviseli Gálos Magda és (az ő kutatásaira alapozva) Hanus Erzsébet is Justh párizsi tartózkodását elemző tanulmányában. Mindketten hangsúlyozzák a Faubourg Saint Germain arisztokrata szalonjainak jelentőségét, ahová - hogy érdekesebbé és elevenebbé tegyék estélyeiket - a háziak gyakran meghívtak fiatal írókat és művészeket. Gálos Magda, i.Bp., 1933., Hanus Erzsébet: Le Paris des années 1880. Mallarmé, Justh et leurs contemporains, Revue des Études Françaises, Bp., 2000. 101-108. old.

[8] A napló elején több bejegyzésben is említi Justh, hogy - nem tudván még a látogatásra megjelölt időpontokat - olyankor ment, amikor a vendéglátó nem fogadott, de névjegyét meglátva végül mégis kivételt tett vele, sőt, egyszer azt is feljegyzi, hogy többek bosszúságára Baronne de Karmel de St. Martin két hét alatt négyszer is megváltoztatta a napját, megzavarva így a társaságot.

[9] "Édes Pistám! Íme a levelek. Antokolszkijt ½7 felé, Ctesse Diane-t a hét első 4 napján 4-7 között, Haraucourt-t a rue de Varennes-i minisztériumban 3-6 között találod honn. Schärffenberg grfnét mindig" - Írta Apáthy Istvánnak, de tudjuk, hogy rajta kívül még számos barátjának küldött ajánlólevelet párizsi ismerőseihez. Kozocsa, i.m., 503. old.

[10] Akkoriban vagy önálló palotákban, vagy első emeleti lakásokban laktak az előkelő párizsiak (és a budapestiek is).

[11] díszletfestő

[12] közönséges

[13] Justh Zsigmond naplója..., 31. old.

[14] Martin-Fugier, Anne: La Vie élégante ou la formation de Tout-Paris. Fayard, 1990.

[15] leánybál

[16] lazacszín

[17] választékosság, kifinomultság

[18] Justh Zsigmond naplója..., 198. old. - Egy másik példa a naplóból - az egyébként római katolikus és vallásos Justh tollából - Baronne de l'Espée bálja. "A fény megmaradt, de a fény művészete elpusztult, az élet művészetét elnyomta - a biblia. Akkor jogok és kötelességek voltak s csak az előjogokról akartak valamit tudni s kéjjel, könnyű vérrel ürítették ki a serleget. Ma midőn csak kötelességeik lehetnek - a kötelességet politikailag nem gyakorolhatván: teljesítik a vallás által előírt kötelességeket s kivált egy parancsra tartanak: ne bántsd a felebarátod feleségét. A szerelem bourgeois lett s így mindaz, amit az a másik szerelem létrehoz - hiányzik. A zene hideg, nem ingerlő, a ruhák drágák, de a kokettség nyoma nélkül, az appartementek nagyszerűek, de fagyosak. A levegő tiszta, szín és szagtalan, nyoma sincs annak a kábító üvegházszerű atmosférának, amely a Szajna túlsó oldalán levő salonok éltető levegőjét képezi. És a legitim szerelem diadalt ül, ez a testileg már satnya nemzedék még szaporodik s fenntartja a francia történeti neveket az utókor számára.", U.o., 98. old.

[19] Édesapja, Nemeskéri Kiss Miklós honvédezredes '48 után Párizsba emigrált, és feleségül vette a Faubourg egyik előkelő családjának leányát.

[20] nagypolgárság

[21] Justh Zsigmond naplója..., 38. old.

[22] melegház, itt télikert

[23] Justh Zsigmond naplója...., 95. old.

[24] Justh Zsigmond, Egy párisi irodalmi salon (Comtesse Diane és köre). Magyar Salon, 1888. 9. kötet, 471. old.

[25] Marie Suin de Beausacq.

[26] társalgási tanfolyam

[27] Justh Zsigmond, i.old.

[28] Comtesse Diane kötete akkor készült, amikor Justh Párizsba érkezett. Justh könyvtárában egy dedikált példányt őrzött, amely ma az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található.

[29] helyiség

[30] itt: hozzá nem értő

[31] Justh Zsigmond naplója..., 70-71. old.

[32] Sarah Bernhardt fia

[33] türkiz

[34] dolgozószoba

[35] Justh Zsigmond naplója..., 47.,144-145. old.

[36] Justh nemcsak szerette a zenét, hanem értett is hozzá. Nagyszerűen zongorázott, és mint életrajzi levelében megjegyzi, egy időben a Zeneakadémiára készült. Justh Zsigmond levele Id. Szinnyei Józsefnek. Kozocsa, i.m., 490. old.

[37] A Justh-hagyatékban megmaradt hatalmas levelezés (közel 2000 hozzá írt levél) között megtalálhatók a két festő és az írónő angol és francia nyelven írt levelei is. A hagyatékot az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

[38] A Justh-naplók 1977-es kiadásának címlapján szereplő fényképen egy Mefisztó-szobor és a vele szemben, hasonló pózban kuporgó Justh látható. A szobor Antokolszkij akotása. A kép annyira népszerű lett, hogy Wohl Janka Justhhoz címzett leveleit nem egyszer "Kedves Mefisztó!" megszólítással kezdi.

[39] elefántcsont

[40] Justh Zsigmond naplója...,36. old.

[41] Justh Zsigmond naplója..., 105. old.

[42] kb.: de pontosítsunk

[43] Melchior vicomte de Vogué az orosz regényről írt könyvével felfedezte az orosz irodalmat a Nyugat számára. (Halász Gábor jegyzete, Halász, i.m., 278.

[44] Justh Zsigmond naplója..., 57-58. old.

[45] Justh Zsigmond naplója..., 244.

[46] Justh Zsigmond naplója..., 55. old.

[47] Justh nevezte utolsó dendinek. Sokan - kortársai és az utókor tagjai közül is - dendinek tartják őt is, sőt, a csak később, a 20. század elején színre lépő Marcel Proustot is.

[48] A dendikről lásd Baudelaire, Charles: A dandy. = U.ő: Művészeti kuriózumok. Vál., bev., jegyz. Julien Cain, Corvina Kiadó, Bp., 1988; Coblence, Françoise: Le dandysme, obligation d'incertitude. Presses Universitares de France, 1988; Delbourg-Delphis, Marylène: Masculin singulier, Le dandysme et son histoire. Hachette, 1985; Fortassier, Rose: Les Mondains de la Comédie Humaine. Klincksieck, 1974; Kempf, Roger: Dandies. Éditions du Seuil, 1977, (Points); Martin-Fugier, Anne, i. Stanton, Domna C.: The aristocrat as Art, A Study of the Honnête Homme and the Dandy in Seventeenth- and Nineteenth-Century French Literature. Columbia University Press, New York, 1980.

[49] Justh Zsigmond naplója..., 35., 256. old.

[50] Sőt, később Márai Sándor is dendiként említi Justhot..

[51] "Udvari cigánya", legkedvesebb muzsikusa, híres cigányprímás.

[52] Helena Vacarescu.

[53] Justh Zsigmond naplója..., 144. old.

[54] Justh Zsigmond naplója..., 337. old.

[55] Justh fiatalkori betegsége, tüdőbaja miatt az év egyik felét hazájától távol töltötte. Az első években Párizs, Hollandia, Anglia váltja egymást, majd 1889-től következik Egyiptom, Görögország, Törökország, Szicília, Tunisz, Algéria, Marokkó, Spanyolország, India, s ismét Franciaország: Párizs, Cannes, Nizza, majd Olaszország: Róma, Fiume, s az utolsó őszön ismét Párizs, Pallanza és Cannes. Utazásai során megállás nélkül ismerkedik, társaságba jár, barátságokat köt és ír, s küldi haza tudósításait, útirajzait, tárcáit és a társasági életről írott novelláit.

[56] Így például arról is, hogy Jókaiék nem végezték el vállalt feladatukat: nem informálták a sajtót, aminek azután kellemetlen következménye is lett.

[57] Justh Zsigmond naplója..., 329

[58] Justh Zsigmond naplója..., 372.

[59] lámpaernyő

[60] Justh Zsigmond naplója..., 319. old. - Érdemes idézni még Károlyi Pistáné új palotájának leírását: "A legszebb Pesten, s határozottan egyike a legnagyobbszerűeknek a világon. A palota közepén óriási boiserie hall - átrium, mint ahogy ők nevezik, - a földszinttől a padlásig - felső világítás. Onnan lépcső, mely galériába vezet - e galériába nyílnak körül a termek, salonok. Gyönyörű táncterem, stukk, Lotz által festett plafond, berakott parquetek., U.o., 349. old.

[61] Justh Zsigmond naplója..., 339. old.

[62] Néhány példa a teljesség igénye nélkül: Aggházy Károly, Wohl Stefánie, Mednyánszky László, Reviczky Gyula, Czóbel Minka.

[63] Vadnay Margitról azt írja, hogy "tudományát salon-aprópénzre tudja felváltani [...] arra született, hogy salonja legyen". Justh Zsigmond naplója..., 328. old.

[64] Czóbel Minka Bajza-utca 21 című írásában idézi fel a Feszty-szalont. Koszorú, 1938-39. 147-152. old.

[65] Justh Zsigmond naplója..., 369. old.

[66] "Jellemző a magyar művészi viszonyokra, hogy e kiállításon a kormány nem talált érdemesebb dolgot megvételre, mint egy szarkát - egy piciny, elég jól festett vázlatocskát. Amellyel aztán Szalay Imre mindenütt eldicsekedett, hogy »a szarka az már biztos!« Pedig 2000 frtért 15-20 olyan vázlatot lehetett volna megvenni, hogy összecsoportosítva a magyar nemzeti múzeum egyik örökbecsű gyűjteményét képezte volna. Mert e vázlatok Mészöly legjobb dolgai [...]" - írja Mészöly Géza kiállítását meglátogatva. Justh Zsigmond naplója..., 326. old.

[67] "Karácsonyra valami kiváló számot kellene kibocsátanom, de nem sok kilátásom van reá. Olvasson kérem helyettem olasz és franczia novellákat és irja meg czimeiket. Apró, de érdekes novelláknak nagy hiányában vagyok." Kiss József levele Justh Zsigmondhoz, november 16. keltezéssel, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár.

[68] Justh Zsigmond naplója..., 402. old.

[69] Lásd bővebben: Gálos Magda. Justh Zsigmond művelődéspolitikai törekvései. Új Auróra Kiskönyvtár, Békéscsaba, 1988.

[70] Megjelent 1889 júniusában a Magyar Salon 11. kötetének 3. számában.

[71] Justh Zsigmond naplója..., 337. old.

[72] "[Zichy Irma] egyik factora a mi egyletünknek. Az ő és Dessewffy Pálma kedvező sociális hatása tette lehetővé, hogy az idén valamiféle formában létre jöjjön ez plánum, hogy az az eszme, amely már a debating soc. alapításánál megszülemlett agyamban, most testté válhassék.", Justh Zsigmond naplója..., 335. old.

[73] Lásd bővebben: Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. század végi Magyarországon. = Mednyánszky László katalógus. Bp., Kossuth Kiadó és Magyar Nemzeti Galéria Kiadó, 2003. 89-100. old.

[74] Halász Gábor, Justh itthon = Halász, i.m., 289-299. old.

[75] Justh Zsigmond naplója..., 383. old.